Az emberek szerte a világban a könnyeiket törölgették, ők, a rettenthetetlen Juncker, Merkel és a többiek mint megakadt lemez hajtogatták, hogy „mi erősebbek vagyunk a terrorizmus minden formájánál”, s bár talán újabb terroristák igyekeznek a mosolygó szír menekült álarcában Európa szíve felé, ők megátalkodottan győzködték önmagukat és minket: „Több törvényes lehetőséget kell biztosítani a menekültek befogadására!” Federica Mogherini külügyi főbiztos ma is állítja, hogy „nincs kapcsolat a terrorizmus és a bevándorlás között”, Juncker szerint meg a kvótarendszer a megoldás. Ehhez csak annyit, hogy a franciák által befogadottak már rég elhagyták a számukra kijelölt helyeket: a kilencszáz lakót számláló Peyrat-le-Château-ba például több tucat idegen érkezett, egy másik városkába,
Guéret-be ugyancsak, s a nyájas lakók egy reggel arra ébredtek, a befogadottak búcsú nélkül távoztak érdekesebb tájak felé.
S miközben Merkel vénasszonyos csökönyösséggel még nyitottabb Európára áhítozik, a Frontex vezetője, Fabrice Leggeri figyelmeztetett: az idén érkező egymillió ember után jövőre hárommillió várható, Észak-Afrikától Pakisztánig több mint tízmillió ember áll indulásra készen. Tanulságosak azok a viták, amelyek a francia tévécsatornákon folynak. A francia baloldal politikusai és ideológusai november 16-án este is azt fejtegették, hogy a nemzet fogalma meghaladott, „a nemzet a jog”. Mindenki francia, aki a szabadság, egyenlőség, testvériség elvét vallja. Az egyéneket nem lehet ellenőrizni, a határokat nem lehet lezárni, mert az rendőrállam volna, berlini fal. Mi az, hogy kultúra? Mi az, hogy francia nyelv? – kacagtak nyilvánosan. A párizsi áldozatokat még el sem temették, Hollande bombázói épphogy felszálltak, máris azt kellett hallgatnunk, minden azért van, mert „az arabok szabadságot akarnak”, s ennek az útjában Aszad áll, aki Putyinnal egyetértésben nem átallja a szabadság zálogát, a „mérsékelt” szíriai ellenzéket bombázni.
Senki nem beszél arról, hogy Szaúd-Arábia dollármilliókért vásárolja a legmodernebb fegyvereket, ki tudja, mi célból, ám ha az ember megnézi az Iszlám Állam bármelyik profi propagandafilmjét, gondolkodóba esik, vajon honnan származnak a vadonatúj harckocsik és fegyverek. És senki nem írja meg a történet egyik kulcsszereplőjének, Erdoğannak a regényét, akitől – miközben az Európai Uniót zsarolja – senki nem kérdezi meg, ki vásárolja fel azt a töméntelen mennyiségű kőolajat, amelyet az Iszlám Állam háborítatlanul szállít.
A magyar sajtó némely képviselőjének megnyilvánulását olvasván a támadásról, a nem lankadó bűnbakkeresésről, mintha Sartre és Foucault szelleme kísértene. Mindig más a bűnös! Soha nem a randalírozó, gyilkoló kisebbség. 2005-ben, az őszi zavargások idején a balliberális sajtó kifejtette, hogy a „vandalizmust” a „rendőri túlkapások” okozták, az akkor belügyminiszter Sarkozyt kárhoztatták, amiért rendőrei provokálják a kisebbséget. A rendőrség ugyan a szemlélő számára szinte megmagyarázhatatlan bénultsággal követte az eseményeket, de vannak, akik megtanulták: mindig a hatalom és a többségi társadalom a hibás. A hatalommal szemben radikálisnak és forradalminak kell lenni. A magyar sajtóban november 13-a másnapján szinte kárörvendve írták némelyek: nem kellett volna a muszlimokat a városszéli gettókba zárni, munkát kellett volna adni nekik. Végtelen tudatlanságról árulkodnak ezek a vélemények. Aki így ír, elárulja, hogy fogalma sincs arról, mi zajlott le az elmúlt évtizedekben Franciaországban. A francia elővárosok, külvárosok nem gettóként kezdték. A hatvanas-hetvenes években ezekben a kedves negyedekben a francia munkások, kispolgárok mellett a franciává asszimilálódott korábbi bevándorlók, portugálok, olaszok, spanyolok, lengyelek éltek, a korabeli könyvek, sanzonok, filmek tanúsága szerint mai szemmel nézve szinte idillien.
Michéle Tribalat demográfus már évtizede megírta, hogyan tört meg az asszimiláció folyamata. Az észak-afrikai analfabéta bevándorló még fontosnak tartotta a társadalmi felemelkedést, taníttatni akarta a gyermekeit. A muzulmánok első nemzedékéből, de a másodikból is sokan örültek, hogy a gyarmatok felbomlása után Franciaországban telepedhettek le. Dolgoztak. Gyermekeik francia iskolában tanultak. Bármilyen kormány volt hatalmon, minden lehetőséget megkaptak. Az első és a második nemzedék gyermekei közül sokan sokra vitték: szabad foglalkozásúak lettek, orvosok, jogászok. Értelmiségiek. Politikusok. Vállalkozók. Párizsban és a francia városokban százával találni családi kereskedéseket, amelyeknek arab tulajdonosai éjjel-nappal árulnak gyümölcsöt, zöldséget, élelmiszert, kedvesen, udvariasan. Aki be akart illeszkedni, tanulni és dolgozni akart, tanulhatott és dolgozhatott. Beilleszkedhetett. A családegyesítés révén 1975 és 2000 között nyolcmilliónyira duzzadt a bevándoroltak száma, ami egyenértékű azzal, mintha Franciaország bekebelezte volna Svédország vagy Ausztria teljes lakosságát. Hogy a sok újonnan jöttnek és családjának lakást adjanak, megindult a külvárosokban a szövetkezeti lakások építése. De a muzulmán bevándorlók utolsó hullámaival valami megváltozott. Ők már nem akartak beilleszkedni. Elvárták, hogy a köztársaság tegyen engedményeket, a befogadók alkalmazkodjanak hozzájuk. Az újonnan jöttek tagadják, hogy előttük is létezett volna Franciaország. Nem Franciaországhoz, hanem „a saját gyökereikhez” akarnak hűek lenni.
A ’68-as nemzedék sem tétlenkedett. Új ideológiák születtek. Franciaország? Nemzet? Elavult fogalmak. Ez a korszak volt a meghirdetett keveredés kora, amikor az „idegen szép” volt, és a naiv elképzelések szerint az elsődleges; a faji, kulturális, vallási identitás, valamint a kártékony másodlagos, a nemzeti identitás feloldódik majd a sokszínűségben. Jack Lang korábbi oktatási miniszter néhány évvel később belátta: „…nem voltunk tudatában a szélsőséges iszlám veszélyeinek…
Az az ideológia fűtött bennünket, hogy testvériesen béküljünk meg mindenkivel, bármilyenek legyenek is a gyökerei, és nem vártuk el tőlük, hogy emiatt megtagadják vallási, kulturális vagy bármilyen különbözőségüket.”
Hamar kiderült, hogy az új befogadottaknak eszük ágában sincs keveredni. Saját kultúrát, saját szokásokat, saját törvényeket hoztak, ezeket környezetükre is ráerőltették. A külvárosokból, elővárosokból a befelé forduló muzulmán közösségek, a növekvő erőszak hatására megindult a korábbi, francia vagy franciává lett lakosság elvándorlása, és megkezdődött a gettósodás.
A baloldal, arra hivatkozva, hogy a köztársaságban mindenki egyenlő, és tűrhetetlen bármiféle stigmatizálás, diszkrimináció, mindent megtett éveken át, hogy minimalizálja a muzulmán bevándorlók vallási dimenzióját. Aki szóvá merte tenni a viselkedési, kulturális különbségeket, az könnyen megkapta, hogy rasszista. Franciaország azt hitte, 1905 óta megoldott minden vallási problémát állam és egyház szétválasztásával. S miközben újból és újból hitet tett a laicitás mellett, a társadalomban lassan háttérbe szorult a vallásgyakorlás. Republikánusnak illett lenni, világinak. Nem telt el két évtized, és a valaha mélyen keresztény, de laicizált francia társadalom azzal szembesült, hogy új vallási és politikai jelenvalóság követel teret. A templomok elnéptelenedtek, bezártak (túlbuzgó szocialista polgármesterek nemegyszer eladták, hogy a helyükön szupermarket, benzinkút legyen), ám egyre több mecset épült, külföldi, főleg algériai és szaúd-arábiai „adományokból” és állami pénzen. A franciáktól megkövetelik a laicitást, az utcán meg muzulmán tömegek imádkoznak nyilvánosan. A muzulmán közösség előretört: egyre többet követelt, még több mecsetet, még több imámot, jogot arra, hogy nyilvános helyeken (munkahelyeken, hivatalokban is) imádkozhasson, és mindenáron, külső eszközökkel is, az öltözködésével is láthatóvá akarta tenni vallási hovatartozását. Az iszlám szép lassan identitásképző erő lett.
A felmérések alapján Franciaország lakosságának hét-nyolc százaléka muzulmán. Figyelemre méltó, hogy 2014-ben az Ifop kérdésére az emberek harminc százalékra tették a muzulmánok arányát. Mert a muzulmánok láthatóvá lettek, birtokukba vették a köztereket. Az emberek, szemben a toleráns balliberális elittel, régóta, tapasztalatból tudják, hogy a francia társadalmon belül létezik muzulmán ellentársadalom. A jelképek jobban mozgósítanak, hatásosabbak, mint a valóság. Januárban és most, novemberben is a laicitás, a felvilágosodás eszméi, a toleráns Franciaország ütközött a halálos obskurantizmussal.
Nem mondhatjuk, hogy nem voltak intő jelek. Köztudott volt, hogy az egyre több és egyre nagyobb mecsetekben szalafista imámok is prédikálnak. Tanárok, szociológusok, filozófusok tanulmányokban, könyvek tucatjaiban figyelmeztettek a mindennapokban, a viselkedésben megnyilvánuló radikalizálódásra.
Az SOS Racisme hangversenye 1991-ben verekedésbe torkollott rivális bandák, fiatal feketék és arabok csoportjai között. Az összetűzések az utcákon folytatódtak, a bevándorlók lakta negyedekben, ahová rendőr, orvos, mentő, postás évek óta nemigen merészkedett: összetört liftek, összefirkált házfalak, betört ablakok, felgyújtott autók, üzletek kirablása, nyílt utcai harcok – és ha valaki szót emelt, a baloldali sajtó „idegengyűlölő hisztériáról” cikkezett.
A fejkendőháború 1989-ben kezdődött. Tüntetés tüntetést ért. A jobboldal ’68 után már nem mert asszimilációról beszélni, megelégedett volna az integrációval. A baloldal őrlődött, mert a bevándoroltakat nem akarta megbántani. De világi és népi hagyományai nem tűrhették, hogy bárki kikezdje a köztársaság eszményeit. Hogyan lehetne fellépni a vallási követeléssel szemben úgy, hogy kikerüljék a rasszizmus csapdáját? A felocsúdásra 2005-ben, az őszi zavargások idején lett volna lehetősége annak, aki nem ébredt fel egy évvel korábban. Az Algéria–Franciaország-mérkőzés után, amikor felhangzott a nemzeti himnusz, a Marseillaise, észak-afrikai bevándorlók Franciaországban született, franciának elismert gyermekei őrjöngő pfujozásban törtek ki. És francia állampolgárságú, megvadult muzulmán fiatalok gyújtották fel 2005-ben az iskolákat, amelyeket a francia állam azért épített, hogy ők ott tanuljanak, felgyújtották a kórházakat, ahol őket és rokonaikat ápolták, felgyújtották szomszédaik és rokonaik üzleteit, házát, autóját. Ha Ahmed bácsi rájuk szólt, félig agyonverték. Ha egy arra tévedő francia szólt rájuk, lelőtték.
Az összecsapásoknak, bandaleszámolásoknak (a 2005-ös zavargásokról utólag kiderült, a Lyon–Párizs hírhedt drogútvonal mentén törtek ki) új lendületet és ideológiai töltetet adott a radikális iszlám, a szíriai háború és az Iszlám Állam propagandája. Az egyik, Szíriát is megjárt november 13-i támadó üzenetében ez olvasható: „Egész életemben azt láttam, hogy kiontják a muzulmánok vérét.” Másik üzenetben ez áll: „Allahhoz imádkozom, hogy vágják el valamennyi hitetlen torkát.” Boubakeur, a párizsi nagymecset főimámja még több mecsetet szeretne látni Franciaországban. Kegyes óhaj. Ám ha tudjuk, hogy a mecset az iszlám térhódítás szimbóluma, és hogy a muzulmánoknak vallásuk nem tanácsolja, hogy tisztátalan földön tartózkodjanak, akkor ez a jámborság megkérdőjeleződik. Az iszlám hagyomány szerint ugyanis a világ két részből áll: van az iszlám háza (Dar al-Islam) és a háború háza (Dar al-Harb). A két világ között a semmi. Amikor a muzulmán mecsetet épít, megszenteli a földet, megtisztítja, és az iszlám házává változtatja, ahonnan elkergeti a tisztátalanokat. Legutóbbi, 2084 című regényében Boualem Sansal algériai író Orwell nyomán az iszlám uralom eljövetelét festi fel. Allah nevében kormányozni című könyvében megmagyarázza, hogyan kell érteni az iszlám háza és a háború háza dualitását: „Minden földet, minden helyet, minden anyagi vagy anyagtalan, valóságos vagy virtuális tartományt e dualitás szemszögéből kell nézni. Van az iszlám világa, amelyet meg kell védeni, és van a gonosz világa, ahová háborút kell vinni.”
A nyugati ember riadozhat, háboroghat, tamáskodhat. Elandalodhat Tariq Ramadan franciaországi muzulmán vallási vezető felvetésén, aki megnyugtat: van egy harmadik világ is. Ebben a harmadik világban zajlik a tanúságtétel. Most már csak azt volna jó tudni, miről tesznek tanúságot ebben a harmadik világban.