– Faluvégi, fehérre meszelt, tornácos házban él, olyan gyümölcsös szomszédságában, ahová a kertészeti egyetem diákjai járnak gyakorlatozni – a tanárai meg álmélkodni. Ez a kis kemenesalji falu Berzsenyi Dániel, a nagy magyar remete szülőfaluja is, úgyhogy nagyon is kézenfekvő párhuzamok kínálkoznak a világból kivonult magyar költővel.
Ön is a perifériát választotta a centrum helyett?
– Centrum vagy periféria: igen, ez a nagy kérdés. Én azt próbálom bizonygatni, hogy vidéken is lehet élni meg alkotni. De valójában nem is erről van szó, hanem hogy ez a hetyei kert is centrum azáltal, hogy itt vagyunk, és tudunk beszélgetni. Franciaországban a vidéki élet nem jelent problémát, ha Dordogne-ról, ha Provence-ról van szó. Ott dolgoznak Nobel-díjas írók, világhírű festők, ez csak nálunk jelent gondot… Szombathelyen tanítottam, amikor megvettük ezt a házat, aztán második feleségemmel, Mátis Líviával kezdtük fölépíteni a nyolcvanas években. Kétszázötven éves törpeoszlopos kisnemesi ház, ma már műemlék, de romhalmaz volt.
– Tudatosan szakított a köztudottan Budapest-központú kulturális élettel, jövő-menő divatokkal? Vagy inkább elmenekült?
– Ebben a tülekedésben, ebben az osztozkodásban az ember nem vesz részt. Azt gondoltam nagy naivan, hogy idekint ugyanúgy részt lehet vállalni a szellemi élet folyamataiban, mintha nagyvárosban élnél. Kiderült, hogy nem egészen úgy van, mert 1989 után a magyar szellemi élet elromlott, irodalmi élet ma sincs. Rengeteg könyv jelenik meg, rengeteg esemény történik, de a szétesés fázisában vagyunk. Nincsenek irodalmi és asztaltársaságok, közös szellemi megnyilvánulások, irányzatok vagy csoportok, kenyérharcot észlelek inkább, és a hatalomhoz való viszonyokat. Nem hajtok azért, hogy kritikák jelenjenek meg a könyveimről, nem gondolom azt, hogy nekem kell népszerű filmek forgatókönyvét írni… Ráadásul a falusi lét mellett beleestem egy szőlőhistóriába is, és ha van periféria, akkor ez a periféria perifériája.
– „…rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre […]. Számoljatok, mérlegeljetek, és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram” – buzdít Lugas – more patrio című könyvében. Ezek szerint ön is nekiállt dzsungelt irtani?
– Elveszett dzsungel, ahol mégis másfajta dimenzió nyílik az életre – ez aztán a különleges helyzet! Ötmillió éves vulkánnal kezdesz birkózni, nyerési esélyeid persze nincsenek, de nyomot kell hagynod. Testvéremmel sikerült összehoznunk két-három hektáros szőlőbirtokot, amely korábban dzsungel volt. A Somlói borvidék három hegyből áll: ez a legnyugatibb magyar tanúhegyek tája, amelynek dicséretét nem kell zengeni. Én a Kis-Somlyó hegyen vetettem meg a lábam, a Ság hegy és az öreg Somló hegy centrumában, ez az én Bermuda-háromszögem, ahová beleesünk, és ott maradunk. Bukolikus táj, se nem Veszprém, se nem Vas megye, hanem különálló egység súlyos jelentéssel. De persze minden tájegységnek megvan a maga önálló géniusza, ha odafigyel az ember. A hegy állandó harc, és nagy csoda. Van egy szikla az egyik pincénél a hegy tetején, ahonnan a tűzhányó a lávaműködését indította, s amikor kiirtottuk a dzsungelt, találtunk ott egy tölgyfát. Ezen a sziklán morzsányi föld nincs, mégis megélt rajta ez a több mint százéves fa, csak ki kellett szabadítani, mert észre sem vették. A japán kertészek ilyen különleges fáért száz évig dolgoznak. Ha az ember ilyesmivel találkozik, óhatatlanul szélesebb dimenziókat lát – belső és külső szeme is. A peremvidékeknek ilyen optikájuk is van.
– Az „értelmes életprogram” nem merült ki a kertészeti honfoglalásban. Ha gyümölcsöst vagy szőlőt telepít, ön nem elégszik meg a készleten lévő fajtákkal.
– Igen, előszedtem egy olyan szőlőfajtát, amelyik nincs már, vagy csak talán a pécsi génbankban: a szagos sárfehért.
– Hogyan lehet megtalálni egy elveszett gyümölcsöt?
– Úgy veszett el, hogy valójában megvan még imitt-amott, a hetvenes években nagy táblák voltak belőle a Somlón, de néhány év múlva ezek a táblák már sehol nem voltak, csak néhány tőke maradt meg. Fölmentem erre a területre egy barátomhoz, és szaporíttattam a sárfehér vesszőből. Ez van benne Petit Somlai nevű boromban is, gellert ad az ízének, és a borászok nem tudják megfejteni, mi a csoda lehet. Ötszáz tőkét elültettünk, vissza, a helyére. Én ezt a birkózást és a gyümölcsészetet egyébként nem érzem tehernek fikciós irodalmi munkáimhoz képest. Hiszen a borkészítés például az idő helyes kezelésére tanít meg. Arra, hogy amit meg kell csinálnod, azt nem akkor kell, amikor a te úri kedved úgy tartja. Hanem akkor, amikor. Ez bizonyos életfegyelmet, gondolkodási fegyelmet ad. A bor különleges áru, a legnagyobb paraszolvencia: örömet adsz vele. Nem úgy mérik, mint az irodalmi műveket, hogy összehasonlítják a sültrealizmust a metaforikus prózával, hanem rögtön jelzi, hogy valami történt, azonnali visszajelzést ad.
– Ön éppen a fikciós munkáktól indult a nyolcvanas években: a Bach-korszakban játszódó, ám 1956-ot is bevillantó, nagy visszhangot kiváltott Eldorádótól mára eljutott a Kárpát-medencében indázó szőlő- és almaesszékig. Mi vonzotta a „rögvalósághoz”?
– Szépirodalmi munkáim is ilyen elemekből álltak össze. Az Eldorádóban is írtam például egy medvevadászatról, amelyhez Ujfalvy Sándor XIX. század végi emlékiratát kellett elolvasnom, s ez roppant nagy örömömre szolgált. Aztán kiderült, hogy volt nála is jobb medvevadász: Buda Ádám, akit aztán megírtam több változatban, mert figurákat is keres az ember. Buda, a legnagyobb lepkész, ornitológus a Hunyad vármegyei Hátszegi-medencében élt vidéki kúriájában. Egyik szobájában gyönyörű lepkegyűjteményt tartott, Londonnal levelezett, és küldözgette a lepkéket, és az egész világ csodálkozott azon, hogy az ő soha nem ismert lepkéi érintetlenül érkeznek meg. Rajtuk volt még a hímpor is. A magyarázat az volt, hogy Buda Ádám már bábkorukban meg tudta különböztetni a fajokat, begyűjtötte a bábokat, megvárta, amíg kifejlődik belőlük a lepke, tehát nem lepkefogóval csapta őket fejbe, amitől összetörik a szárnyuk. Másik nevezetessége a medvevadászat: elöltöltős puskával ment rájuk; a legklasszikusabb ember, akit valaha ismertem: ezeknek a régi magyar vadászoknak rosszabb volt a túlélési esélyük, mint az állatoknak, amelyekre vadásztak. Az ő tanítványa volt Maderspach Viktor, a magyar Rambo. Regényem ilyen figurákból tevődött össze. Ugyanakkor régi tartozásom: megírni Öreg Kutya, azaz a festő Mednyánszky László regényét. Ő is a földrajzi térség és a lét perifériáján élt, ugyanakkor a szellemi centrumban, hiszen arisztokrata volt, de csavargó is. Világa fülledtséget és tisztaságot áraszt egyszerre. Mindenféle nosztalgia nélkül azt gondolom, hogy ez érvényes. Az ember nem is csinál mást, mint a meglévő elemeket rakosgatja föl egy fára: a régi gyümölcsöt, Buda Ádámot…
– Ez színtiszta időutazás?
– Mindnyájan időutazók vagyunk. De nem az utazás kedvéért kell utazni, hiszen a mai kornak a gyermekei vagyunk, és ennek az összes hátrányát, de előnyét is élvezzük. Soha nem köldöknézésről volt szó, mert szerintem a nosztalgikus, öncélú múltba révedés a legrosszabb. Ki kell választani azokat a figurákat, akik nyomnak bennünket előre, hogy jé, ilyen ember is volt.
– Visszatérve a hegyre és a kertbe: az ön gyümölcsészeti munkásságában mennyi az elmélet, és mennyi a gyakorlati terepmunka? Mennyire gazda a Gazda, írásainak alanyi főszereplője?
– A gyakorlati munka azt jelenti, hogy bárhová menjek is a Kárpát-medencében, felderítem, milyen gyümölcsök találhatók az adott helyen. Aztán kezdtem kutatni az elméleti hátteret. Ez terra incognita, ismeretlen terület volt, sok ember számára ma is az, de kiderült, hogy a témának hatalmas az irodalma – csakhogy ez az irodalom 1945 után eltűnt. Az intenzív termesztéssel, amely Kelet-Európában a kolhoz, a termelőszövetkezet volt, a monokultúrával, a kiválasztott fajok nagymértékű termesztésével az ilyen-olyan okok miatt kiselejtezett fajták megszűntek. Az a gazdagság, amely jellemezte nemcsak Magyarországot, de egész Európát is, szépen lassan elveszett. Itt, a Kárpát-medencében főként Erdélyben maradt meg nyomokban, mert ezek a régi gyümölcsösök a folyóvölgyekben feküdtek. Erdélyben az összes folyó kelet–nyugati irányú, így a déli domboldalak kiváló szőlő- és gyümölcskultúrás helyek voltak. Ráadásul csomó helyre nem tudott a kolhoz benyúlni, és ott nem alakult ki intenzív művelés, például a székelyföldi prérin, a hegyek aljában sem. Az utolsó pillanatban vagyunk, olyasmi ez, mint amilyen a táncházmozgalom volt indulásakor, a hetvenes években: még éppen működött pár banda, amelyik tudta, hogyan kell húzni, de ma már alig van autentikus zenekar, amelyik onnan belülről játszik…
– Nem gondolja korszerűtlennek ezt a gyűjtőmunkát, amikor a nagyáruházak polcait dél-tiroli almák foglalják el, és amikor az átlag magyar honpolgár ízlelőbimbói nem tudják – de nem is akarják – megkülönböztetni a régi pónyikalmát a jonatántól?
– Valóban gyakran találkozunk ezzel a váddal, de nem érdemes vitatkozni. Bár én meg vagyok győződve arról is, hogy a sóvári alma izgalmasabb, mint a gloster, de mivel az átlagfogyasztó nem ismeri, kiveti a szervezete. Ám ahogy a mondás tartja: „the small is beautiful”, azaz a kicsi az szép. Ami azt jelenti, hogy apró tájgéniuszok fölvillannak, és azok megmutatnak valamit a nagy egészből – nyilvánvalóan nem is vágyva arra, hogy az egész glóbuszt elfoglalják, hanem abból a legjobbakat adják ki. Minden tájegységnek megvolt a maga gyümölcse. Az nem úgy van, hogy a pónyikalma Vas megyében, Torontál vagy Alsó-Fehér vármegyében ugyanúgy működik: kifejezetten a csapadékos, televényes, hűvös folyómedreket kedveli, ott tud igazából kibontakozni, ugyanakkor hihetetlen ízvilágot ad. A sajtkészítés is divat manapság: kiderül, hogy vannak olyan hegyi legelők, amelyek azt a réti világot pontosan tudják hozni a sajtokban is, ahonnan származnak. Ha éttermet nyithatnék, Erdélyből, a Nyárád menti legelőkről hozatnám a sajtot, és biztos, hogy világszínvonalú terméket kapna a fogyasztó. De egyelőre felületesnek tartom az érdeklődést a régi gyümölcsfajták iránt. Sok a nosztalgiamozzanat, sznobizmus is van. Persze a jó borokat is a sznobok tartják fönn. A valódi poén az lenne, hogy túl a nosztalgián az egészet visszahelyezni a mába, modern ésszel újragondolni, mire használhatók a régi gyümölcsök. Génkutatásra, a gasztronómiában… Mindig arra panaszkodnak, hogy a magyar gasztronómia azért nem világszintű, mert nincs megfelelő nyersanyag. Kiderül, hogy van. Lásd, mondjuk, a mangalicát, amelynek a sorsáért most már nem kell aggódni, és népmesei történet, ahogy sikerült megmenteni. Az volna a szerencsés, az organikus, hogy egy kis faluba, ahol ezer éve önellátó gazdálkodással éltek az emberek, nem mikrobusszal hoznák a húst meg – ami a legelképesztőbb – a zöldséget. Nemhogy tehén nincsen a falvakban – például itt, Egyházashetyén hatszáz tehén volt még a hatvanas években, most nincs egy sem –, de már aprójószág sincsen!
– Lugas címmel írt tárca- és könyvsorozatot. Mit jelent ez a helyszín Ambrus Lajosnak?
– A lugas az, ahol most mi is ülünk. Mindig is erre vágytam. Ez a vágyott beszédhelyzet, amikor egymásra oda tudunk figyelni. Nem vezet semmiféle érdek, hanem a másik iránti figyelem, a közös gondolkodás reménye. A lugas természetes közeg, benne vagy a természetben, semmiféle tudatos panteizmus, de azért megrendítő. Ha kimegyünk a hegyre, a Somlóra, és lepillantunk, akkor rögtön minden másképp fordul. Megérted, hogy kicsi vagy, és mindent elölről kell kezdeni, mint egy kis hangyának.