Próbál az ember szabadulni a május elsejei közhelyektől, de nem sikerül. Van az a nagyon érdekes kép, amely Pavlovot, a reflexkutatás orosz atyját mutatja kísérleti kutyájával, kezében a nyálcsorgatás ingerét kiváltandó oly sok mindent jelentő csonttal. A rövidre zárt látvány-gyomor lánc a jel-válasz kapcsolat szimbóluma. Rövidre zárt gondolati körök rabjai vagyunk. Május elsejével a sör és a virsli forr elválaszthatatlan egységbe.
A májusi széltől pajkosan meglebbentett kockás abroszon fekvő tányér mellett peckesen álló söröskrigli képe már csak történelmi távolságból idézhető fel. Évtizedek fejlődésnek hazudott őrlése kellett ahhoz, hogy a roppanós virsli kibújjon a vékony bélből, és áttetsző műanyag kabátot húzzon.
Pavlov ujja int a távolból: legyen az alkalmazott inger egyszerű, ismételjétek szorgalmasan, és akkor biztosak lehettek a zsigeri válaszban! Így igaz: minden évben eljön május elseje, mi pedig reflexszerűen ünneplünk
– ha már nem értjük is pontosan, hogy mit, annál lelkesebben. Természetrajzi érdekességű kérdés, hogy van-e még olyan ünnep, mely fogantatása pillanatától gyötrelmes gyermekkorán át értelmezhetetlen jelenéig képes érintetlenül hagyni a lelket, a szellemet, és lényegét a gyomor-bél traktus reflexei alkotják.
A fizetett szabadnap tudata, valamint a sörhab látványa okozta kéj együttese kimeríti-e az ünnep fogalmát? Mindig voltak és lesznek is olyanok, akik őszinte örömüket lelik egy tribün előtti tömeges sétában. Aztán elmúlt ez is – mint ahogy elmúlik minden. Nemrég egy ország sóhajtott kollektív igent, nyilvánított olthatatlan vágyat a vasárnapi munka iránt: különösen, ha azt más végzi. Ünnepeljük tehát fennkölten a munkát!
A nemzetközi munkásosztály – melynek nagy közös ellenmiséjeként született húsvét és pünkösd közé az éljen május 1.! – már rég semmivé vált, füstje is eloszlott a posztmodern áldozati tűz parazsa fölött.
Az osztályterem üresen kong, falán Marx és Engels keretezett nyomata, közöttük fent, középen Leniné, amelynek hátlapján Sztálin mosolyog. Szél csapkodja a kilincse vesztett ajtót, az ablakkeretek megadóan lógnak.
Arról pedig, hogy a nyomaiban megmaradt munkásság nemzetközi volna, a Brexit fenyegette lengyel villanyszerelőtől a román kamionsofőrig sokaknak lenne csiszolatlan mondanivalójuk.
Pár évtizeddel az első május elseje után, 1914-ben váratlan lelkesedéssel esett egymásnak ez az egyetemesnek mondott, kivételes osztály, hogy utóbb nyelve, kultúrája, vallása és egyéb avítt rendezőelvek mentén az évszázad hátralévő idejében a legkülönbözőbb ideáknak hódoljon.
A májusünnepek felvonulói között évről évre egyre több nő mosolyog a fényképeken, a férfiak csak az emelvényeken őrzik a helyüket, miközben odalenn a tömegben eltűnnek a különbségek, mindenkinek egy arca lesz: vagy egy sincs már.
Messziről egyre kevésbé lehet megkülönböztetni a lányos arcú fiúkat a keményen metszett munkásnőktől, az overallok, köpenyek hullámzásában ezek a különbségek lényegtelenné oldódnak.
Színesedik a kép, ahogy fut a század filmje: a végére egészen emberszabású, mostanra pedig, egy bolond áprilissal a hátunk mögött, már felvonulni sincs kinek és minek.
Egy hazugsággal kevesebb.