– Hogyan ismerkedett meg a holland férjével Magyarországon?
– Miután elkezdtem szobrászként dolgozni – az agyag nagy szerelem lett –, meghívtak a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióba, ahová a világ minden részéről jöttek neves művészek. Fogalmam sem volt, mit csináljak, kínomban kitaláltam valami egészen újat, ami mindenkinek megtetszett. Ezeket a szobrokat ma már viccesen Michelin-figurának hívjuk. A gyúrógép elé álltam, és ahogy az agyag jött ki a gépből, kialakítottam a „Torzókat mozgásban”. Amolyan willendorfi női figurákat. Rubensi, húsos alakok voltak, de miattuk sokszor visszahívtak dolgozni. A főiskola után remekül éreztük magunkat, cserediákok is érkeztek Kecskemétre. Ott találkoztam a férjemmel, Groningenből érkezett. 1988 novemberében meghívott magához, épp akkor, amikor Sogyal Rinpocse, a tibeti buddhizmus nagymestere előadást tartott a városban. Nem kerestem soha a buddhizmust, nem jártam templomba, sőt minden vallással kapcsolatban azt éreztem: jaj, istenem, még egy báránykát akarnak.
– Most is kimondta, hogy istenem.
– A hegyen néha viccesen azt is mondjuk, hogy oh my Buddha! A férjemen keresztül találkoztam ezzel a világnézettel és a mesteremmel, bár az én generációm az éjszakába nyúló kocsmázás, filozofálás és gőzbe járás mellett már sok buddhizmussal kapcsolatos könyvet olvasott. A főiskola idején voltak barátaim, akiket már akkor érdekelt, tehát nem lepett meg, hogy a fiú, akibe beleszerettem, buddhista. Rinpocse angolul beszélt, akkor még alig értettem, de a személyisége olyan volt, hogy úgy éreztem, ismerem valahonnan. Nagyon jó humora van. Semmit nem tudtam róla, és nem is döntöttem el, hogy innentől buddhista leszek. Ha valaki keresi az útját, azt szokták mondani, olyankor egy mestert is találni kell, és nem biztos, hogy az első, akivel találkozik, a neki megfelelő. Nekem óriási szerencsém volt, nem kellett tovább keresnem, rögtön rátaláltam. Amikor a nyolcvanas évek elején a mesterem Európába került, csak néhány tanítványa volt, mára világszintű a szervezetünk, melyet úgy hívnak, Rigpa, ami sok mindent jelent. Magyarul talán a legtisztább tudat vagy elme kifejezés áll közel hozzá. 1990-ben megvettek egy földterületet Dél-Franciaországban, amelyet Rinpocse az előző inkarnációja tiszteletére Lerab Lingnek nevezett el. Onnantól ez lett az európai központunk. Közben Groningenben mi is kialakítottunk egy kis centrumot.
– Hollandiában a férjével mindketten művészként dolgoztak. Akkoriban ebből meg lehetett élni?
– Ott nem kérdezték, milyen iskolát végeztél, az volt a lényeg, hogy mit csinálsz. Az első kiállításra elvittem a gyúrt figurákat, azok nagyon érdekesnek tűntek nekik is. Szerencsém volt, mert olyan dolgokat csináltam, amelyeket szerettek az emberek. Egy réteg. Nyilván nem muzeális művészet, de nekem nem kellett kiállítások után rohangálnom, a galériák kerestek meg a szobraimnak köszönhetően. Hollandiában akkor nagyon sok kis galéria volt, és mindenki járt valamilyen művészeti kurzusra. Egy idő után házi galériák is nyíltak. Nem voltak sznobok, azt vették, ami tetszett nekik. Mint a művészek mindenhol, néha mi is a lét határán éltünk. Előfordult, hogy meggondoltuk, hogy most a rezsit fizessük ki, kenyeret vegyünk, vagy agyagot. Felkérték a művészcsoportunkat, hogy egy óriási burjánzó park kiállítására készítsünk szobrokat. Emlékeztem arra, hogy egyszer fiatalon Szatmárcsekén vállig érő vadvirágok között sátoroztunk a gyönyörű csónakos fejfák közelében. Ez az emlék ugrott be, melynek hatására elkezdtem a nagyalakú mesterfigurákat készíteni. A hollandoknak nagyon tetszett, egészen új íz volt számukra. Aztán 1995-ben elváltam a férjemtől, talán mert két művész nem fért meg egy csárdában. Döntenem kellett, merre tovább.
– Tizennégy évig élt Hollandiában. Miért jött haza 2003-ban?
– Akkor már tudtam, hogy 2006-tól lesz egy hároméves retreat, egy hosszú, zárt elvonulás Lerab Lingen, amelyen mindenképpen szerettem volna részt venni. Úgy döntöttem, hogy addig azt a három évet anyukámmal töltöm itthon. Akkor is szerencsém volt, mint mindig. Én mindent másoknak köszönhetek az életben. Mint szerintem mindannyian. Dobány Sándor pécsi porcelántervező kollégám azt a megbízást kapta, hogy az újjáépített Szigetvári Gyógyfürdőbe készítsen egyedi csempeburkolatokat, ahová én 14 nagy méretű szobrot és vízköpőt készítettem. Szép munka volt, együtt gondoltuk végig, egymást toltuk előre jó ötletekkel.
– Mikor és hogyan jutott el Lerab Lingre, a Tibeti Buddhista Centrumba?
– Először 1996-ban engedhettem meg magamnak, hogy egyhetes kurzusra menjek. Még minden kezdetleges volt, sátrakban laktunk, sátorban voltak az előadások is. A tibeti buddhizmusban négy iskola van, és az iskolákon belül rengeteg mester. Én húsz éve minden nyaramat Sogyal Rinpocse franciaországi központjában töltöttem el. Ő a legendás Tibeti könyv életről és halálról című kötet szerzője, mely Magyarországon is már négy kiadást megért. Büszke vagyok, hogy a legutóbbi korrekcióiban magam is részt vehettem. Jellemző a mesterünkre, hogy óriási neveket hív meg minden tradícióból. Őszentsége a dalai láma is kétszer járt nálunk. Első látogatásakor 12 ezer embernek tartott tanításokat, majd 2008-ban ő avatta fel hivatalosan a templomot. Lerab Lingen már majdnem letelt az első hetem, amikor valaki megkérdezte: „A mosodában van egy hely, nem akarsz itt maradni dolgozni?” „Dehogynem!” Attól kezdve az önkéntes munka fejében az összes előadást látogathattam, része lehettem az ottani életnek, ami máig fantasztikus élmény. A buddhisták nem nagyon használják a buddhizmus kifejezést, nem jellemző rájuk, hogy kategóriákban, dobozokban gondolkodnak. Úgy hívják magukat, hogy nangpa, ami azt jelenti, hogy belülről tekintő. Aki megleli a belső egyensúlyt, másként viszonyul a környezetéhez, és aki önmagát fejleszti, az a körülötte lévőket is jó irányba befolyásolja.
– Találkozott a hegyen magyarokkal is?
– Az évek során öt-hat magyarral, akik mind külföldön élnek. Egyébként nagyon vegyes a társaság, vannak ausztrálok, rengeteg német, angolok, írek, spanyolok, dél-amerikaiak és persze franciák. Húszéves a legfiatalabb, hetvenéves a legidősebb önkéntes tanítvány.
– A kurzusokról beszélhetünk?
– Amikor mi kezdtünk, nem volt se videó, se írott anyag. Leült a mester, és tanított. Ma már az aktivitáscentrumban sokan azért dolgoznak, hogy a tanítások sok helyre eljussanak. Mindent videóra vesznek, ezekből tanulmányi programokat készítenek. Minél magasabb szintű a tanulmány, annál specifikusabb a tananyag, ezért azok közül már nem mind publikus. Arról tanulunk, hogy milyen komplex a tudat, a berögződései, hogyan működik az elme, és ennek függvényében hogyan vetítjük magunk köré a világot és benne magunkat. Van egy mondás, melynek a lényege, hogy a meditáció nem a meditációért van. Az csak eszköz. A dalai láma úgy fogalmazott, hogy az ő vallása, ha vallásnak nevezzük: „My religion is kindness”, vagyis a kedvesség a vallásom. Ebben a tradícióban az elme és a szív egy. Ha a szíved rendben van, akkor minden rendben van körülötted, akkor tudsz segíteni. Ami engem megragadott, maga a filozófia: önmagaddal dolgozol, de másokért. 2006 novemberében kezdtem el a hároméves retreatet. Tudni kell, hogy a szigorú elvonulások során nincs kapcsolat a külvilággal.
– Teljesen felhagyott a művészi munkával?
– Később megérkeztek a templomba a tradicionális szobrok, melyeket bhutáni művészek agyagból készítettek. Ősi technikával készültek, nem kiégetett, hanem száraz agyagból, drótalappal. Az agyagot összekeverték merített rizspapírral, ami úgy működik, mint a betonban a vas, erősíti. Sajnos a szobrok erős sérülésekkel érkeztek, az én feladatom lett a restaurálásuk. Minden egyes darabot bearanyoztam. Hét évig ez volt a munkám! Egyszer Rinpocse megbízott, hogy mintázzam újra az egyik női Buddha, Tara fejét. Ez óriási feladat és megtiszteltetés volt, művészeti karrierem csúcspontjának tekintem. Ma már olyan gyönyörű a templom, hogy megilletődik az ember, amikor belép. Nagyon érdekelnek a ceremóniák. A jelenlegi munkám is ezekhez kapcsolódik. Sok nevet kapunk, akikért imádkozunk, és a betegekért, haldoklókért, halottakért különböző gyakorlatokat végzünk. Ezeknek a gyakorlatoknak vagyok az egyik felelőse. Aki szeretne elvonulni, eltölthet nálunk egy-két napot, hetet. A mesterek tanításáért nem kell fizetni, csak a szállásért és ellátásért.
– Hogy köszönnek egymásnak Lerab Lingen?
– Nem érintjük össze annyira a kezünket, mint a keresztények, hanem a szív előtt kört formálunk, mintha egy kis lótuszvirág bimbóját tartanánk a kezünkben. Ez az együttérzés jelképe. Tibeti nyelven tashi delek azt jelenti, hogy légy üdvözölve. Egyszer volt két kacsánk, az egyiket Tashinak, a másikat Deleknek hívtuk.