George Best hírhedt mondásaiból jókora gyűjtemény kering a világhálón. A valaha élt egyik legnagyobb labdarúgó – akit nem kisebb zsenik tartottak maguknál is univerzálisabb zseninek, mint Pelé, Maradona, Beckenbauer – deviánsabb volt annál is, hogy egyszerűen fenegyereknek lehessen nevezni. Önpusztító alkata egyik botránytól a másikig hajtotta. Néhány aranyköpése: „1969-ben feladtam az alkoholizmust és a nőket. Ez volt életem legrosszabb húsz perce. […] Rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és gyors autókra – a többit elpazaroltam. […] Abbahagytam az ivást, legalábbis, amíg alszom.” Elemzők, akik mélyebbre próbáltak ásni a Best-jelenség rétegeiben, ellenálló személyiséget fedeznek fel viselt dolgai mögött. Ami szocializációs okokra – ahogy a románok mondják, az első hét évre – vezethető vissza. Van is benne valami. Ír volt, belfasti, anyját az alkoholizmusból származó szövődmények vitték el, unokatestvérét zavargásokban lőtték le – volt miért törlesztenie a világnak.
George Best kallódott, részben már aktív korában is, amikor pedig 1983-ban abbahagyta a futballt, élete merő ámokfutásra váltott. Utolsó aktív éveiben zsenijéhez méltatlan negyedosztályú klubokban improvizált, már amikor az alkoholizálás egyre szórványosabb szüneteiben erre lehetősége nyílott. Aztán májátültetés, további alkoholizálás, második májátültetés, tüdőgyulladás, s 2005-ben nemzeti hősöknek kijáró temetés Belfastban, amelyen a fél világ ott volt.
Visszafelé pörgő labda
A futball manapság már a GDP része. Akiket arra a helyre vet a sors, ahova valók, lehetnek „termelési tényezők” is. Jobb lesz általuk a közérzet, a nemzeti kohézió, a közegészségügy… De ha nem a megfelelő helyre kerülnek, vagy akár elkerülnek a megfelelő helyről a sorscsapások következtében, akkor szegényebb lesz a társadalom.
Fokozatok és kallódási árnyalatok vannak. Tóth István, a kaposvári 44-es gyalogezred őrvezetője 1898-ban született Kötcsén, Somogy megyében. Tipikus magyar család, tipikus szegényparaszti sors a század első éveiben. Az apa korai halála után a csonka család Pestre költözik, ahol viceházmesteri állást vállalnak. Tóth tízéves, amikor a Mester utcai grundokon megtanul futballozni, s nagy tehetségként a Ferencváros-kölyökbe kerül. Mentora, a Fradi válogatott játékosa, Tóth (Potya) István nemzetközi sztár, barackot nyom a fejére: „Fiam, te leszel az utódom…” S nem csak a dupla névrokonság miatt. De aztán kétéves leállás következik. Anyagi okokból. Hogy majd a „tarcsiba” s onnan a nagycsapatba kerül? Ez éppen be is következett volna, amikor jött a behívó. A galíciai fronton lágyéklövést kap, bal lába élete végéig rövidebb. Amikor leszerel, a futball már szóba sem jöhet. 1964 nyarán felesége a szemem láttára vágta darabokra ollóval a zöld-fehér csíkos mezt, amely – nem úgy, mint a maiak – ingszerű, végiggombolós volt. Sprőd vászonból készült. Ma is sajnálom, hogy nem kaptam ki a kezéből, s nem rohantam el vele.
A ferencvárosi Vajda Sándor már ismert focista, amikor egyszer csak nyoma vész. Az 1970-es években többszörös bajnok Fradi Alberttel, Szőke Istvánnal, Fenyvesi Mátéval nélküle dübörög tovább. Borsi-Kálmán Béla (69), a Fradi-fakó egykori játékosa, jelenleg történészprofesszor, Az Aranycsapat és a kapitánya című nagy sikerű könyv szerzője: „Vajda Sanyi? Még Albert is azt mondta róla, hogy nagyon jó, ez pedig már tényleg jelent valamit. Jól rúgott, majdnem úgy, mint a Varga Zoli, mértani labdákat adott ötven méterre. Hozzá fűződik életem egyik legnagyobb produkciója egy edzőmérkőzésen. Valahonnan hátulról, ötvenről elém lőtt egy labdát, felpattant előttem, ballal átvettem, majd a beszaladó balhátvéd feje fölött átíveltem (szaknyelven: »esernyő«), aztán jött a beállós, újabb esernyő, jött a középhátvéd, ugyanaz, végül a kapus, ugyanaz, gól. Körülnézek, ki látta? A lelátón néhány ifista, s pár alkoholos delíriumban lelkendező idős drukker.” Valóban: a jelenet összhatásában ma már alig elképzelhető. Lőtt labda, amely visszafelé pörög, s ott pattan meg, ahova szánják. Ezt csak a legnagyobbak tudták, jelesül Varga Zoltán. Ha az egész a stadionban történik, futballtörténelmünk része. S Vajda Sándor? Borsi-Kálmán: „A Fradi Old Boys, akikkel vasárnaponként játszom, a fejüket ingatják, nem tudják, mi van vele.”
Alapi Károly. Megint csak a be nem váltott csekkek embere. A sok hasonló közül az egyik legkarakteresebb. Sokáig semmi köze sem volt a profi futballhoz, nehéz körülmények között élő család, nyolc gyerek egy kis városmajori lakásban, a négy fiú közül három minőségi futballista. Végül elviszi a Pénzügyőr, majd jön az MTK, a Volán. A karrier fénye diszkréten pislákol. Holott egész Pest tudja, mekkora játékos. Biztosan a kitörési vágy az oka annak, hogy 77-ben Kű Lajossal együtt dobbantanak Belgiumba. S valahol a másodosztály szintjén megreked. Kun Ferencz (72) a Pénzügyőr egykori futballistája, exjátékosügynök: „Univerzális játékos volt, annyi mindent tudott, amennyit senki más. Minden tekintetben kimerítette a zseni fogalmát. Saját maga által kitalált cselei voltak, unikális elemei a futballtörténelemnek, ezek Alapi előtt nem léteztek, s Alapi után eltűntek a képből. Hogy nem lett belőle az, ami lehetett volna, abban gátlásossága nagy szerepet játszott.”
Öltözői hierarchia
Alapi (és Varga Zoltán) eltűnt unikális eszköztára a régi dunai iskola hagyományainak volt vagy inkább lehetett volna része. Az általuk kitalált elemek felelevenítése része lehetne a globalizált világfutball megreformálásának (amelyre mellesleg égető szükség lenne az agyonautomatizált futball megmentése érdekében). Alapit Belgiumban nem veti fel a pénz, a kiérkezőkkel a városmajori grundról beszélget. Aki egyszer elbúcsúzott, annak minden emlék drága.
A karrierben nem mindig a pályán nyújtott teljesítmény a döntő, hanem gyakran az öltözői hierarchiában elfoglalt hely. Borsi-Kálmán Béla történész így beszélt saját FTC-s beilleszkedési nehézségeiről, miután a Novák Dezsőtől kapott kopott farmerben járt az edzésekre, míg a „sztárok” majd szétestek az eleganciától: „Szó, ami szó, hatalmas balfácánnak látszhattam, s bizonyára jókat röhöghettek rajtam a hátam mögött: a kis »egyetemistán«, aki nem veszi észre, hogy ebben a könyörtelen, agyonhierarchizált, rituális futballparadicsomban sikerült élből a gúla legalsó lépcsőjére játszania magát.”
De olyan is van, hogy lenne hely a nagyok között, csak a szülőföld visszahúz. A honvágy. Egykoron mindenki tudta Nagykállóban, hogy Kerezsi László a város legjobb futballkapusa. El is vitte a Fradi, volt is Pesten legalább egy hétig, már beszéltek róla, hogy mekkora a tehetsége. De aztán történt egy kis baleset. Lakást kapott, villamossal járt az Üllői útra, s minden ment is volna a maga útján, ha egyszer el nem téved a bonyolult világvárosban. Elege lett az egészből, ahogy ma mondanánk, az „elidegenedésből”. Ment a villamosokkal összevissza, míg nagy nehezen rátalált a házra, ahol lakott. A legenda szerint annyira feldühödött, hogy már be sem ment az Üllői útra elköszönni, hanem összepakolt, és a Keleti felé vette az irányt. Azóta ő a Nagykállóban valaha élt legnagyobb futballkapus.
Cvitkovits János nagycsepelyi (Siófoki járás) kőművesmester volt. Esélye sem volt arra, hogy bármeddig eljusson. Pedig a Somogy megyei úttörő-válogatottban Dalnoki Jenő szeme is megakadt rajta az egyik Üllői úti tornán. „Kicseleztem a védelmet, s a felpattanó labdát a kapus feje felett behelyeztem, rezgett a háló, de úgy, hogy a labda íve megegyezett a kifeszített háló ívével. Dalnoki berohant, majdnem hogy a vállára vett. Aztán a meccs után mondta, hogy jöjjek fel Pestre.” Amiből aztán szociológiai okokból nem lett semmi. Ami maradt a megálmodott sztárallűrökből, az a „járásiban” is rendszeresen elő-előtört a futballista tudatalattijából: hatalmas patáliákat tudott csapni, ha valaki éles szögből kapura merte lőni a labdát, s nem neki játszotta be középre. „Citipali” – az apja nevét ragasztották rá – sorsa nem vett fordulatot, de ami a kőművesek között nem ritka történet: alkoholizálni kezdett. A járási bajnokságban lehúzott szép évek után jött a korai elmúlás.
A Toldy-gimnázium, a patinás budai főreál, ahova jártam, nem akármilyen központja volt a futballnak. Az 1966-os ezüstérmes csatársor a budai középiskolai bajnokságban az eliteknek kijáró felügyelet alatt ontotta a gólokat. Az edzőt (nevezzük inkább alkalmi szakmai tanácsadónak) Csanádi Ferencnek hívták. Nem volt egyszerű eset. Akkoriban még csak a Fradi ificsapatát edzette, később évekig a felnőttet. A gimnáziumban mindenkiben ott lappangott a remény: „Hátha megakad rajtam a szeme, és bevisz az ígéret földjére, a Ferencvárosba.” De egyedül csak Garamvölgyi Istvánon akadt meg a szeme, amelyet aztán nem sokáig tarthatott rajta. „Pitkin” (csenevész testalkatáról kapta ezt a nevet) egy darabig elvillogott az ifi kettőben, aztán megunta, és – ha nem tévedek – elektromérnökségig vitte.
Fordított Apák és fiúk
Egyébként körül voltunk véve nagy nevekkel. Már ami az apákat illeti. Szellemük belengte a pályák légterét. A csapatban az egyik (futballszempontból) „elkallódott gyermeket” Lakat Károlynak hívták, a másikat Finta Károlynak. Fordított Apák és fiúk. Ha Turgenyev kettőjük történetét írta volna meg, pontosan az ellenkezője lett volna a nagy orosz regény végkicsengése. Sem Lakatnak, sem Fintának esze ágában sem volt tagadni az apák nemzedékét, ahogy ezt Bazarov, Turgenyev főhőse teszi. Sőt. Minden idegszálukkal a kontinuitás látszatán dolgoztak. Idősb Lakat tanár úr nevét még ma is ismeri mindenki, a másik nevet, Finta Károly szeniorét ma már talán senki. 1940-ben került a Nemzetiből a Fradiba. Nagy reménység. A sportfotók agresszív befejező csatár benyomását keltik, holott valódi énje éppen a konfliktuskerülés volt. Nagy dolog, hogy ezzel a félénk mentalitással a Fradi hetven mérkőzésén képes volt 56 gólt rúgni. Jött a háború, és az ígéretes pálya megtört. 1945 és 1947 között még játszott az MTK-ban, két év alatt rúgott mindössze öt gólt, aztán visszavonult. A fiúk a Toldyban hozták az apák tehetségét; lényegében mindent tudtak, a baj csak az volt, hogy tetű lassú volt mind a kettő. Finta az érettségi után eltűnt a látókörömből, Lakat karrierjét nem kell ecsetelni, menő sportújságíró lett belőle.
Hatvanhatban, az érettségi után Fintáék távoztak a csapatból, s jöttek újak. Csapó Gábor nevezetesen. Már akkor százkilencven centi, s mellesleg frontembere az ifiválogatottnak. Nem a futballnak, a vízipólónak. Holott lehetett volna fordítva is. Hogy futballozhasson, mániákusan játszotta ki a válogatott szakvezetőit, akik viszont hisztérikusan próbálták eltiltani a futballtól.
A sérülésveszély miatt, de azért is, mert mint minden rendes vízi-, kézi- és kosárlabdás sportvezető, zsigerből utálták a futballt (s utálják ma is). Amikor a 17-es villamossal – útban az óbudai futballpályák felé – elhaladtunk a Komjádi uszoda mellett, az utasok nem kis megrökönyödésére ráfeküdtünk Csapóra, nehogy valamelyik edző – belátva a villamosba – megneszelje, hogy futballozni jár, s később retorziókat alkalmazzon.
„Dudi” öt kilóval született, s 16 éves korára sem javult az alkata. Olyan volt, mint a neve. Azt azonban kevesen tudják – s én e kevesekhez tartozom –, hogy hihetetlen rugói voltak. Már a beinduláskor, a félpályán mutatta, hogy a fejére kéri a labdát. Nem lőnöm kellett neki a jobb szélről, mint ahogy más, „normális” összekötő akarta volna, hanem felgyertyázni az égbe, hogy aztán bent a tizenegyes pontnál lefelé hulljon, mint a falevél. A kapus kijött, de vesztére. Dudi elindult felfelé, s a felugró kapus kinyújtott keze fölött fejelt a hálóba. Pólós lett, világhírű. Ötven év távlatából is úgy érzem, csak azért, mert ehhez volt nagyobb tehetsége. Aztán, amikor ötven-hatvan évesen a sportcsatornákon szakértősködött, én valahogy mindig őt láttam jobbnak, a rejtőzködő „kriptofutballistát”, mint ugyanabban a műsorban a „tényleges” futballistákat. Mindig ő mondta meg a tutit. Mert a feje az évek során is futballista maradt. Olyan ez, mint az egyszeri cigány vajda lánya, akit hozzákényszerítenek valakihez, de száz évig „azon a régi rongyoson” gondolkodik.
Tefner Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem magántanára