2017. december 14., csütörtök, Szilárda napja
Lugas, Lugas Publicisztika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/duna-kavics-bekebeli-2513086/

Duna kavics, a békebeli

Lugas-tárca

Tessék, egy igazi békebeli cukorka, aranyom, hagyd azt a nyavalyás csipszet! Még az is lehet, hogy génmódosított… – mondta a nagymama a villamoson, és egy zacskó Duna kavicsot nyomott a mellette ülő kisfiú kezébe.

A gyereknek rögtön felcsillant a szeme, és vonakodás nélkül engedte át a piros-narancssárga tasakot szelíden erőszakos kísérőjének. Ábel elmosolyodott a hátsó ülésen, de rögtön el is komorult, és végigfutott rajta a borzongás: vajon politikailag korrekt-e, nem kirekesztő-e egy idős nénit rögtön nagymamának gondolni, nem tévedt-e a „szexizmus” veszélyes curlingpályájára, amikor automatikusan azt feltételezte, hogy a jóságos nénike csakis nagymama lehet?!

Holott elképzelhető, hogy ő nagypapának tartja magát. Szorongva várta, hogy mintegy felmentő ítéletként (vö. bűncselekmény hiányában…) a gyerek „nagyinak” szólítsa az öregasszonyt, de a Duna kavics ropogtatása annyira lekötötte a kölyök figyelmét, hogy többé meg sem szólalt, így Ábelnek a végállomáson kétségek közt hánykolódva kellett távoznia.

Csak később, amikor visszagondolt az esetre, figyelt fel arra, hogy a (csak azért is) nagymama „békebelinek” nevezte a cukormázas mogyorót, feltehetően inkább csak úgy önmagának, mint a csemete kedvéért, aki ezt nagyjából annyira érthette, mint a „génmódosított” kifejezést. Ábel elszomorodott.

Mert hát a közbeszédben a „békebeli” mindig valami egykor volt jó dologra utal, amihez fogható manapság már nincsen, vagy ha van, az csupán egy letűnt aranykor csábos, nosztalgikus üzenete. És óhatatlanul szembeállítja ama szép kort (az egykort!) a mai méltatlan „háborús (génmódosított) időkkel”, amelyek úgyszólván vizet sem vihetnek a réginek.

A „boldog békeidők” a mi esetünkben nyilván a kommunizmust jelentik, hiszen a Duna kavicsot 1964-ben kezdte gyártani a Duna Csokoládégyár (béke poraira!), és Ábelnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a nagyi is erre gondolt.

Az eredeti „békebeli” jelző a Monarchia háború előtti időszakára utalt, mint a felhőtlen boldogság idejére, amelynek értékét csupán az csökkentette, hogy a háborús időkhöz képest bármely más idők csak boldogabbak lehetnek. És lám, feleim, negyedszázad után odajutottunk, hogy sokak számára a kommunista diktatúra lett a nosztalgia tárgya, a visszasírt „békebeli” időszak.

Amiben persze ott lapul a köddé lett ifjúságunk utáni (hiábavaló) vágyakozás is. Ez teljesen természetes emberi viszonyulás, a fiatalság karizmája képes megszépíteni (közben is, de utólag mindenképp) egy amúgy rút kort, miközben az időskor nyűgei-bajai a legszebb jelent is teveszaros sivataggá változtatják.

De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mitől nem érzi otthon magát a társadalom egy széles rétege a jelenben, mi az, ami még a diktatúra idejét is vonzóbbá teszi ennél. És nemcsak nálunk.

Ha a Ceauşescuról szóló friss cikkeket tanulmányozza az ember a román sajtóban, a kommentek száz százaléka (!) a jelenlegi román vezetőket gyalázza, és az „ország legszeretettebb fiából” (amiként regnálása idején neveztette magát) az „ország legagyonlőttebb fiává” (lám, a román humor gyöngyszeme) avanzsált diktátor vélt erényeit ecseteli, mint például: „nagy hazafi volt, szerette a népét”, „ő legalább ennünk adott”, „annyit épített, hogy ti azt kimeszelni se tudjátok”, „munkát adott, nem hagyott az út szélén”, „visszafizette az ország adósságait” stb.

Hogy egy évtizeden át sötét, fagyos lakásokban gubbasztottak a petróleumlámpa fényénél, hogy a boltok kongtak az ürességtől, hogy a háziasszonyok kétségbeesésükben darált szalonnával próbálták pótolni a fejenként kiutalt havi fél kocka vajat, hogy órákig álltak sorban hóban-fagyban a napi harminc deka kenyérért vagy a havi húsz liter benzinért, vagy hogy Ceauşescu habozás nélkül a tüntető tömegbe lövetett a hadsereggel stb. – mindez elillant az utca (túlontúl is) egyszerű embere fejéből, csak a korabeli propaganda szólamai élnek tovább benne, miszerint „nagy hazafi” volt. (Ahhoz kétségtelenül elég nagy, hogy Romániát átcipelje a „fejlődő ország” státuszából a harmadik világéba.)

Az emberi butaság feneketlen mélységei gyorsan elnyelik az efféle súlyos ügyeket, hogy végül csak a népbutító szlogenekkel telefirkált pannók lebegjenek a felszínen – távolról nézve a boldogság színes kis Potemkin-szigetei. Csak éppen kikötni nem lehetne rajtuk.

Amúgy bizonyos szempontból – tűnődött el Ábel – az valóban egyszerűbb, biztonságosabb világ volt. Pontosan tudtad, ki az ellenség. A tévé is mutatta. S bár a világot szétverték körülötted, a család még mindig biztos menedéket jelentett. Oda még vissza lehetett húzódni erőt gyűjteni.

Ma rosszabb a helyzet. A világot ugyanúgy csákányolják körülöttünk (építési terület!), de csak a munkásokat látjuk, a fővállalkozót nem. Az ellenség láthatatlan, s ma már ezen a tévé sem segít. Csak hatásaiban van jelen, mint a szél.

És veszélyesebb a kommunistáknál, mert azt teszi, amire még azok sem vetemedtek: a családot, a hátországodat, emberi léted alapjait rombolja módszeresen, hogy menekülési útvonalad se maradjon. A kommunisták alatt a férfi férfi volt, a nő nő, a család mibenlétét sem kellett magyarázni. Ezt soha nem kérdőjelezték meg. (Lám, a perspektíva változásával miként árnyalódhatnak a dolgok.)

Az ő mániájuk a „sokoldalúan fejlett szocialista embertípus” kitenyésztése volt, amiben néhány eszelősön kívül amúgy maguk sem hittek. Napjaink újsütetű eszelősei (sunyin, az árnyékból) a „soknemű embertípus” előállításán munkálkodnak, s el kell ismerni: igen hatékonyan.

Kultúrájuk alapján eddig „olvasottnak” gondolt népek hajtják engedelmesen igába a fejük, mint a jóllakottan kérődző tehén, s közben szájukból folyik a nyál. (A tehén mentségére legyen mondva, nála ez titkos stresszre utal…)

Sajnos a bőség zavarával küzdünk, amikor példát keresünk állításunkra. De azért álljon itt kettő. 1. Az ausztrálok önfeledten ünneplik a férfiak közti „házasság” legalizálását.
A hétgyermekes muszlim családok erre már csak egy sört kérnének – de hát arrafelé az nem legális. 2. A német alkotmánybíróság „bevezette” a harmadik nemet.

Na most, tisztázzunk valamit! Az első kettőt sem valamiféle alkotmánybíróság vezette be (lásd Teremtés könyve), ilyen felhatalmazása embernek eddig sem volt, és ezután sem lesz. Ezt ők is tudhatnák. Csak hát az olvasottság…

E gyalázatos kísérletek ugyanúgy bukásra vannak ítélve, mint a korábbiak, de számunkra sajnos ismét „helyzet van”. A harcot meg kell vívni, gyermekeinket meg kell védeni. S ilyen helyzetben bizony felértékelődik a Duna kavics.

(Míg el nem felejtem: az írás termékmegjelenítést tartalmaz.)

Kiemelt

Boldogságügyi miniszter

Időről időre megjelennek boldogságindexek, amelyek a különböző országok közt állítanak fel rangsort, hogy hol boldogabbak, hol szomorúbbak az emberek. Mi ez utóbbiak közt szereplünk.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!