A régi rendi alkotmányos világban csak az urak kártyáztak, az úgynevezett kurtanemesek, sőt még a közép polgári körökben is csak szórványosan lehetett e szórakoztató mulatsággal találkozni. Az úri nép úgy a konvencionális, mint a hazárd kártyajátékokat egyformán űzte, az előbbi sorozatba leginkább tartozott a régi divatú negyvenhetes hármas tarokk, hol a negyedik játszó mint osztó mindig szünetelt, továbbá a betli nélkül való preferánc és a kuruc eredetű kettős máriás.
A 40-es évek felé csatlakozott hozzájuk a még meg nem kalábriászozott tartli. A visztet, az ekartét, a pikétet csak a finomabb körök kultiválták. Az alsóbb társadalmi osztályoknál rendesen a filkó és az elfmándli járta. A vagyonos dzsentri és a honosított pénzes honoráciorok körében a hazárd kártyajátékok: mint a ferbli, a makau, a fáraó, a halberzwölve (melyből a későbbi huszonegy keletkezett) s a nasi-vasi kerekedett felül s oly elterjedtséget nyertek, hogy legendaszerűekké váltak. […]
A debreceni hajdani híres országos vásárok alkalmával, mikor még Dél-Magyarország mulató és duhajkodó dzsentrivilága adott ott egymásnak légyottot s mikor a pesti kereskedővilág őszi s téli vásárok alkalmával hét-nyolc napig is úszott le odáig a feneketlen sárban (még a 40-es s az 50-es években is), rendesen a régi rozoga Fehér Ló és Bika szállóban, no meg az országos hírű Aranyiné asszonyság vásári helyiségében élte a ferbli és a makau aranynapjait. Leghíresebb hősei voltak e kompániáknak a szabolcsi dúsgazdag nábob Ibrányi Feri s a szatmári hős, a vakmerő hazardőr Tarcsy Samu, aki egyszer még a homburgi bankot is majdnem sprengolta, de aztán telhetetlenségében a maga vagyonát is visszaúsztatta.
A kisebb nábobok csoportjában, mint élet-halálra küzdő kártyagladiátor emelkedett ki e kettő […]. Csak a páratlan cigány király, Boka Károly nevetett a markába, aki hol az egyiknek, hol a másiknak húzta legkedveltebb nótáit a fülébe, amiért aztán a bankretirálások után dúsan kijutott neki a százasokból. Ibrányi Feri − aki egyszersmind híres nótázó nábob is volt −, rögtönözte a legszebb magyar nóták egyikét, a Káka tövén költ a ruca kezdetűt, amely manapság is Ibrányi-nóta alatt ismeretes a cigányok közt. […]
Pesten híres ferbli kompánia volt az a társaság, amely 1841-42-ben a Vadászkürtben tartotta rendes üléseit s a pozsonyi diéta által kiküldött országos bizottság ama tagjaiból verődött össze, akik hivatva lettek volna Deák Ferenc elnöklete alatt az új büntető törvénykönyvet megalkotni. Akkreditált vendég kártyanábobokat is szívesen láttak a vidékről és a fővárosból. Rendesen hét ferblista matador szerepelt […], 4-5000 forint meg se kottyant egy osztásnál. Megtörtént nem egyszer, hogy az utolsó, amíg kártyát látott s aztán leégett, százezreket fizetett be hiába. A felette szerencsés kezű Temes vármegyei követ Várkonyitól − emlékszem − mindenki úgy rettegett, mint a tűztől. Nem is hiába hozta a büntető paragrafusokat, mert egész vagyonnal tért haza.
Ugyanez időben tartotta üléseit az említett Ibrányi Feri kompániája is az Angol királynő szállóban, ahol a híres nábob a telet töltötte s ez idő alatt több százezer forintnak hágott a nyakára. Az éjjeli zenét e kompániához gyakran Székely Imre és én szolgáltattuk, mint művészkedő jurátusok. Ibrányi Feri a legjoviálisabb s filozófusabb könnyelmű balek volt, akit valaha ismertem. Csupa szív volt, aki után számtalanon boldogultak, maga pedig az 50-es évek végén már a legnagyobb nélkülözések közé jutott. […]
A pozsonyi rendi diéták közül a kártyakompániák szenvedélye az utolsó 1847/48-iki diétán érte el tetőpontját. Mintha ott már előrevetette volna az árnyékát az a semmivel sem törődő lelki meghasonlás, mely későbben az egész magyar társadalmat eszeveszetten ragadta magával. Átment a határtalan szenvedélyesség aztán az 1849-iki debreceni országgyűlés köreire is, hol rendszeresített fáraó bank szerepelt minden este a kaszinóhelyiségben az öreg flegmatikus Ráday G. gróf főrendiházi, vagy pedig Ivánka Zsiga Hont megyei képviselő prezídiuma alatt, amely aztán úgy éjfél felé rendesen makauba csapott át. Nem egy katonai és civil szerencsevadász adta meg ott az árát Fortuna szeszélyének.
A szabadságharc táboraiban is sok vagyonpusztítást tett a hazárdjáték annyival is inkább, mert még a vezénylő tábornokok is felizgató példával jártak elől a tisztek között. Nem igen volt ott becse akkor sem a pénznek, sem az életnek. Hogy minő hazárdjátéki mánia uralkodott az időben a kártyahősök közt, kitetszik abból is, hogy a két híres nábob: Csemovics Péter és Komáromi György egy vadászati lesállásban − nem lévén kéznél kártya − arra játsztak ezer forintos tételekben, hogy kinek a kezére száll hamarább egy légy.
A régi magyar világban még nem volt úgy kifejlesztve a kártyajáték sok fajának a raffineriája, mint már manapság.
A kalmárszellem, a felizgató furfangosság s a folytonos perpatvarra szolgáló fogások sokféle oly variánsokat gondoltak ki, amelyek e tekintetben is elmosták a régi pátriarkálizmus jellegét. Épp úgy, mint a hajdani biliárdasztalokról is letüntette a modern monoton szellemtelen karambolverseny a régi virtuozitás mesterlökéseit.
A testi s szellemi időtöltések terén is ma már épp úgy általános az átváltozott ízlés, mint az irodalom és művészet minden ágában, hol nem annyira a lényeg, mint a felületes cicoma és az izgató fűszer lett az uralkodó. Mert folytonos izgalmat igényel a mai élet, s nem tűri a csendesebb állandóságot, a nyugodtabb belemélyedést.
(Id. Ábrányi Kornél: Képek a mult és jelenből, 1899. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)