Még szerencse, hogy a fiúknak van fütyijük, ha nem, nem lehetne megkülönböztetni őket a lányoktól… – hallotta Ábel a minap a rádió Gyerekszáj című rovatában, s jót derült ezen a kétségkívül aranyos és bizonyos tekintetben alap-, de összességében mégiscsak részigazságot tükröző megállapításon.
Jól ismerte a könyörtelen gyermeki vaslogikát, amely a rendelkezésére álló információk kombinálásával számítógépet megszégyenítő gyorsasággal képes felismerni a világ törvényszerűségeit.
Pár éve az esti mesében éppen arról olvasott a legkisebbnek, a középcsoportos Leventének, hogy az emberek a kivágott fenyőket árulják a piacon, amikor a gyerek közbevágott: „Apa, a favágás pénzt ér?” „Hát…, igen…” – nyögte ki nagy nehezen Ábel természetvédelmi és megélhetési szempontok között őrlődve. „Akkor favágó leszek!” „Rendben – bólintott savanyú képpel –, így az egyetemi tanulmányaidra félretett pénzt átcsoportosíthatjuk valami más családi kiadásra…”
Persze az teljesen rendben van, ha a kisgyerek – a világ felfedezésének korai szakaszában – a „fütyi” meglétében vagy hiányában látja a nemek közti egyetlen különbséget. Az azonban egyáltalán nincs rendben, ha felnőttként is ezt az álláspontot képviseli.
Az meg végképp nincs, ha egy alkotmánybíróság – a világ felfedezésének egy igen kései szakaszában – még egy harmadik nemet is talál valahol a liberális világrend által létrehozott dzsumbuj mélyén. (Egy efféle „felfedezés” után az ilyen bíróságot a természeti népeknél babonás tisztelet övezné, de az holtbiztos, hogy többé nem szólhatnának bele a törzs életvezetésébe.)
S bár itthon komoly lépések történtek e dzsumbuj kiirtására és a fénytől elzárt, valahol a liánok és egyéb kúszónövények alján szepegő, megsápadt józan ész megtalálására, azért a „nemek közti egyenlőség” önjelölt harcosai mindegyre megjelennek itt-ott a közéletben, mint egy nem eléggé szellőztetett spájz mennyezetén a molylepke. A jelek szerint úgy gondolják: akad itt még (t)ennivaló. Pedig, ha akad is, nem az, amire ők gondolnak.
A társadalmi életben egyetlen egyenlőség lehetséges: a törvény előtti. És hát manapság annak biztos tudatában csapkodhatjuk (nemre való tekintet nélkül) az összetekert újsággal a magánéleti válságok dohos lisztjéből felröppenő molylepkéket (ugyancsak nemre való tekintet nélkül), hogy ez immáron biztosított.
Amúgy meg ezer más dologban különbözünk. Ez teszi lehetővé, hogy ezer más ok miatt haljunk meg, ne unalmunkban.
Minden mesterséges beavatkozás, kvaterkázás közben kiagyalt „kvótázás” veszélyesen torzítja az élet természetes rendjét. (Talán nem véletlen, hogy csak a jólétbe beletunyult és az élvezetek hajszolásában megfáradt társadalmakban jelent ez napi [ál]problémát, s mint ilyen, megélhetési forrást is egyesek számára.)
Remek példa erre az, amikor tehetséggondozó programokon belül külön alprogram foglalkozik a lányok „helyzetbe hozásával”! Az ok: felfigyeltek arra, hogy lényegesen több tehetséges fiú került be a programba, mint lány. Uramisten, hát ez mi?! – akadt el Ábel lélegzete, amikor ezt meghallotta.
Hát nem egyetlen kritérium létezik: az, hogy valaki tehetséges-e, vagy sem?! Ez nem torzítja az esélyegyenlőség elvét?! A fiúk Isten kegyelméből tehetségesek, míg a lányokat „helyzetbe kell hozni”?! S ha több a tehetséges fiú, akkor egy részük kiszorul a gondozásból, mert ők „kvótán” felüliek, kell a hely a „felturbózott” lányoknak?! Így néz ki a gyakorlatban a nemek közötti „egyenlőség” biztosítása?!
Nem arról van szó véletlenül, hogy a negédes fedőnév alatt a férfinem burkolt és mesterséges (ergo: természetellenes) háttérbe szorítása, üldözése zajlik? Aminek „kárélvezője” majdan az egész társadalom lesz? S akkor a „családon belüli erőszak” fedőnevű, kifejezetten a férfiakat kriminalizáló akciókról még nem is szóltunk, holott ezek a problémák is egyre inkább rávetik baljós árnyukat a férfiak mindennapi életére.
Ábel szégyelli is kissé, hogy férfi létére (jelentsen ez bármit) éppen neki kell szóvá tennie mindezt, de a jelek szerint az áldott emlékű Seszták Ágnes eltávozása óta nem akad olyan derék amazon, aki késztetést érezne ellentüzet gyújtani (vagy legalább csiholni) a túlhajszolt feminizmus pusztító lángjainak megfékezésére.
Neki még volt bátorsága leírni másfél évtizeddel ezelőtt, hogy: „A férfiak egyáltalán nincsenek irigyelt helyzetben. John Lennon egyszer azt mondta, hogy a XX. század négere a nő. A XXI. század négere a férfi lesz. Külföldön már a legvadabb feministák is kezdik belátni, hogy az inga visszalengett. A férfiak bajban vannak, a férfiaknak segíteni kell, a férfiakat óvni kellene, mert ha a tendencia így halad, hazánk nemsokára a büszke női özvegyek országa lesz.”
S ezek nem légből kapott állítások ám! A fentebb idézett Ne tapossunk a férfiak szívén! című írásában alaposan körüljárja a témát, és szívszorító tényekről tudósít: „Ma Magyarországon a 45–65 éves férfiak közül többen halnak meg, mint a 30-as években tuberkulózisban. Pedig akkor még ismeretlen volt az antibiotikum.
Már erre is illene felfigyelni, mert elgondolkodtató adat, hogy a nők minimum tíz évvel élik túl a férfiakat. Minél inkább megyünk előre az időben, annál több az idős, egyedülálló nő.
A férfiak alig 60 százaléka éri meg a 60 évet, 40–59 évesen mintegy 40 százalékuk meghal. Magyarországon 1000 férfira 1104 nő jut, s ez az arány az évek múlásával egyre növekszik.” (Apropó, tisztelt döntéshozók, akkor a nyugdíjkorhatár 65 évre emelése a férfiak esetében nem a nyugdíjrendszer megszüntetését jelenti-e egyben?)
Finnországban – írja Seszták Ágnes – a nők a parlament elé vonulva követeltek olyan intézkedéseket, amelyek segítenek visszafordítani a férfiak meredeken emelkedő halálozási rátáját. (Láss csodát, sikerült!) Csak itthon szállnak el e riasztó adatok a semmibe következmények nélkül.
A szerző szerint ennek egyik oka a férfiak szocializációja (kínos számukra szembesülni saját esendőségükkel), a másik, hogy: „egy jól körvonalazható női lobbi kizárólag a nők elnyomásával, diszkriminációjával, elnyomott sorsukkal kiabálja tele a nyilvánosságot”. A cikk megjelenése óta eltelt másfél évtizedben változott valami…?
S miközben a kormány elkeseredett küzdelmet folytat a család megroskadt pillérének, a gyermekáldásnak a megtámasztásáért, kiüresedett, hamis lózungok ricsaja fedi el a másik nem kevésbé súlyos problémát: hogy valahol a mélyben már recseg-ropog a család utolsó pillére is, a férfi-nő kapcsolat. A józan ész meg a liánok alján szepeg.