Csalódott a világ, amikor kedden annyira várt beszédében Ang Szán Szu Csí Nobel-békedíjas, jelenlegi mianmari miniszterelnök nem ítélte el „a Rakhine szövetségi államban élő muzulmán kisebbség” ellen a hadsereg hetek óta tartó népirtását. Kétértelmű megfogalmazást tett, hogy majd ellenőrzik azoknak a helyzetét, akik a határon túlra, főként Bangladesbe menekültek, ha vissza akarnak térni az országba.
„Ő nem a ti vezetőtök. Ő a mi vezetőnk” – találóan így foglalta össze véleményét egy közismert – még talán liberálisnak is mondott – mianmari üzletasszony az interneten hetek óta zajló vitában, amely Ang Szán Szu Csí mianmari miniszterelnök válogatott gyalázásáról szól. Az egykor a „demokrácia ikonjaként”, az emberi jogok bajnokaként körülrajongott ranguni ellenzéki vezető, aki hazájában, Burmában, mai nevén Mianmarban elvetette az erőszakos utat, szeretetet és békét hirdetett, most pedig hetekig nem volt hajlandó elítélni a hadsereg és különböző fegyveres szervezetek által végrehajtott erőszakot az ország északnyugati részén.
A támadások következtében 400 ezer rohingya volt kénytelen elmenekülni az országból. Volt olyan nyugati személyiség, aki azt követelte a Nobel-bizottságtól, hogy vonják vissza a burmai politikusnő békedíját, de a Szaharov-bizottság már lépett, elvette Ang Szán Szu Csítól a kitüntetését.
A nyugati világ talán még jobban felháborodott azon, hogy az ENSZ-közgyűlés ülésére sem látogat el a miniszterelnöknő, pedig milyen jó alkalom lett volna a keresztre feszítésére! Burmában sohasem volt demokrácia, ötven éve katonai diktatúra van, most kicsit újrasminkelve. A katonai junta jó évtizede felfogta, hogy kissé fazonírozni kell a rendszeren, és engedte, hogy a 2015-ös választásokon Ang Szán Szu Csí ellenzéki ereje, a Nemzeti Liga a Demokráciáért győzelmet arasson. Tavaly a politikusnő elfogadta a miniszterelnöki – itt államtanácsosnak hívják – felkérést az azóta polgári ruhát öltő katonai vezetőktől.
Ki is a 72 esztendős Ang Szán Szu Csí? A volt ellenzéki politikusnő hazájában 17 évig volt börtönben vagy házi őrizetben. Van egy adag benne a dél-afrikai Mandelából, aki 27 évnyi börtön után békejobbot tudott nyújtani legfőbb elnyomóinak, és egy darab Mahátma Gandhiból, ha az erőszakmentességet nézzük, előbb-utóbb csupán szeretettel is célt lehet érni. A sors rendelte úgy, hogy ő maradjon a burmai nép egyetlen reménysége. Tragikus hősnő, aki családjából hozta magával az átkot. Dehogy akart ő a politika színpadára lépni, pláne nem egy nemzet eszményképeként! Polgári életre vágyott, együtt lenni szeretett családjával, és ráadásul nem is hazájában, hanem külföldön.
Kétéves sem volt, amikor 1947-ben hazafi apját, az első szabadon választott elnököt, a burmai szabadságharc tábornokát lelőtték. A kislány mint arisztokrata a legjobb nevelésben részesült: tanulmányait Indiában folytatta, majd jöttek az oxfordi évek. 1972-ben férjhez ment Michael Aris brit egyetemi professzorhoz, két fiúgyermekük született. Szu Csí élte a brit háziasszonyok életét, de közben a karrierről sem feledkezett meg. Doktorátusára készült, amikor otthonról hívást kapott: haza kell térnie, hogy súlyos beteg édesanyját még utoljára életben lássa.
Ekkor 1988-at írtunk, Burma fővárosában ezekben a napokban kezdődtek a katonai diktatúra elleni tüntetések. Milliónyian követelték Rangun utcáin a tábornokok távozását a hatalomból. De kellett egy vezető, akinek személye alkalmas arra, hogy ezt a hatalmas tömeget eggyé kovácsolja. Hiszen itt van: Ang Szán tábornok lánya, akinél alkalmasabbat, tisztábbat nem találnának. Így került a korábban apolitikus családanya, aki tudományos célokat tűzött maga elé, egy népmozgalom élére.
Ha már így alakult, a csendes, mosolygós asszony nem akart kibújni apja örökéből, és elvállalta a megbízatást. 1990-ben, Burma első demokratikus választásán toronymagasan győzött Szu Csí pártja, ám a katonák minden korábbi ígéretüket megszegve nem adták át neki a hatalmat. Bebörtönözték, a politikai tömörülését elhallgattatták. 1991-ben megkapta a Nobel-békedíjat, de természetesen nem vehette át. Ám ennél sokkal nagyobb fájdalma volt, hogy megfosztották családjától. Férje, Michael rákos betegen kért beutazási vízumot Burmába, hogy még utoljára találkozhasson párjával. Elutasították.
A két fiát se látta felnőni: elvették burmai állampolgárságukat, minden beutazási kérelmüket visszadobták. „Minden lélegzetvétellel hiányoznak nekem” – árulta el az asszony egyszer egy bizalmas pillanatában. Még az 1990-es években próbálták merényletekkel eltenni láb alól, de aztán jött az ötlet: élve kell „eltemetni”. „Rangun nagyasszonya” végül is 2010-ben visszanyerte szabadságát, nem politizált, többnyire jótékonysági feladatokat látott el, és dicsérte a vezetést.
Már rég megérett a katonai junta körében a változtatás szándéka a rendszer átmaszkírozására. Erre azért volt szükség, hogy felülről ellenőrzött, kínai típusú reformokkal életet próbáljanak lehelni a gazdaságba. Ezt sikerült is elhitetni a külfölddel, mégpedig olyannyira, hogy Barack Obama, a Fehér Ház ura egyik utolsó külföldi útján tiszteletét tette Mianmarban – elismerendő a reformokat.
Sem ő, sem pedig a most eszmélő iszlamista országok nem emeltek szót a rohingya kisebbség érdekében. Burma nyugati részén a többségi buddhisták fekete ördögnek vagy szörnynek nevezik a rohingyákat. Nemcsak külsejükben különböznek a „burmaiaktól”, hanem nyelvükben és vallásukban is. A dél-bangladesiekkel vannak rokonságban, ezért Burmában bengálinak hívják őket, valószínűleg arab, mongol, török, perzsa vér keveredik ereikben, és a történelem valamelyik vihara vetette e népet Délkelet-Ázsiába. Mianmarban törvénytelen bevándorlónak tekintik őket, akik a jobb élet reményében szöknek át a határon, miközben vannak olyan történelmi dokumentumok, amelyek igazolják, hogy a brit gyarmatosítók idején nagyobb számban települtek át Burmába.
A nyugati Rakhine államban, régi nevén Arakanban nyolcszázezerre-egymillióra teszik a számukat. Burmai történészek zöme állítja, hogy az 1950-es évek előtt senki sem beszélt a rohingyákról, mert szerintük azok nem is léteznek. Ebből következik, hogy Mianmarban nem is rendelkeznek állampolgársággal, hontalanok. Az 1982-es burmai állampolgársági törvény nem ismeri el őket, így ma az 51 milliós országban él egymillió teljesen jogfosztott ember. A Mianmarban élő és elismert 130 nemzeti kisebbség közé sem kaptak bebocsátást.
Még a házasságkötés is gondot okoz számukra, hiszen hivatalosan nem ismerik el az együttélésüket. Gyermekeik nem járhatnak iskolába, nem juthatnak be egyetemre. Földjüket bármikor elvehetik, nyomorúságos viskójukat bármikor felgyújthatják. Ha munkát kapnak, abból a legalja jut nekik. Nem is csoda, hogy az életben maradásért vívott küzdelem rászorítja őket a bűnözésre, a drog- és alkoholkereskedelemre, a lopásra, rablásra. Rájuk is ragasztották a bűnöző, a tolvaj, a rabló jelzőt. És ebben a megítélésben, kevés kivétellel, osztozik majd az egész mianmari társadalom. Még a „demokratikus ellenzék” képviselői is, akik úgy tartják, hogy a rohingyáknak haza kell térniük. De hol van az a „haza”?
A muzulmánok mindig is az első számú célpontjai voltak a többség, a kilencven százalékban buddhista ország lenéző megítélésének, a vallási, etnikai megkülönböztetésnek. A buddhisták történelmük folyamán sokat szenvedtek a muzulmánoktól, az iszlámot erőszakos, terjeszkedő vallásnak tartják. Ez a gondolat adta a katonai diktatúra velejét is: hazánkat meg kell védenünk az iszlám előretörésétől.
Most is ez következett be, ugyanis a múlt hónap végén a rohingya „felszabadító hadsereg” vagy harminc rendőrőrsöt, ellenőrző pontot késekkel támadott meg Rakhine tartományban. Persze a hadsereg kapott az alkalmon, és „összehangolt iszlám terrorakciókra” hivatkozva falvakat gyújtott fel a hozzácsapódott milíciák segítségével, az önhatalmú kivégzések több száz ember életét követelték.