„A kettő – a mágikus gondolkodás és fotográfia – már csak azért is üti egymást, mert a fénykép dokumentál. Tényeket rögzít. Az anyagi világról szól.” Végig sem gondoltam, és már át is fordult bennem. „De mennyire hogy lehetséges. Hiszen a mágikus gondolkodás nem ismer lehetetlent, tojik rá, hogy mi észszerű, és mi nem. Mágikus erővel, mágikus háttérrel felruházhatunk egészen hétköznapi tárgyakat is. Gondoljunk csak a totemekre, a szümbolonokra, a varázsgyűrűkre és csodalámpákra, a fokhagymakoszorúra, a kabalababákra, a szerencsehozó kövekre, a porba rajzolt védőkörökre, az ereklyékre, az éveink számát kuvikoló bagolyra, az éppen füllentő kisgyerek összefont ujjaira, a járda kövezetének repedéseire, amelyekre nem szabad rálépnünk, ha meg akarjuk úszni a felelést. Minden tárgy hihetetlen fúziós energiával rendelkezik, mégsem ez, hanem az emberi gondolkodás ruházza fel mágikus erővel.”
Mire idáig jutottam, már továbbgurult a beszélgetés. Miben rejlik a fotó ereje? – kérdezte Másvalaki, és nyomban meg is válaszolta a kérdését. – Abban, hogy nem a túlvilágit, a láthatón túlit mutatja, hanem a láthatót, a megfogható tárgyat örökíti meg. A fotográfia semmit nem tud megragadni, ami nincs. Igaz? Lényege a láthatóság. Nem? Ezzel aztán meg is öli a szóbeliséget, a mesét, az emlékezést. Rögzít, és nem elemel. Nem részrehajló. A fényképezőgép a kendőzetlen, pőre valóságra fókuszál.
Kis csönd támadt. Valaki szólni akart, de mielőtt megnyikkanhatott volna, Másvalaki maga is rájött, hogy részigazság, amit mond. Nem, ez hülyeség. Mert egy templom vagy oltár fotója nem feltétlenül hordoz szakralitást. Egy feszület fényképe leltár jellegű is lehet. A pápa portréja inkább hordoz világi tartalmat, mint vallásost. Viszont minden tárgy, minden ember fényképe szakrális tartalommal töltődhet fel. Egy cserebogáré is.
Egy koncert szünetében beszélgettünk. Nyüzsgés vett körül. Kezünkben pohár vörösbor. Körben a helyiségben könyvektől roskadozó polcok, a falakon régi kézműves szerszámok. Dekoráció. A könyv, a szerszám itt dekoráció. „Vajon a könyv, a gyalu, a nyomódúc, a rokka akkor több, ha a helyén van, hétköznapi használatban, vagy akkor, amikor megbecsült dísztárggyá válik?”
Másvalaki közben megint továbblépett. A felhős ég fotója a menny, a túlvilág, az emberfölötti hatalom képzetét is keltheti. Ugyanaz a kép szentségi és meteorológiai információt is közölhet, igaz? Egy erdei fényképről eszünkbe juthatnak az őzek, a fatolvajok vagy Herman Ottó bükkerdői is. Az ő hatalmas katedrálisai, melyek oszlopai a roppant törzsek, boltozatuk meg a fák összehajló ágainak hálórendszere.
Lehet, mondta Valaki. De én nem erre gondolok. Én konkrétan értem a mágiát. Gondolj a sajátos oltárképekre! A gyári férfiöltözők vasszekrényeinek szárnyas oltáraira. Az ajtó belső oldalára tűzött meztelen csajos kompozíciókra. Olyan ez is, mint az ősember barlangrajzai. A vágy, a kívánás, az étvágy, a kérés és bűvölés technikája. Gondolj a zenekarok, énekesek, filmsztárok magazinképekből komponált oltáraira! Gondolj a falusi, elhagyott öregekre! A vitrinben, a komódon ott a családoltár, a városi gyerekek és amszterdami unokák fényképei. Beszélnek hozzájuk. Érted? Kommunikálnak a fotóval. Vitatkoznak a fényképen át. Kérnek. Biztatnak. Értük és magukért könyörögnek.
A zenészek felhörpintették borukat, elindultak lassan a pódium, az árválkodó hangszerük felé. Valaha fotóztam. Nemhogy művész, de jó fényképész sem lettem soha, inkább csak élveztem. A résen levést? Talán azt. Később ezért is tettem le a gépet. Fényképezőgéppel másként közlekedik az ember. Elvész a szabadsága. Különben is az elmúlást fényképeztem, az enyészet és a pusztulás festőisége érdekelt. És az ember. A kettő meg, lényegében, ugyanaz. Csak azért vallom meg ezt, hogy értsék, miért nem felejtettem el azonnal, miért jutott eszembe másnap is a fentebb leírt beszélgetés.
Egy jó barát, Fogarasi Klárának hívják, nagyon ért a fényképekhez. Előkapartam egy-két tanulmányát, hogy vajon mit mond erről. Fényképről. Mágiáról. Szakralitásról. Innen kezdve ő és én együtt beszélünk. (Nehéz lenne szétválasztani, mit mond ő, és mit teszek hozzá én. Ha marhaságot olvasnak, az bizonyára az én elmeszüleményem. Bocsánat.)
Ma már annyi fotó vesz körül minket, hogy a fénykép kiszámítható helye megszűnt a lakásban. Ötven vagy száz évvel ezelőtt a hálószobák ágyai fölött, az éjjeliszekrényeken, íróasztalokon, komódokon mindig ott láttuk a családi fotográfiákat.
A családfő és asszonya nagy méretben, a fő helyen. A rokonság képei szerte a falakon, a bútorokon. A magyar és nem magyar, paraszti és városi, sőt az arisztokrácia lakáskultúrájában sem csak a fotográfia látványa volt fontos. Sőt elsősorban nem az. „Ennél jóval mélyebb kapcsolat fűzte tulajdonosaikat a képekhez.” A kép tulajdonosát olyasféle szenvedélyes kapcsolat fűzte – és fűzi gyakran ma is – a családi (szerelmi vagy más) képekhez, mint amilyen a valódi szentképekhez is kötötte. Nevezzük ezt úgy: „magánáhítat”. A hit, a vallás, a szeretet és szerelem, a vágy, a bizalom fontosságának nyilvánossá tétele volt a cél, ahogyan ma is az.
Ma a privát és a szentségi értelmezése átalakulóban. A „gyilkos szelfik” korában a szerelmesek pucér mellükről, hímvesszőjükről, vaginájukról küldenek képeket egymásnak. (Ne legyen kétségük afelől, hogy hajdanán is voltak titkos képgyűjtemények!) Régen a legmegbecsültebb privát, mégis publikus fényképeket az otthoni szakrális térben helyezték el, gyakran Az utolsó vacsora vagy a Szent Család nagy méretű, sokszorosított falképe alá, búcsús kegytárgyakkal is körülbástyázva.
Az esküvői páros kép volt a tisztelet legfőbb tárgya (szentelményekkel, menyasszonyi koszorúval, a vőlegény bokrétájával, gyakran fülkeszerű, üveggel fedett, nyitható ajtajú dobozban, a tisztaszoba falán). Használóik számára a képek maguk és azok díszítése, kompozíciója, felöltöztetése is jelentést hordozott, sokat jelentett, evilági gyökerű, ám túlvilági ígéretű volt, házi oltárként, áldozóhelyként is szolgált.
A képmásra (szentképre, fotóra) mint élőre, az élő helyettesére tekintünk ma is. A magányos öreg ébredés után elbeszélget a képeivel, a szeretteivel, elmondja, hogy aludt, felsorolja, aznap miben vár segítséget. A szakrális kommunikáció idején a nézés is más. Ez a nézés nem hivatalos, nem társasági, nem kihívó vagy fenyegető, hanem szeretetteljes, kérlelő vagy szemrehányó. A magánáhítat pillanataiban a fényképre (szentképre) irányuló tekintet az intim szférához kötődik. Ez a „szembenézés”, amikor a Szent, a szeretett alak, a családtag, a halott figyelő tekintete is ránk szegeződik. A külső világ megszűnik, az ember legbelsőbb birodalmának kapui nyílnak meg, és elkezdődik a párbeszéd a Teremtővel, a szeretett halottal, a távolban élővel.
A fényképekkel való értekezés során a kommunikáció látszólag egyoldalú. Pedig nem az. Hosszú távon a „kapcsolat” nem lenne fenntartható, ha a szemlélő nem kapna semmit. A képekből szuggesztív erő árad, melyet az az érzelmi töltés táplál, amely a szemlélőt a fotón szereplőhöz fűzte. A képpel „társalgó” néző nem feltétlenül, sőt általában nem passzív – rendezget, csoportosít, díszít, veszekszik, kér vagy számonkér –, térben és időben, akár élők és holtak világa közt is szabadon közlekedik. Legbelsőbb világában megvalósul a „felsőbb világokba” való átjárás.
A fényképek így lényegében médiumok, a lélek szabad áramlásának közvetítői és segítői.