Emlékszem, amikor a kilencvenes években először olvastam arról, hogy össze lesz kötve a világon minden számítógép, és ezek között cikázunk, rögtön azt gondoltam, hogy Isten őrizzen minket ettől a szörnyűségtől! És milyen igazam volt!
Mára a családi életünket minden tekintetben az internet irányítja, elképesztő mennyiségű energiánkat rabolja el, és szörnyű költségekbe verjük magunkat miatta.
Nem élünk okosotthonban – a házunk 140 éves, huzatos és ódon –, nem játszunk gépen, és nem vásárolunk interneten, hacsak nem színházjegyet. Arról van szó, hogy 24 órás készültségben vagyunk, hogy a gyerekeinket elvonjuk a nyomkodástól. Ennek a szülői magatartásnak vannak megkérdőjelezhető részei is, például gondolkodás nélkül bármilyen programra azonnal jegyet veszünk a nagyobb gyerekeinknek, csak hogy ne itthon bámulják a gépet. Ez persze illúzió, mert hiába vannak valahol, ahol történik valami, azt élőben közvetítik az Instagramon. A két lányomról eddig több ezer szelfi készült, pedig együtt is csak huszonévesek.
A kicsi szórakoztatására egész stáb alakult, mozi, színház, lovastábor, jelmeztervező tanfolyam, hétvégi utazások, turnusokban szervezett unokatestvérek és barátnők, bármi, csak ne a képernyőt nézze. Ez nem is olyan nagy baj, most olvastam, hogy a magyar gyerekek 91 százaléka sohasem volt operában és 61 százalékuk koncerten, viszont napi hat órát nyomkodnak.
Tavaly december 24-ére, délre vettünk jegyet a Varázsfuvolára, itt hagytuk az egész tébolyt az Éj királynője kedvéért, zseniális volt, semmi sem készült el emiatt se később, se előbb. Amikor én voltam annyi idős, mint most a nagyobb gyerekeim, a családok komoly erkölcsi kérdéseken, súlyos politikai, hazamentő problémákon vesztek össze.
Érvek és ellenérvek csaptak össze, és mi az olyanokat elkerültük, akik azokra szavaztak.
Csodálatos ajándék az élettől, hogy az én családom mindig tökéletesen egyetértett ideológiai kérdésekben, és a jusson sem vesztek össze soha a testvérek, de ez a harmónia a múlté. Egyre többször érzem azt, hogy éppen azok árulnak el, akikben a legjobban bízom, és azok veszik semmibe mindazt, mi az értékrendem, és azt, aki én vagyok, akikkel mindezt együtt építettem fel.
Akkor érzem ezt, amikor – ne szépítsük: visítva – felteszem a kérdést: Ki adta oda a gyereknek a wifikódot?! Persze senki nem vállalja magára, hirtelen mindenki eltűnik a konyhából, mert ahhoz nagyon bátornak kell lenni, hogy valaki azt merje válaszolni, hogy én adtam oda, de most legalább csend van, örülj neki!
Ami a csendet illeti, ki ne örülne neki? De a többi szerintem tragédia. Egy csomó dolgot, amit annak idején magunktól tanultunk meg – például azért, mert hagytak unatkozni –, ma vagy nem sajátítanak el a gyerekek, vagy a megtanítása embertelen erőfeszítéseket igényel a szülőktől.
Nem olvas eleget a gyerek, felolvasunk neki. Velem ilyenkor már rég az volt a baj, hogy olyat olvastam, ami vagy nem volt nekem való, vagy háború előtti, ahogy akkor mondták: régi világbeli regény volt, nagyanyám egész nyarakat rettegett végig, hogy beleírom az olvasónaplóba, hogy Szili Leontint meg Tormay Cécile-t olvastam.
Arról nem is beszélve, hogy miket hallottam nyaranta, amiket persze nem volt szabad elmondani sem az iskolában, sem társaságban, mert az egyik része a délutáni kávézásra érkezett úri barátnők pletykája volt, a többi rendszerellenes lázítás.
Soha senki nem tanított semmilyen házimunkára, mégis mindent tudtam, mert láttam.
Tulajdonképpen nem is azzal van bajom, ha néhány órát néz valamit egy gyerek (nem igaz, ezzel is bajom van), hanem azzal, hogy vége annak a világnak, amikor a kamaszok álmodozással, alvással, olvasással, biciklizéssel, beszélgetéssel töltötték az időt.
Azt mondják, a mai szerelmek is azért tiszavirág-életűek, mert az állandó csetelés és a másik életében való folyamatos jelenlét felégeti a vonzalmat. A legutóbbi balatoni gyereknyaraltatáson előbb kiszórtam minden reggelizőpelyhet és csipszet, felszámoltam anyósom negró- és nápolyikészletét, majd kis kosárba gyűjtöttem a mobilokat, tableteket, és méltósággal viseltem, hogy gyűlölnek. Valamelyik nagymamának volt később egy gyenge próbálkozása, hogy mondjam meg, hova dugtam a tabletet, mert fél, hogy itt marad, és télen tönkremegy.
Nem dőltem be, nem mondtam meg. A Balatonon maradt. Bízom a télben.