2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/eltancolt-gavaller-2502256/

Eltáncolt gavallér

Szacsvay László a szövegfelejtésről, a legrosszabb hegedűsről és a sétapartner Fülöpről
A Katona József Színház alapító tagja a nyolcvanas években az utolsók között kapta meg A szocialista kultúráért díjat. A nemzet színésze, és ahogy ő mondja, „érdekes” és kiváló művész. A humor az éltető eleme. Madách Imre darabjában elhangzik egy mondat: „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” A hetvenéves Szacsvay Lászlónak ez az ars poeticája.

– Miután végzett a főiskolán, két színházhoz volt nagyon hűséges. A Nemzetihez és a Katonához. Negyvenhat éve van a pályán…
– Kimondani is borzasztó!

– Milyen volt dolgozni a „hapták színjátszás” korában, és hogyan változott azóta a rendezés és az előadásmód?
– A hapták színjátszás azt jelenti, hogy „igen, rendező úr, igen-igen, világhírű főrendező úr!”. Rögtön megérti, ha mondok egy példát. Fiatalkoromban Major Tamással próbáltuk a II. Richardot. Valami eszembe jutott, és mint az iskolában, jelentkeztem. Major: „Szacsikám, ne szóljon közbe! Próbálunk!” Akkoriban Básti, Sinkovits, Váradi Hédi, Őze Lajos játszottak a Nemzetiben. Én még álltam egy színpadon Tompa Pufival! Szájtátva jártam a színházban, boldog voltam, ha valaki visszaköszönt. A revizorban a főszerepet játszottam, és az egyik jelenetben részegen feküdtem egy padon. Bástinak kellett volna a „taknyos főiskolás” fejét tartania egy párnával. Én nem mertem szólni, hogy Básti művész úr nem ér a fejemhez, úgyhogy „hasizomból voltam részeg”. A második előadáson éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán rájöttem, hogy mi olyan furcsa. Tartotta a fejemet. Ennél nagyobb dicséretet! Pár évvel később Kálmán Györggyel kellett egy hordóban szoronganom húsz percig. Megőrjített, mert minden baja volt. „Kis kollega, kicsit alszom, szóljon, ha végszó van!” – mondta. Úristen, azt se tudtam, mi a végszava! Megböktem: „Művész Úr!” „Ne nyúljon hozzám!” Rettegtem tőle. Később aztán nagyon jóban lettünk. Először stúdiósként kerültem húszévesen a Nemzetibe, aztán a főiskola után, 1973-tól sok főszerepet játszottam el. A kezdeti időkben nem nagyon lehetett beleszólni a rendezésbe. Megmondták, hová álljak, merre menjek. Más rendszer, más nevelés volt. Ma a gyerekeket arra tanítják, hogy legyenek kreatívak, önmegvalósítók. Mostanában mindenki mindenbe beleszól, és nekem végig kell hallgatnom az egészet, miközben nem jutunk előbbre!

– Miért hívják Houdininak a Katona József Színházban?
– Mert észrevétlenül mindig meglógok a megbeszélésekről. Az én megítélésem szerint a rendező legyen határozott, és mondjon jó dolgokat. Akkor követjük. Ha bizonytalan, akkor vérszagot kap a színész, és hangoztatja a véleményét. Ami lehet jó is, de sok esetben időhúzás, energiavesztés. Nem vagyok vitatkozós típus. Számos rendezővel dolgoztam, például Majortól nagyon sokat lehetett tanulni. Igaz, az én korosztályom már egy „fogatlan oroszlánt” kapott. Kiemelném még az orosz Georgij Tovsztonogovot, aki A revizort rendezte. Azt az időszakot a második főiskolának tekintem, mert rengeteg praktikus dolgot tanultam, például, ha ront az ember, ne essen pánikba, menjen tovább. Én mindig befogadó voltam, és nyitott füllel jártam. Azt is sikerként éltem meg, amikor a Rosencrantz és Guildenstern halott című darabban egy identitászavaros figurát játszottam női ruhában, és a színház nagy bajuszú tűzoltója odajött hozzám, és azt mondta: „Művésznő, foglaljon helyet!” Régen nem volt olyan hónap, hogy ne játszottunk volna filmben vagy tévéjátékban. Manapság egy színész akármilyen fantasztikus a színházban, a kutya sem ismeri. Országos ismertséget csak sorozatok, tévéműsorok hoznak. Séróból elmondom a most készülő filmek szereposztását, mert minden filmben ugyanazok játszanak.

Fotó: Fotó: Kurucz Árpád

– A színészek egyik rémálma, hogy a színpadon elfelejtik a szöveget. Hogyan élik ezt meg, mi történik ilyen esetben?
– Ahogy öregszik az ember, tagadhatatlan, hogy egyre nehezebb megtanulni a szöveget. Kezdem ott, hogy a tanulás már fáj… Gyűrni kell, aztán előbb-utóbb beköltözik a fejembe. De hogy benn is marad-e? Nem állhat meg az előadás, mondván, elnézést kérek, mindent elfelejtettem. Bár ez is megtörtént az egyik színházban. Hazaküldték a nézőket, akik azt hitték, hogy valami komoly baja van a színésznek, pedig csak leblokkolt. Én a hetvenes években a Magyar Elektra című opusban Orestest vezettem elő, és a darabban volt egy imám. Aznap este nem sokat értettek az előadásból a nézők! Úgy oldottam meg, hogy letérdeltem, és a végén mondtam egy áment, mintha belsőleg mondtam volna el az imát… Aztán, amilyen gyorsan csak lehetett, kimentem. Tényleg sokat álmodik ilyenekről az ember. A másik a nevetés. Egyszer Major Tamás előadás közben tesztelt, hogy kibírom-e röhögés nélkül, mikor kezében Orestes urnájával egészen közel hajolt, és – nyílt színen – azt mondta: „Jöjjön velem Burmába, visszahozzuk urnába’.” Ezt ki bírja ki nevetés nélkül?

– Ennyi idő után is van lámpaláza?
– Néha múlik, néha erősödik. Ha teljesen elmúlik, ha már nem dobban meg a színész szíve az előadás vagy a jelenet előtt, akkor abba kell hagyni a pályát. Az a lényeg, hogy az ember tudjon uralkodni rajta. Ez fejleszthető, tanulható. Megmutatom, régen mit csináltam. Nagyon jó koncentrálógyakorlat. Most már kicsit nehezebben megy… Összeteszem a kezem, és felhúzom az egyik lábam…, így…, és ha meg tudok állni fél lábon…, jaj…, akkor addig arra figyelek, és minden mást kizárok. Színházban a főszereplőnek van alkalma javítani, de annak, aki csak pár percig van színpadon, annak nem sok. Szerintem nincs kis szerep, én soha nem adtam vissza semmit, ami pedig elment mellettem, annak oka volt. Így is rengeteget szerepeltem a Katonában, vendégként Szolnokon, a Karinthy Színházban, a Turayban. Előfordult, hogy Benedek Miklóssal és Császár Angelával vasárnaponként négy előadásunk volt. Délelőtt a Csongor és Tünde, délután a Reneszánsz szerelem című versműsor, este a nagy előadás, tíztől pedig a Budapest Orfeum. Reggeltől éjfélig nyomtuk. Az Orfeumot Micuval és Angelával több mint háromszázszor játszottuk. Nagyon bántam, hogy abbahagytuk, mintha a fél karomat vágták volna le.

– Az Orfeumban énekelt, de mi volt a feladata Bozsik Yvette darabjában?
– Yvette az Irányi utcai közértben szerződtetett le, ahol együtt vásároltunk. „Szacsika, szeretném, ha A csodálatos mandarinban eltáncolnád az öreg gavallért. Mondtam neki: „Te nem vagy normális.” Aztán elgondolkoztam. Miért is ne? Ötvenéves voltam, épp ideje volt, hogy elkezdjek balettozni.

– Hogyan lett „Magyarország legrosszabb hegedűse”?
– Az a hangszeres vonal. Most, hogy az énekes és a táncos vonalon már túl vagyunk… Gyerekkoromban a nővérem és én is hegedültünk. Ő a szobában gyakorolt, én a konyhában. A hegedű kezdeti tanulása gyilkos, főleg annak, aki hallgatja. Családnak, szomszédoknak. A nővérem kitartóbb volt, később negyven évig húzta az Állami Hangversenyzenekarban. Én hamar abbahagytam, és elkezdtem zongorázni. De nem bírtam megbarátkozni a kottával. Most ugrunk egy nagyot az időben a Katona színpadára, ahol a Három nővér című darab végén bejött két koldus. Egy kilencvenéves néni tangóharmonikázott, és egy bácsi hegedült, akiket a szerep szerint elzavartak, hogy ne zörögjenek már ott. Egyik nyáron Gaál István filmre vitte a Peer Gyntöt, amelyben én is játszottam. A repülőtéren találkoztunk össze a Katona társulatával, amely a Három nővérrel az NSZK-ba utazott, mi meg a stábbal az NDK-ba. Mivel abban az időben Nyugaton kicsit érdekesebb volt az élet, ezért ez nagyon piszkálta a csőrömet. Megkértem a tesómat, hogy tanítsa meg – biztos ismeri ezt a Csajkovszkij-etűdöt –, hogy tararératarara… Na, ezt én megpróbáltam „letapogatni”. Ma már egész jól el tudom játszani. S miután az előbb említett két öreg zenész felmondott a Három nővérben, éreztem, hogy eljött az én időm. Megmutattam a rendezőnek, Ascher Tamásnak, hogyan tudok hegedülni. „Jó, akkor te fogsz játszani”
– mondta. Később megspóroltak rajtam egy repülőjegyet, amikor együtt utazott a darab A revizorral, amelyben én is játszottam. A Három nővér lenyűgöző előadás volt, remek szereposztással, mindenhol fantasztikus kritikákat kapott. Hágában egy kritikus azt írta, hogy csodálatos az előadás, és még egy-két remek jelzőt használt. A világítás nem volt az igazi – tette hozzá, majd ezen fellelkesült –, és „elhozták Magyarország legrosszabb hegedűsét!”. Ez voltam én. A Katonával bejártuk a fél világot. Játszottunk Londonban a The Old Vic színházban is, ahol nem tudtam hol gyakorolni, mert kizavartak az öltözőből, a vécéből, úgyhogy egy csigalépcsőn felmentem a tetőre, és ott húztam. Na, erre megdobáltak az utcáról. Engem megnyugtat a hegedülés, de a környezetemet halálra idegesítem vele. Néha azért jól jött a „zenei tudásom”. Egyszer Benedek Micuval néztem A játékos című előadást. Néztem volna, mert kinyílt az oldalajtó, és a művészeti titkár vadul integetett felém: „Szcsikagyreki!” „Mi van?!” „Gyere ki! – Kimentem. – Nem jött meg a cigány, be kell ugranod.” A kelléktárból kaptam egy kalapot, és úgy, ahogy voltam, belöktek a színpadra. Cseh Tomi azt se tudta, merre forduljon, annyira röhögött. Valami népdalt cincogtam, de megmentettem az előadást. Elég ritka eset, hogy valakit a nézőtérről ugrasztanak játszani. Ma ott tartunk, hogy „koncertem” van a Katonában, a Sirályban nyílt színen hegedülök. Bizony!

– A színházban kérnek tanácsot a fiatalok a nagy öregektől?
– Nem nagyon, de én néha adok. Ha fölfedezek egy rossz hangsúlyt, vagy nemrég mondtam Schruff Milánnak, hogy „az előtt a mondat előtt tarts szünetet”. Megcsinálta, be is jött a poén. Csak apróságokat mondok nekik. Apám, anyám tanár volt, de belőlem hiányzik a motiváció. Soha életemben nem voltam központi figura, én szemlélődő típus vagyok. De most annyit beszélek, őrület! Teljesen ellentmondok a lényemnek… Na, azt még elmesélem, hogy két Szacsvay Imre nevű ősöm közül az egyik a Nemzeti Színház örökös tagja, a másik Kossuth titkára volt, ő szerkesztette és jegyezte a függetlenségi nyilatkozatot. Fel is húzták Haynauék.

– Nagyváradon él még a titkár Szacsvay Imre kultusza?
– Abszolút. Ötvenhatot is a Szacsvay-szobornál ünneplik, melyre azt vésték: „Egy tollvonás volt a bűne”. A Magyar Országgyűlés jegyzői kara díjat alapított, emléknapot rendezett, és az irodájukat Szacsvay Teremnek nevezték el.

Benedek Miklóssal ötven éve ismerik egymást. Néhány barátja, Hollósi Frigyes, Végvári Tamás sajnos már nincsenek köztünk. Most ki a legjobb barátja, Fülöp?
– Igen, átváltottam a kutyákra. Azt mondják – nem én találtam ki –, hogy „vannak a kutyák meg a vizsla”. Nekem majdnem harminc éve van vizslám. Soma 14 évig élt, vele odáig jutottam, hogy féltékeny lettem, ha mással volt. Báró, aki szerepelt velem az Életképek című sorozatban, tízévesen ment el. Fülöp most négyéves. Boldogan megyek vele sétálni naponta akár négyszer is.

– Valaki mesélte, hogy előadás után látta, biciklivel ment el a Katona József Színházból.
– Hát persze! Mivel járjak? Gyalog messze van, kocsival meg nem lehet megállni. Biciklivel 15 perc, és jól is esik. Ezenkívül teniszezem is. Tegnap súlyos vereséget szenvedtem Lukács Sándortól. Néhány hónappal idősebb, és mindent visszaad!

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!