– Enyedi Ildikó a kapitális bikát, Góliátot választotta ki a filmbe: a Bükkben kellett együtt dolgoznia a filmes múlttal rendelkező ünővel, Picurral. Horkai Zoltán, a Horkai Animal Training Center alapítója 23 éve foglalkozik vad- és domesztikált állatok nevelésével, képzésével nemzetközi tévés és filmes produkciók számára. Milyen kihívást jelentett Enyedi filmjében szarvasokkal dolgozni?
– Góliáthoz Enyedi Ildikó ragaszkodott, előtte nem is feltételeztem, hogy vele valaha is filmet forgatunk. Inkább a genetikai értéke miatt tartottam meg, fantasztikus agancsa van, mely az állat fénykorában 15 kiló volt. Ildikó másfél évvel a forgatás előtt kijött hozzánk Gödöllőre, és elmondta, mit szeretne. Mi általában külföldi filmekben dolgozunk, mert jól fizetnek, de ez esetben nem számított a pénz, ugyanis nagyon megtetszett a forgatókönyv. Hiába dolgoznak a nemzetközi produkciókban óriási sztárok, kevés filmnek van jó története. A szarvasokkal azért volt kihívás dolgozni, mert olyan feladatot kellett elvégezniük, mely abban az időpontban se a bikához, se a tehénhez nem passzolt. Például, amelyik bika már letisztította a barkát az agancsról, annak megemelkedik a tesztoszteronszintje, tehát agresszív lesz. A párzás után, szeptember–október végén az állatok külön rudliban élnek, egymástól függetlenül. A filmben viszont szerelmespárt kellett alkotniuk. Az egyik jelenetben a bika ment elöl, a tehén tőle lemaradva lassan, szomorúan bandukolt. Egyszer csak a bika megfordult, visszabattyogott hozzá, és „átölelte” a fején hatalmas aganccsal, miközben a tehén utálja, ha párzási időn kívül ilyen fegyverrel közelednek felé. Ahhoz, hogy ezt a jelenetet felvehessék, időben elkezdtük őket szelídíteni, kézből etetni. Először megérintettem Góliát orrát, néhány nappal később a nyakát, és egy hónap múlva ott ültem a 300 kilós állat hátán. Hú, még mindig libabőrös leszek tőle! Rávettük Góliátot, hogy vödörből egyen. Kezdetben át kellett nyúlnia az etetőn, aztán lassan egyre közelebb vittük Picurhoz. A hasukon keresztül motiváltuk őket. Picurt bekentük mindenféle finomsággal, a hátára is szórtunk kukoricát, Góliát onnan is evett, így megszokták egymás közelségét. Mindez persze csapatmunkában folyik, az alkalmazottakon kívül a legfőbb segítőm az üzlettársam, Iványi Péter és a párom, Újváry Dóri. Együtt szépen összeszoktattuk Góliátot és Picurt, gyönyörűen jelenítették meg a filmben a szerelmet. Büszke vagyok arra, hogy ilyen sikeres magyar alkotásban is szerepelhettünk.
– Munkájuk során a természetes motivációra épülő képzési rendszert használják. Mi ennek a lényege?
– A domesztikált állatokat az ember az igényeinek megfelelően formálta az elmúlt évszázadokban, a vadállatok természetébe viszont nem szólt bele. „Elrontottuk” a kutya, ló, disznó, macska problémamegoldó képességét, de ezt kellett tenni ahhoz, hogy az állatok figyeljenek az emberre, a szemébe nézzenek, és egyfajta együttműködési hajlam alakuljon ki bennük. A kutya nemcsak azért néz ránk, mert annyira szeret minket, hanem mert támogatást vár, kérdez, információt gyűjt. Mit tegyek? – teszi fel a kérdést a maga nyelvén. A vadállat nem azért nem néz ránk, mert sunyi, vagy fél tőlünk, hanem mert nincs szüksége a velünk való kommunikációra. Nem emberfüggő, elsődlegesen az ösztönei vezérlik.
A farkast nem lehet utasítani, jutalomfalat nélkül nem fog dolgozni. Vagy a hasán keresztül közelítjük meg a jószágot, vagy pedig olyan helyzetbe hozzuk, hogy a számára nem túl természetes közeg, például egy stúdió, mégiscsak természetesnek tűnjön, és magától akarja végrehajtani azt a feladatot, amely a forgatókönyvben szerepel. Pat Parelli, az erőszakmentes lókiképzés egyik nagy mestere úgy fogalmaz: „Az én ötletem az állat ötlete.” Óriási bizalom kell ahhoz, hogy az állat elfogadja az én elképzelésemet, és nem természetes közegben végre is hajtsa azt.
– Milyen trükköket alkalmaznak?
– Az egyik filmben a hűtőszekrényből kellett a pingvineknek kijönniük, és végigmenniük a fölfestett vonalon. Hogyan tudjuk erre rávenni az aznap érkezett négy pingvint, amelyiket se a kaja, se semmi nem érdekel? A kamera mellé egy nagy tükröt raktunk, és amint meglátták a kolóniát, szépen áttotyogtak a „haverokhoz”. Sokszor kérik, hogy a medve álljon föl két lábra, ordítson, csapjon a mancsával, a farkas vonyítson, ugorjon az emberre vagy sziklára. Nem mindegyik állat hajlandó mindent megcsinálni, ami nem baj, mert nagyon hasonlítanak egymásra, és egyik a másik dublőrje lehet. A farkas nem szívesen ugrik emberre, ezért asztalról vagy magaslatról ugratjuk őket, hogy szebb legyen az íve. Nicolas Cage volt a főszereplője a Boszorkányvadászat című filmnek, ahol a farkasnak át kellett ugrania a kamera fölött, azért azt betették az asztal alá. Az állat szépen ugrott a kaja felé, de a rendező azt akarta, hogy gyorsabban fusson. Föltettem az asztalra a kaja mellé egy tüzelő szukát. Akkorát ugrott! De a rendezőnek ez se volt elég. Na, akkor gondolkozzunk farkasaggyal! Odatettem a kaja és a tüzelő szuka mellé egy alárendelt kant. Harmadszorra a domináns farkas mindent vitt magával ugrás közben!
– Nagyon sok híres emberrel dolgozott együtt, többek között Richard Gere-rel, Tony Scott-tal, Anthony Hopkinsszal. Hogyan viselkednek a színészek a vadállatok közelében?
– A Széltestvérek című osztrák film egy kisfiúról szól, aki talál egy sasfiókát, és felneveli. Az apja, Tobias Moretti – a Rex felügyelő főszereplője – nagy örömmel szorongatta és ölelgette a farkast, ellentétben Jean Renóval, a másik szereplővel. Nagyon különbözőek a sztárok. Gérard Depardieu folyamatosan „más” állapotban volt, ami a legnagyobb megdöbbenésemre egyáltalán nem zavarta a farkasokat. Húzta, vitte, rángatta őket, amikor viszont józan volt, akkor félt tőlük.
– Bátrabbak azok a színészek, akik akciójelenetekben szerepelnek?
– Van, aki hős, van, aki nem. Az egyik filmben Szalmán Hán – India második legnagyobb színésze – játszotta a főszerepet. Dögönyözte a farkast, vállalta az akciót. Ő elképesztően jó fej volt, de ért egy-két nagy csalódás is. Jean-Claude Van Damme csak messziről szemlélte az eseményeket, már az is csoda volt, ha megjelent a forgatáson. A nagyon nagy sztárok sok mindent megengedhetnek maguknak. A hatszoros Oscar-díjra jelölt rendező, Peter Weir Út a szabadságba című filmjében Ed Harrisnek és Colin Farrellnek komoly feladata volt. A történet szerint megszöknek a gulágról, sok ezer kilométert gyalogolnak, míg Indiában kötnek ki. Több helyszínen forgattak, többek között Bulgáriában, mi is oda vittük ki a farkasokat. Mielőtt kimentünk volna, a rendező elmondta, hogy a könyv szerint az emberek már az éhhalál szélén állnak, valahogy megfognak egy őzet, elkezdik enni, de jön egy farkasfalka, és elzavarja őket. Megkérdezte, hogy ennek mennyire van realitása. A cégtársam és barátom, Iványi Péter azt mondta, nem vagyok normális, hogy átírattam a forgatókönyvet, de igazából nem ez történt, csak őszinte voltam. Mondtam, annak, hogy a farkasok elzavarják az embereket, nincs realitása, mint ahogy annak se, hogy hat kiéhezett ember elkap egy őzet. Annak viszont igen, ha a farkasok eszik az őzet, és a barlangban lévő emberek elzavarják őket. A rendező rögtön hívta az embereit, és átírták a jelenetet. A forgatásra vittem olyan farkast is, amelyik fél az idegenektől, inkább otthagyta a tetemet, és elszaladt, és olyat is, amelyik küzdött a húsért. Ezért is jó, ha az ember ismeri az állatait. Babóka és Kriszta vicsorogtak, kaffogtak, de Ed Harris és Colin Farrell vagányak voltak, keményen beleálltak a jelenetbe, klasszul sikerült. Le a kalappal a színészek előtt, bár ez nem mindegyikről mondható el. Mivel Jean-Claude Van Damme oda se jött a kamerához, én lettem a lábdublőre, nekem kellett a 43-as lábamat belepasszírozni az ő 41-es topánkájába. Helen Mirren viszont csodálatos volt Szabó István Az ajtó című filmjében. Kutyával és macskával dolgozott, és mindig megkérdezte, hogy jól csinálja-e, míg a partnere nem volt ennyire rugalmas. Ami még megnehezíti a munkánkat: ha a színész retteg a vadállattól, de vállalja a feladatot. Én azt pontosan tudom, hogy az állatoktól mire számíthatok. Az emberek viszont kiszámíthatatlanok. Sokan bunyóztak már a kézzel nevelt mackóinkkal, például a francia színész, Olivier Martinez. A párom viszont kijelentette, hogy nem szeretné az életét egy félarcú falkavezérrel leélni, ezért én a Mózika nevű macimmal nem birkózhatom. Legközelebb a 24 éves Brumival forgatunk Ausztriában. Ő hétévesen került hozzám, nagyon szelíd, szerintem azt hiszi magáról, hogy lepke. Egy nemzeti parknak készítünk filmet, Brumira azért van szükség, mert a mackókat a természetben nem nagyon lehet lefilmezni, elszaladnak, ha megérzik az ember szagát.
– Adódik a kérdés: mennyire hihetünk a természetfilmeknek?
– Attól függ, ki készíti. Sok olyan filmben dolgoztunk, amely véleményem szerint ferdítés volt. Csak egy példa: a borz és a kisróka együtt bújnak ki az odúból. Köztudott, hogy a borz megenné a rókát.
– A forgatáson az állatok semmilyen körülmények között nem sérülhetnek meg. A film végén ki is írják, hogy nem esett bántódásuk: No Animals Were Harmed.
– Ez egy licenc, melyet az American Humane Association védetett le. Nem ingyen adják, fizetni kell érte. Ha a stáb szeretné kiíratni, akkor elhívják a forgatásra az egyesület egyik szakemberét azzal a feltétellel, hogy bármikor leállíthatja a jelenetet, ha úgy ítéli meg, hogy az állatot kihasználják, vagy nem megfelelően tartják.
– Előfordult, hogy valaki megsérült a forgatáson?
– Soha senki. Házi baleset persze történt. Tíz éve kicsúsztunk a kötelező oltás határidejéből, bele a párzási időszak közepébe. Olyankor nem nagyon illik zaklatni a farkasokat… Az egyik úgy megcsócsált, hogy 19 öltéssel varrták össze az orcámat. Ha kintről nem kapok segítséget, akkor most nem ülök itt. De forgatáson senkinek sem esett baja. Ma már az is megengedhetetlen, hogy filmezés közben állatokat úgy kezeljenek, ahogy korábban tették. A kőszívű ember fiai című filmben valóban lelőtték a farkasokat, de még a nyolcvanas években is sérültek meg állatok. Annak ellenére, hogy nekünk több száz jószágot kell fenntartanunk, nem minden munkát vállalunk el. Évente száz-száztíz napot forgatunk, ezekre becsülettel fölkészülünk. Nálunk nincs teljesítési kényszer, mert összeegyeztethetetlen az etikai elképzeléseinkkel. Tudni kell nemet mondani, hogy az állattal való kapcsolatunk ne sérüljön, ugyanis a mi munkánk az ember és az állat közötti bizalomra és tiszteletre épül. Úgyhogy most megyek, és udvariasan átnyújtom a Bruminak hozott almákat. Jönnek velem?