2017. augusztus 22., kedd, Menyhért, Mirjam napja
Lugas, Lugas Külpolitika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/forro-beke-ne-farok-csovalja-kutyat-2057224/

Forró béke – Ne a farok csóválja a kutyát!

A hidegháború vége óta, jó negyedszázada nem volt ennyire mélyponton az amerikai–orosz viszony. Pedig januárban épp az ellenkezőjét gondoltuk, hogy az új amerikai elnök kölcsönösen előnyös kapcsolatokat épít majd ki Moszkvával. Mi változott az elmúlt fél évben, hogy a két nagy közti párbeszédben visszatért a hidegháborús szókincs?

A Szovjetunió 1991-es széthullása óta több amerikai demokrata és republikánus elnök is megfordult a Fehér Házban. Mindegyik államfő azzal a hévvel futott neki az Egyesült Államok és Oroszország közti kapcsolat rendezésének, hogy majd ő egészséges alapokon nyugvó, jó viszonyt lesz képes kiépíteni az egykori „nagy medvével”. Ám valójában egyiküknek sem sikerült olyan bizalmi légkört teremtenie, amelyben minden vitás kérdésre megtalálták volna a megfelelő megoldást. Az amerikai politikai elit jó része számára mindmáig Oroszország puszta léte továbbra is fenyegetést jelent, és a másik oldalon sem szűnt meg az állandó gyanakvás.

Először – Bill Clinton alatt – olyan Oroszországgal találkozhattak, amely Washingtonnak ugyancsak kedves volt. Talán a legjellemzőbb pillanat az volt, amikor Borisz Jelcin egy New York-i sajtóértekezleten illuminált állapotban válaszolt az újságírók kérdéseire, és az amerikai elnök a térdét csapkodva nevetőgörcsöt kapott. Volt ezekben a pillanatokban valami mélységes megvetés: na, idáig jutottunk, így „táncol a medve” a gazda örömére.

A határozottság vágya

Valóban, ez már nem az a „nagyhatalom” volt, amellyel még jó évtizeddel azelőtt is kemény alkut folytatott Washington a nukleáris leszerelésről. Oroszország, amely a jelcini években a nyugatosodást és a demokráciát tűzte zászlajára, végtelenül legyengült. Nemcsak a szövetséges köztársaságokat vesztette el, hanem 150 milliósra zsugorodott hazájában a gazdaság is végét járta. Hatalmas hadseregét a rozsda tartotta össze, még jó, hogy atomrakétái bizonyos tiszteletet parancsoltak. A vadkapitalizmus pusztító rohama után a gazdaság romokban hevert, széthordták, elkótyavetyélték a legértékesebb darabjait, gyakorlatilag kifosztották az országot. A feltörekvő oligarchák alantas hatalmi játszmái, az elvesztett birodalom utáni nosztalgikus vágyódás mind-mind áthatották a politikai közéletet. Jönnie kellett egy erős kezű vezetőnek, aki megálljt parancsol Oroszország „elnyugatosodásának”, amelyet úgy fogtak fel, hogy ez az oka az ország minden téren való leértékelődésének. A cári korszakból eredően mindig is megvolt a vágy, hogy az országot határozottan vezessék: nem kell ide nyugatról importált demokrácia, hogy aztán elsüllyedjünk a tehetetlenség mocsarában, megvan nekünk a magunk berendezkedése. Nem lehet tessék-lássék módra kormányozni még a birodalom maradékát sem, ha egyszer ki akarunk törni e lenézett szerepből.

Vlagyimir Putyin lett az a személy, aki ezt felismerte, és ez alapján kormányzott. Nyilván a Nyugat, amely oly könnyen hozzászokott a „medvetáncoltató” szerephez, ugyancsak nagyot nézett, amikor Oroszország egyre határozottabb nézeteivel visszatért a nemzetközi színtérre. Az oligarchákat – így vagy úgy, de – megszelídítették, a potom pénzért eladott értékeket visszavásárolták, és az energiaszektornak hála az ország bevételei jelentősen nőttek. Hatalmas építkezések jelezték, hogy kezd magára találni az orosz gazdaság, aminek következtében erősödött az elmúlt évtizedben annyira megtépázott nemzettudat. Az Egyesült Államoknak sem tetszett, hogy az oroszok kezdik megtalálni hangjukat. Az Atlanti-óceán túlpartján, mint ahogy ez máshol is szokás, ha valami nem megy, akkor mindig az elődöt kell okolni. Így van ez az amerikai–orosz kapcsolatokkal is. George W. Bush elnök természetesen az elődjénél, Bill Clintonnál találta meg a hibát, hogy amikor be lehetett volna vinni a Kremlnek a lesújtó csapást, akkor ő „elröhögte azt”. Így hát neki kell újrakezdenie. Az ifjabb Bush, aki „mélyen Putyin szemébe nézett, és látta a lelkét”, amelyre bátran lehet a két ország közti jó kapcsolatokat alapozni. Aztán jött Barack Obama, aki „reset”-et, azaz az egész rendszer törlésével újraindítást volt kénytelen csinálni, hogy az orosz viszonyban meglévő számtalan problémára fátylat borítson. Ezt sikernek értékelte Obama addig, míg Oroszország 2014-ben megszállta a Krímet, és Ukrajna keleti részén támogatja az elszakadáspárti erőket. Ezt már ugyancsak nehéz lett volna úgy eladni, mint valami amerikai diadalt, következtek a szankciók.

Majd Trump, majd ő megoldja. Trump elnökválasztási kampányában olyan kedves szavak hangoztak el Putyin felé, mintha az orosz elnököt egy alapos mézes masszázsnak vetették volna alá. Intelligens, nagy stratéga, mint üzletemberek mi képesek leszünk megegyezésre jutni – ezek voltak azok a szavak, amelyekből arra lehetett következtetni, hogy Trump valóban másként nyúl a kérdéshez, legalábbis elhagyja a felsőbbrendűséget sugárzó hozzáállást, és egyenlő félként tekint leendő tárgyalópartnerére. Aztán mire Hamburgban, a G20-csúcson a két elnök először asztalhoz ült, minden megváltozott.
A kétórásra nyúlt megbeszélés után a testbeszéd árulkodott: semmi mosoly, merev kézfogás, semmitmondó szövegek. Csak egy tűzszünetet tudtak összehozni a szövetségeseik által uralt területeken Szíriában, semmi előrelépés Ukrajna vagy a Krím kérdésében, de még az Obama által kiutasított 35 orosz diplomata ügyében sem. Nyilván jottányit sem közeledtek az álláspontok a „titkos találkozón”, amelyet díszvacsora keretében rendeztek meg.

Forrás: Reuters

Orosz haditengerészek készülődése parádéra Vlagyivosztokban. Türelemjáték

Kihasznált ellentétek

Mi lehetett ennek az oka? Washingtonban már a múlt hónap elején készültek az Oroszország elleni szankciók kialakítására. A két ház politikai pártjai között csak kivételes esetben volt ekkora egyetértés, amellyel az Iránra és Észak-Koreára is vonatkozó szankciós törvényt elfogadták. Vlagyimir Putyin meg sem várta, hogy Donald Trump aláírja a rendelkezést, elévágott, szeptember elsejei hatállyal kiutasított 755 „amerikai diplomatát”. Ilyen nagymértékű kiebrudalásra épp száz éve került sor a két ország kapcsolatában, amikor 1917-ben az orosz bolsevik forradalom után egy rövid időre a moszkvai amerikai nagykövetség működését függesztették fel. Ez a 755-ös szám egyértelműen beszél a hamburgi két találkozó sikertelenségéről. Ugyanakkor jól megindokolható: az Egyesült Államokban lévő orosz diplomáciai képviselet is 455 főt alkalmazhat, Moszkva ezen a határon húzta meg az országban működő amerikaiakét is, akik eddig 1200 főnek adtak munkát. Az Oroszországban működő három amerikai – a szentpétervári, a jekatyerinburgi, valamint a vlagyivosztoki – konzulátus munkatársai­nak kell megválniuk állásuktól. Csupán tíz-egynéhány amerikai diplomata lesz kénytelen távozni Oroszországból, a többi mind „helyi szerződéses”, tehát orosz állampolgárságú alkalmazott, irodai dolgozók, tolmácsok, sofőrök, takarítók vagy konyhai munkások.

Az azonban biztos, hogy e létszámleépítés miatt jelentős késések lesznek a vízumkiadásban, ami önmagában visszafogja a kétoldalú kapcsolatokat. De ezek csak a szankciótörvény látható következményei, sok más fájó intézkedés is született: a szabályozással elrettentik az amerikai nagyvállalatokat attól, hogy beruházzanak Oroszországban, az ottani cégeknek előnyös kölcsönöket biztosítsanak, fejlett nyugati technológiát adjanak át az orosz félnek. Vannak olyan amerikai kongresszusi képviselők, akik hisznek az ilyen kereskedelmi korlátozásokban. „Technológia nélkül, fejlődés nélkül Oroszország elbukik – állította egyikük. – Majd rájönnek, hogy nagyon is szükségük van a Nyugatra.” Az amerikai kongresszusban a hidegháborús kultúra visszatértét számosan kétkedéssel fogadják. Vajon van-e nekünk több évtizedünk arra, mire valóban hatni fog ez a politika? Fel tudjuk-e majd tartóztatni tízezerszámra az orosz érdekeltségekkel bíró európai vállalatokat, hogy ők se vegyenek részt az orosz fejlesztésekben, amikor már most ódzkodnak az általuk alkalmazott szankcióktól? És az energiapolitika kérdése. Vajon ki biztosítja az Oroszországból biztosan áramló fűtőanyagot Nyugat-Európának? – ezek a kérdések hangzanak el az aggályoskodók részéről. A Kreml áldásként kezeli az egyre szembetűnőbb amerikai–európai ellentéteket, amit minden eszközzel ki kíván használni a saját céljai számára.

Az amerikai döntés mögött az is áll – például a szenátusban majd teljes arányban, 98 igen és két nem szavazattal támogatták a tervezetet –, hogy egyértelműen jelezzék, hol a határa a különböző érzékeny kérdésekben Donald Trump elképzeléseinek. A kongresszus törvénytervezete, amelyet már aláírt az elnök, időközönként ellenőrzésre szorul, hogy azt betartja-e a Fehér Ház. Így valósul meg a hatalmi – a törvényhozó és végrehajtó – ágak szétválása. „Putyin elvesztette minden illúzióját arra vonatkozóan, hogy Trump kezelni tudja az amerikai politikai ellensúlyrendszert. Megszűnt a reménye arra, hogy ő uralja az amerikai demokratikus intézményrendszert” – fogalmazta meg véleményét Andrej Kolesznyikov szakértő, a moszkvai Carnegie Központ kutatója. Ebben kétségtelenül szerepet játszik az amerikai választások alatt feltételezett orosz beavatkozás. Mindegy, hogy igaz vagy sem, az a lényeg, hogy a közvélemény mást se halljon – ez a mindig ismétlődő médiatámadás veleje. És Amerikában valóban ez a jellemző, a magát liberálisnak nevező sajtó pedig szállítja az újabb és újabb „híreket”. Az amerikai média nagy részét az oroszellenes hírek uralják. Persze, ha megnézzük a másik oldalt, az oroszt, a hivatalos propaganda szintjén ott sem folyik a Nyugat ajnározása. A hangnem hidegháborús vagy inkább forró békés.

Az „erő imitálása”

Trumpot hazájában nagyon szorongatják, és a rohamra csak ezután számíthatunk, az ellentábor nem véletlenül kezdte pedzegetni a héten, Mike Pence alelnök már arra készül, hogy Trump helyébe lépjen. Az elnök azon döntésébe, hogy elfogadta az Oroszországot is sújtó szankciós törvénycsomagot, nyilvánvalóan az is belejátszott: így próbálja meg előremenekülve hatástalanítani az orosz együttműködés vádját. Orosz politológusok szerint az amerikai elnök magatartása inkább „az erő imitálása”, valójában letette a fegyvert az orosz–amerikai kapcsolatokban azért, hogy valahogyan kiszabaduljon a Moszkvával való korábbi együttműködés gyanújából.

Az oroszellenes retorikát fújó amerikai elit vádpontjai szinte mindenre kiterjednek. A Kreml nem akarja feladni Szíriában Aszad elnök támogatását; Afganisztánban fegyverekkel látja el egykori ellenségét, a tálibokat; talonban tartja a kapcsolatait Észak-Koreával, ami az amerikai álláspont szerint változhat; Irán atomprogramja mögött ő áll, ahogyan a Nyugat-ellenes török politikát is támogatja. Teszi ezt egy olyan, magát még mindig nagyhatalomnak képzelő ország, amelynek nemzeti összterméke Kalifornia államéval vagy – hogy európai példát mondjunk – Spanyolországéval van egy súlycsoportban. Nehogy már a farok csóválja a kutyát! – zúdulnak fel Washingtonban. Különösen ez a Kaliforniá­val való összehasonlítás fájó Moszkvában, elvégre mégiscsak egy az ötven szövetséges amerikai állam közül.

Kiemelt

Migráns támadások Németországban és Horvátországban

Marokkói migránsok támadtak rá emberekre a hétvégén a németországi Essenben és Zágrábban is. Az esseni gyanúsítottak jelenleg menekültügyi eljárás alatt állnak.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!