Futás a 23. emeletre
A 122-es sorszámúval egy budapesti tűzoltót, Balázs József alezredest tüntették ki.
Az ukrán állami kitüntetést a New York City Marathon teljesítéséért kapott emléklap és az Ausztráliában rendezett tűzoltó-világversenyen nyert érmek társaságában kisebb vitrinben őrzi a lakásában. Kevés dolog látható az üveg alatt, Balázs József nem gyűjt relikviákat, sem tárgyakat, sem emlékeket. Túl sok lenne belőlük. Amikor 2010-ben kiderült, hogy ő a legidősebb „vonulós tűzoltó” a fővárosi parancsnokságon, készült egy rögtönzött számvetés, milyen nagyszámú embert hozott le a Szabadság hídról, és mentett ki metrókocsik alól.
Amikor ez a kimutatás valahol előkerül, mindjárt hozzáteszi: minden eset csapatmunka volt, nem egyedül az ő érdeme. Azóta eltelt több mint öt év, és az alezredes még mindig az aktív állomány tagja.
Ha valaki felmászik a hídra, ma is ő megy utána. A fővárosi katasztrófavédelmisek minden évben megrendezett lépcsőfutóversenyén, ahol a SOTE 23 emeletes toronyépületének a tetejéig futnak védőfelszerelésben, csizmában, sisakban és húszkilós légzőpalackkal a hátukon, a negyven fölöttiek kategóriájában 2010-ben Balázs József a harmadik helyen végzett.
Ötven fölötti tűzoltók számára már nincs külön kategória, hiszen ilyenek nem nagyon akadnak a helyszínre vonuló állományban. Balázs József 1977. augusztus 1-jén lett hivatásos tűzoltó. Kortársai rég leszereltek, nyugdíjba mentek, vagy irodai beosztásba kerültek.
Ő maga idén áprilisban tölti az 57. évét. Beosztását tekintve katasztrófavédelmi műveleti szolgálatvezető, ami azt jelenti, hogy kiemelt eseteknél – ahol emberélet lehet veszélyben – a helyszínen ő irányítja a többiek munkáját. Három szolgálat dolgozik váltásban, a beosztások szerint A, B és C napok követik egymást, az övé a C nap.
Ősz hajú veteránként a testület emblematikus figurája. Sokat tapasztalt és sok életet megmentő tűzoltóként könnyű lenne valamiféle hősszerepben feltüntetni őt, ezt azonban kikéri magának. Nem hős, és a vele dolgozó fiatalokat sem engedi hősködni.
Óvatos vezető, aki mindig a legrosszabbra számít, míg például egy égő ház melléképületében más a garázst látja, ő fejben arra készül, hogy mi van akkor, ha a tulajdonos hegesztőpalackot tárol odabent, így, mielőtt ajtót nyitna, a lángálló maszkot az arcába húzza.
A lassan négy évtizede tartó szolgálat felemelő és tragikus pillanatait Balázs József tudatosan engedi el, a 24 órás műszak végén a levetett védőfelszereléssel együtt hagyja a laktanyában az átélt tragédiák és a sikeres mentések emlékét.
– Az eset akkortól az enyém, amikor a nyomtatóból letépem a riasztási lapot – mondja. – Útközben folyamatosan tuningolom magam, végiggondolom, mire lehet számítani. Ha van idő, kikérem a kollégák véleményét. Az ugyanis, hogy én vagyok a helyszíni parancsnok, nem jelenti azt, hogy nekem kell a legokosabbnak lenni, csak azt, hogy nekem kell jól dönteni. Volt, hogy egy két hete felszerelt újonc mondta a leghasználhatóbb ötletet. Hogy mi vár ránk, soha nem tudhatjuk előre.
A szenvedés látványa, a halál közelsége mindenkit megérint, ezt a kollégák arcán is látom. De az ilyen eseteket soha nem viszem haza. Amikor a laktanyában megírom a jegyzőkönyvet, lezárom az ügyet, többé nincs közöm hozzá. Ha nem így állnék hozzá, valószínűleg már régen kiégtem volna.
Balázs József nem tesz különbséget kis és nagy tűzesetek között. 1999. december 15-én – mint utólag kiderült – egy gyertya okozott tüzet a régi Budapest Sportcsarnokban rendezett karácsonyi vásár területén, és éjszaka az egész csarnok leégett. Az ügy heteken át foglalkoztatta az országot, ő viszont egyszerű esetként emlékszik rá, mert tűzoltószemmel nézve az volt.
Az oltást vezető helyszíni parancsnokként megbecsülte, mennyi idő múlva omlik össze az óriási hőtől deformálódó acél tetőszerkezet, és arra ügyelt, hogy ember ne maradjon alatta. Amikor tudni lehetett, hogy nincs senki a küzdőtéren, minden tűzoltót visszarendelt a karzat betonfödéme alá, onnan folytatták az oltást. Negyedórával később a sportcsarnok teteje rázuhant a küzdőtérre, és elfojtotta a lángokat.
Különös „légvédelem”
A tarpai gátszakadást megelőző napokban az áradó Tisza több kárpátaljai települést öntött el 2001 márciusában. Técsőnél az ukrán hadsereg egységeit is bevetették, az egyik páncélos szállítójárművet elsodorta és felborította az áradat.
A parancsnok a páncélosban veszett, kilenc emberének és egy általuk korábban kimentett civilnek viszont sikerült felmásznia egy vízben álló fára. Az óriási sodrással zúduló vízben azonban lehetetlen volt megközelíteni őket. Az ukrán hatóságok Magyarországról kértek segítséget.
– Délután jött a hívás, hogy készítsük össze a felszerelésünket, mert helikopteres mentőakció lesz ukrán területen – eleveníti fel Balázs József.
– A laktanyából szirénázó kocsival vittek minket Debrecenbe, ahol két rendőrségi és egy mentőhelikopter várt. GPS-koordináták 2001-ben még nem álltak rendelkezésre, emlékszem, a pilóták egy ukrajnai iskolai földrajzatlasz fölé hajolva nézegették, hogy hol is van az a Tajcsev.
A Tisza vonala fölött repültünk, de a kiáradt folyó helyenként több kilométer szélesen elterült, így nem volt könnyű megtalálni a helyszínt. Éjszaka volt már, amikor Técsőn egy magasabban fekvő sportpályán leszálltak a gépek. Miután a katonák akkor már több mint tíz órája kapaszkodtak a fán, az a döntés született, hogy éjjel kettőkor megkezdjük a mentést.
Levettük a helikopterek ajtóit, felkötöttük a köteleket. Abból indultunk ki, hogy az ukrán katonákon is van heveder, így elég lesz egy segédkötél, hogy magunkhoz erősítsük őket. Én voltam a felderítő, enyém volt az első mentés.
A helikopter többször körberepülte, reflektorral megvilágította a vízben álló fát. Látták, hogy nincs nagyon megdőlve, de az emberek az ágak sűrűjében vannak, nehéz megközelíteni őket. Végül kiválasztották a legkönnyebben elérhető embert, és a helikopter megállt 15 méterrel fölötte a levegőben. Balázs József akkor kilépett a gépből, és ereszkedni kezdett a fa felé.
– Nem sok mindent lehetett látni, ahogy lassan közelítettem, a kötél többször beakadt az ágak közé – meséli.
– Félig lógva, félig a fába kapaszkodva próbáltam kiszabadítani a kötelet. Tudtam, hogy ha a kötél megszorul, a csörlőt kezelő embernek nincs más választása, mint hogy elvágja, hiszen a helikopter nem maradhat a fához erősítve. Jó húsz percig tartott, mire sikerült a legközelebb kapaszkodó ukrán katona közelébe jutni.
Fölöttünk dübörgött a rotor, semmit nem lehetett hallani, csak lengettem felé a kötelet, hogy erősítse magára. Legalább húsz percbe telt, míg az ágak között araszolva sikerült úgy megközelíteni, hogy el tudta kapni a felé lendített kötelet. Végre magára csatolta a karabinert, a helikopter felemelkedett, és mi a kötél végén lógva repültünk a part felé.
Amikor megérkeztünk, mondtam a parancsnoknak, Jambrik Rudolf tűzoltási csoportvezetőnek, hogy ez nagyon necces, a fiúk biztonságban vannak a fán, meg kellene várni a hajnalt. Nem, mondta ő, teszünk még egy kísérletet. Visszarepült a gép, akkor Könnyű László ereszkedett le.
Ahogy közelebb ért, az ukrán katona ráugrott és belecsimpaszkodott. A sötétben nem lehetett látni, hogy nincsenek összekötve, a pilóta elemelkedett, és elindult a part felé. Három kilométert repültek úgy, hogy Könnyű Laci a kezével tartotta a katona súlyát minden biztosítás nélkül.
Akkor a parancsnok azt mondta, mégis jobb lesz, ha megvárjuk a hajnalt. Hangosbemondóval tájékoztatták a fán kapaszkodókat, hogy a mentés napfelkeltekor folytatódik. Hajnali ötkor újra felszállt a gép, a napfényben ötven perc alatt kimentettük a fán kapaszkodó nyolc embert, közülük kettőt én hoztam ki.
A sikeres mentőakció résztvevőit nem sokkal később a Rendkívüli helyzetekben tanúsított bátorságért érdeméremmel tüntette ki az ukrán állam.
Görögország 2007-ben kért nemzetközi segítséget. Az országban hetek óta pusztító erdőtüzek akkor már ötvennél több halálos áldozatot követeltek, a mentésben több tűzoltó is életét veszítette. A segítségül küldött magyar egység öt járműből és 18 önként jelentkező tűzoltóból állt.
konvoj a Dologház utcai parancsnokság kapujából indulva végig rendőrségi felvezetéssel haladt a fecskendők által bírt 110 kilométeres maximális sebességgel. Csak tankolni álltak meg 300 kilométerenként.
Hé, Joe, hová mész?
– Már úton voltunk, amikor Evia félszigetén megváltozott az időjárás, megfordult a szél, és egy egész napos eső eloltotta a lángokat. Mire odaértünk, már csak üszkös fatörzsek, helyenként parázsló aljnövényzet, korommal és pernyével borított hegyoldalak vártak minket. Kicsit talán csalódottak voltunk, hogy nem a harminc méter magasra csapó lángokkal kell küzdenünk, de a munka nagy része még hátravolt, hiszen a szél gyorsan kiszárította a növényeket, és az izzó hamuból innen is, onnan is felcsaptak a lángok.
A rejtett tűzfészkeket kellett megkeresni és kéziszerszámokkal oltani, hiszen a forróság és a szél miatt óriási volt a visszagyulladás veszélye. Mindezt negyvenfokos hőségben, meredek, leszakadó hegyoldalakon, ahol sokszor láncfűrésszel kellett utat vágni a tüskés aljnövényzetben.
A magyar tűzoltók állomáshelyén semmilyen infrastruktúra nem volt, az odavezető utat is földgyalu készítette az erdőn át. A tűzoltóautók félkörbe álltak, a fecskendő tetején kitolták a reflektor árbócát, arra kitették a magyar zászlót, hogy egyértelmű legyen: ez a tábor. Sátrak nem voltak, aludni a földre terített kabátokon lehetett. Víz hiányában (a fertőzésveszély megelőzésére) az egységgel utazó orvos borotválkozási tilalmat rendelt el.
A görög irányítók a harmadik napon leváltották a magyar csapatot, és szállodába küldték az egységet, de 24 órával később mehettek megint a hegyoldalba, hogy folytassák a munkát, majd a következő váltásnál újra szállodába mentek.
A hazaúton Balázs József azt mondta, senki ne panaszkodjon az elhelyezésre, mert ha a szálloda ötcsillagos, a földre terített tűzoltókabát egycsillagos, akkor még mindig háromcsillagos átlagnál járnak.
Ukrajna és Görögország után Svédország volt a következő külföldi helyszín, ahová Balázs Józsefet bevetésre küldték. A budapesti és a stockholmi tűzoltóság évek óta együttműködik. Több közös európai uniós program sikere után a parancsnokok abban maradtak, tapasztalatcserére meghívják egymás embereit.
Balázs alezredes két hetet töltött a svéd fővárosban, ahol minden második napon 24 órára szolgálatba lépett egy ottani egység negyedik tagjaként.
– Sok mindent tanultam, de leginkább higgadtságot, fegyelmet és a fölösleges stressztől mentes munkát – meséli.
– Az első káresemény, ahová kivonultam, egy szállodai diszkótűz volt. Ahogy megállt az autó, magyar szokás szerint én már téptem is fel az ajtót, és ugrottam volna, de ekkor egy kéz nehezedett a vállamra, és a mellettem ülő tűzoltó azt kérdezte: Hé, Joe, hová mész, ki mondta, hogy kiszállás? Néztem, tényleg senki nem szállt ki, csak a parancsnok és a kísérője.
Ők ketten odamentek a tűzhöz felderíteni. Amíg nem szóltak, mindenki ült az autóban. Amikor viszont menni kellett, minden a helyén volt. Svédországban egyetlen tűzoltót sem láttam a tűztől a szerhez visszaszaladni, hogy bezárt ajtót talált, a bontóbalta meg a kocsin maradt.
Balázs József sporttal tartja karban magát. Franciaországban, ahol 18-as a tűzoltóság hívószáma, és erre tekintettel 18 kilométeres tűzoltó-futóversenyeket rendeznek, gyakran szerepelt jó eredménnyel. Alapítványi támogatással, látássérült futót kísérve háromszor is maratont futott Amerikában, és ebből két alkalommal az utcai futóversenyek csúcsának tartott New York City Marathonon indult.
A tűzoltó-világjátékokon szerepelve Koreában és Ausztráliában is rajthoz állt. Azt mondja, egy félmaratont ma is le tud futni néhány napos felkészülés után, de már nem megy olyan könnyen, mint ötvenévesen. Teniszezik, jégkorongozik, zenél, a rockszámokat játszó Flórián Band gitárosa. Az egyik gitárját a laktanyában tartja, esténként, ha eseménytelen a szolgálat, zenélve relaxál.
A korát firtató kérdésekre azt mondja, sok mostani társának már az apjával is együtt szolgált, emlékszik arra az időre, amikor a közvetlen felettese is csak Józsi bácsinak szólította. Öt éve azonban már az ő fia is a fővárosi parancsnokságon tűzoltó.
Ezüstös hajszíne mellett ez sem engedi feledésbe menni, hogy immár 39 éve áll szolgálatban.