– Lehet, hogy túlzó a hasonlat, de a Jaffa Kiadónál most megjelent Keletre, magyar! című kötete mintha nem csupán a turanizmus XIX–XX. századi történetét vizsgálná, hanem – Komoróczy Géza Bezárkózás a nemzeti hagyományba című, 1992-es kötetéhez hasonlóan – jól értelmezhető aktuálpolitikai üzenetet is hordozna.
– Nem akartam aktualizálni, és mind a történeti, mind a kortárs jelenségek leírásánál igyekeztem elemző véleményt formálni. Az nem tagadható, hogy a mai magyar politikában előfordulnak olyan retorikai elemek, amelyek vagy nagyon emlékeztetnek a háború előtti turanista eszmékre, vagy alkalmasint azonosak vele.
– Hogyan talált a témára?
– Korábban is foglalkoztam már a XIX–XX. századi turanizmus eszméivel, leginkább Teleki Pálról írt, 2005-ös könyvem készítésekor – Teleki a Turáni Társaság elnöke volt. Először azt gondoltam, hogy néhány forrás áttekintése után írok egy kis könyvecskét a turanizmusról. De a kutatás valósággal „beszippantott”. Egyre több forrás tárult fel, és egyre nagyobb kedvem lett az alapos feldolgozáshoz. Rövid idő alatt kiderült, mennyire szerteágazó a történet, s a Keletről való gondolkodás milyen sok embert megkísértett a magyar közéletben az elmúlt százötven évben.
– Elég különös a turanizmust egységes eszmerendszerként értelmezni. Lehetséges ez egyáltalán?
– Nem nagyon, a turanizmus kifejezés egyértelműen egyszerűsítés. Az én értelmezésemben nem más, mint a Keletről való gondolkodás közéleti tanulságainak levonása. Sokszínű eszmeáramlat volt, amelybe a tudós orientalista világtól kezdve a délibábos nézeteket képviselő alakokig sok mindenki belefért.
– Az egyik igen érdekes áramlata ennek a gondolkodásnak a hit világát akarta befolyásolni.
– A húszas-harmincas években jelentek meg Magyarországon a „turáni egyistenhívők”, akik egy új vallás alapításával próbálkoztak. Érthető módon a korszak történelmi egyházai rendkívül elutasítóak voltak ezzel a törekvéssel szemben, a korabeli egyházi sajtóban ennek számtalan nyoma van. Például Grősz József, a későbbi kalocsai érsek a szombathelyi egyházmegye apostoli kormányzójaként nyilatkozott meg a „fehérló-áldozókkal” szemben. Innentől fogva a turanizmus más árnyalatai is, amelyek esetleg egyáltalán nem tartoztak ehhez a radikális vallási irányzathoz, gyanússá váltak a keresztények számára.
– A turáni eszméknek volt valami gyakorlati következményük?
– Retorikájában volt inkább erős, de a radikálisabb turanisták különféle cselekvési terveket dolgoztak ki, amelyek részben a külpolitikát érintették. Úgy gondolták, hogy Magyarország külpolitikáját turáni alapokra kell helyezni, erősíteni kell a kapcsolatot Japánnal, Bulgáriával, Törökországgal, Finnországgal. Mások úgy vélték, hogy turáni tantervet kell bevezetni az iskolákban. De ezek a törekvések a kormányzat részéről nem kaptak támogatást, viszont Klebelsberg is, meg Hóman is kiszemezgette a maga számára azt, ami a turanizmus eszméjéből használható volt. Ez főként a finnugor néprokonsági eszme volt, aminek következtében Magyarország erőteljesen igyekezett jelen lenni Finnországban és Észtországban. És ez fordítva is működött.
– De hát nem arról van inkább szó, hogy egymással legföljebb csak laza kapcsolatban álló eszmék vagy gondolatok voltak ezek, és Hóman meg Klebelsberg politikusként bizonyos dolgokat fontosnak tartott?
– Azért azt feltételezhetjük, hogy létezett egy fősodra a turanizmusnak, amelyet a Pekár Gyula, majd Cholnoky Jenő vezette Turáni Társaság képviselt a két világháború között, és amelyik nagyjából a kormányzat elvárásainak megfelelően működött. Egyébként a Turáni Társaság, vagy legalábbis a vezetői, elzárkóztak a délibábos nyelvészkedéstől és az amatőr rokonságkereséstől, viszont a társaság különféle rendezvényein vagy Turán című folyóiratukban a finnugor tematika rendkívül hangsúlyos volt. Azok a neves finnugor aktivisták, műfordítók, irodalmárok, akik a korszakban jelentősek voltak – Bán Aladár, Vikár Béla, Virányi Elemér –, mind tagjai voltak a Turáni Társaságnak.
– Érdekes, hogy a finnugor rokonság elmélete hivatalosan vagy akadémiai szinten sohasem volt kérdéses, de a turanizmus maga 1950 után gyanús, kellemetlen és elhallgatni való/elhallgattatott eszmerendszerré vált, a rendszerváltás után meg lesajnált vagy megmosolyogni való – illetve annak tartott.
– 1950 után erősen átszíneződött a turanizmus politikai megítélése, és kevésbé vették figyelembe, hogy a turanizmusba a magyar értelmiség mást és mást látott bele. A Turáni Társaságba lépők motivációi is nagyon sokfélék voltak. Politikai eszmerendszerként nem volt működőképes, és ma sem lenne az.
– Azért napjaink keleti külpolitikájának kereskedelmi célú erősítését nehéz lenne „turáni külpolitikának” tekinteni.
– Csak a „keleti nyitás” retorikai elemeinek vizsgálatára szorítkozhatom, ebben a tekintetben tagadhatatlan hasonlóság mutatkozik a két háború közötti és a mai szóhasználat között. De egy ország külpolitikájának hangsúlyváltoztatása teljesen legitim törekvés. És más, kisebb jelek is mutatkoznak: ilyen például a Kurultáj hagyományőrző rendezvény állami támogatása, amely szintén érthető, és jelentős magyar eszmetörténeti hagyomány továbbéléséről van szó.
– Amely hagyomány ráadásul komoly kohéziós erővé tudott válni.
– Azok számára, akik elfogadják. Amikor a XIX. század elején a modern nyelvtudomány kialakult, hamar kiderült, hogy a magyar többé-kevésbé rokontalan nyelv, és nincsenek olyan közeli rokonaink, mint a szláv vagy a germán népeknek. Egyedül vagyunk, legközelebbi lehetséges rokonaink nagyon messze, keletre vagy északra élnek. Mi viszont olyan modernizációs eszméket követünk – nem mindig sikeresen –, amelyek nyugatról származnak.
– A finnek is elmondhatják magukról, hogy nyelvileg és etnikailag idegenek Európában, viszont nyugati mintákat követnek.
– A finn nemzeti önképbe legfeljebb az Urál-vidéki eredet fér bele, a belső-ázsiai már nem. Ez a helyi turanizmus kudarcának is az oka.
– De mégse gondolhatjuk a turanizmust egy modernizációhoz kötődő kudarc miatti frusztráció következményének, hiszen a magyarság keleti eredetének eszméje mindig is létezett, így sokkal régebbi a polgárosodás kudarcainak felismerésénél.
– A Keletre figyelés folyamatos a magyar turanizmusban, viszont 1919–1920 komoly fordulatot hozott. A kortársak úgy érezték, hogy véget ért az ország 1867-tel kezdődött újjáépítési korszaka, amely azzal kecsegtetett, hogy a Monarchia súlypontjává válunk. Ez nem tűnt irreálisnak, hiszen az osztrák rész túl soknemzetiségű és geográfiailag túlságosan széttagolt volt. A nagyhatalmi gondolat megnyilvánulása egyébként a Hauszmann Alajos-féle budai királyi palota, sőt egész Budapest, amelyet a Monarchia fővárosának szántak. Már a reformkori elit is valami hasonlót remélt a sikeres modernizációtól. Viszont 1919–20-ban egyértelmű lett, hogy ahová tartozni akartunk, az megtagadott és elárult minket. Érthető, ha az ország értelmiségi rétege úgy gondolta, érdemes Kelet felé fordulnunk, ott találhatunk rokonokat, barátokat, politikai szövetségeseket, és az ő élükön térhetünk vissza Európába mint a legnyugatibb turáni törzs. Ezt a gondolatot kormányzati részről is támogatták. A Kelethez tartozás eszméje innentől már a frusztráció érzését is tompíthatta. Nem véletlen, hogy ezt követően az orientalisták majdnem testületileg léptek ki a Turáni Társaságból, ahol kiváló értelmiségiek maradtak, de nem Kelet-kutatók.
– Ez tehát egy állásfoglalás volt?
– Bár kimondva, megfogalmazva ez nem volt sohasem, mégis egyértelmű. A kilépők Teleki Pál vezetésével létrehozták az azóta is létező Kőrösi Csoma Társaságot, amely folytonosságot hirdetett a Turáni Társasággal és a Turán folyóirat eszméivel, de a tagok elhatárolták magukat a turáni mozgalom más áramlataitól.
– 1950-től 1990-ig volt valami hazai nyoma a turanizmus továbbélésének?
– Nem sok, de azért létezett. Meglepő, hogy az állambiztonság nem kreált egy „turáni összeesküvés” vonalat, nem találtam ilyen dossziét. Az igazolóbizottságok a Turáni Társaság tagjainak többségét igazolták, és csak egy-két népbírósági eljárás indult, s csak egy ítélet született, egy vádlott pedig meghalt eljárás közben. De az eljárást nem a Turáni Társaság munkájában való részvétel miatt kezdeményezték. A hazai turanisták a hatvanas években szervezték újjá magukat, elsősorban a háború előtti Turáni Társaság másod-harmadvonalbeli tagjai segítségével asztaltársaságok, könyvcsereláncok alakultak. Az újjáéledő turanizmusban már nagyon erősen megjelennek az emigránsok magyar–sumer rokonságot hirdető eszméi, amelyeket a magyar tudományosság perifériáin lévő néhány hazai képviselője is felkarolt.
– A turanizmus extrém hajtásai, az „ősvallás” feltámasztói a rendszerváltás után elég egyöntetű elutasításban részesültek; Czakó Gábor egyik zseniális rémmeséjében meghiúsult fehérló-áldozást ír le.
– Ez nyilván szatíra, mert bár a két világháború között gyakran vádolták az „ősvallás” híveit lóáldozattal, erre vonatkozóan nincs adat – valószínűleg a ló túl drága lenne az efféle allűrökhöz. De a rendszerváltozás a Kelettől, főként a kommunista nagyhatalmaktól való elfordulást jelentette. Ezért nem volt a turanizmusnak a kilencvenes években piaca. Maga Badiny Jós Ferenc, a független „Magyar Egyház” megalapítója, a sumer–magyar ősrokonság ismert hirdetője is panaszkodott, hogy bár első könyvei az 1990-es években megjelentek Magyarországon, nem nagyon fogytak. Ennek az eszmének ugyanúgy nem volt piaca, mint általában a turanizmus különféle vadhajtásainak. Viszont a magyar politikai élet rendszerváltás utáni egyik mítosza a keleti piac visszaszerzése. A legnagyobb baloldali párt már a kilencvenes években is kampányolt a Kelet felé fordulással. Bár valószínűleg a szabolcsi alma és a többi Keletre szánt legenda nem tudná felvirágoztatni a hazai gazdaságot. A mítosz újraéledéséhez szükség volt az atlanti integráció jóléti ígéreteiből való ismételt kiábrándulásra, illetve arra a felismerésre, hogy a rendszerváltó elit ígéretei sok tekintetben hasonlítottak a kádári reformkommunista ígéretekre: elvtársak, most még meg kell szorítani egy kicsit, de elindult a szerkezetátalakítás, meghúzzuk a nadrágszíjat, és majd utána jobban élünk. A rendszerváltáskor ez úgy hangzott, hogy most még nehéz ugyan a helyzet, sokan munkanélküliek lesznek, privatizálni kell az állami vagyont, de utána csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, a NATO-hoz, és hamarosan beérjük Ausztriát. E hasonlóság felismerése vezethetett kiábránduláshoz, ez eredményezhette a Kelet felé fordulást a társadalmi közbeszédben. A Kurultájtól a rovásírásos helységtáblákig rengeteg jele van annak, hogy sokan fordulnak a múlt őstörténeti elemei felé.
– De hát ez épp hogy nem magyar tünet, hanem világjelenség, a Kelta-Wicca egyháztól kezdve a viking hagyományőrzőkig mindenütt vannak ehhez hasonló megnyilvánulások.
– Ez igaz, és nem is gondolnám, hogy ezzel bármi baj lenne. Legföljebb néhány nyugati újságíró és elemző néz elborzadva a Kurultájra, holott a szabadidő eltöltésének már régóta fontos része a múlt megélése. A probléma szerintem az, ha ennek a jelenségnek közéleti vonatkozásai vannak, például elkezdik követelni az „egészséges” közéletet, az MTA „hazugságainak” a megszüntetését. Márpedig ez a turanizmus történetében már többször is előfordult: eleinte a Habsburg-ház cselszövésének tekintették a finnugor nyelvészetet, később a szovjetek által ránk erőltetett elmélet lett, miközben a magyar nyelvrokonság elsősorban tudományos kérdés.