Hogy megnyomorodtam, sokkal-sokkal több jutott az életből, mint másoknak. Rászorultam az emberekre, ezért megfelelő kapcsolatot kellett tartanom velük…, ha tetszett, ha nem…”
Bethlen Anikó grófnő mindezt olyan természetességgel mondja, mintha megnyomorodni, aztán így leélni egy életet a világ legnyilvánvalóbb dolga volna. Marosvásárhelyi otthona ugyanezzel a természetességgel sugározza, hogy a múltat megragadni és élettel megtölteni csupán elhatározás kérdése.
Ami első pillantásra zűrzavaros raktárhelyiségnek tűnik, az valójában régi polgári lakás, amelyben a legkülönfélébb tárgyak vannak felhalmozva olyan mennyiségben, hogy szinte mozdulni sem lehet tőlük. Az egyik szekrény tetején festett korondi bokályok tömörülnek, a másikon réz gyertyatartók, a falra függesztve békebeli kuglófformák, kis asztalkán konyhai mozsarak – minden csoportosítva, patinás porréteggel borítva.
Három éve próbáltunk először bejutni a kis belvárosi villába, ám fönnakadtunk a nagy kalapú cigány férfiakon, akik ott tolongtak a kapuban, hogy Erdély régiségeivel – vagy mindazzal, ami messziről annak látszik – a grófnő elé járuljanak. Most is két mackónadrágos úriemberbe botlunk, ami nem jó jel, de ők már kifele igyekeznek hangosan veszekedve, vállukon összetekert műszálas szőnyeg. Úgy tűnik, leletük nem érte el azt a korszakhatárt, amelyiktől érdekes lehet egy műtárgy Bethlen Anikó számára.
Pedig a grófnő valóságos tanfolyamokat tart több száz cigány embernek. Kiterjedt hálózata van a szerző-mozgó fickókból, akik lomtalanításkor bukkannak meglepő dolgokra. Anikó tanít nekik egy csipet művészettörténetet, némi történelmet, de leginkább szakmai fogásokat, hogy miképpen különböztethetik meg a valódi kincseket a nyugaton szakmányban gyártott „új régiségektől” – azaz a gagyitól.
– Ön honnan sajátította el ezeket a fogásokat?
– Örököltem – mondja Bethlen Anikó, és állát fölszegve büszkén felnevet. Ülünk az ágya mellett, és csöndesen imádkozunk, hogy ne szakítsa meg az elbeszélést egy újabb kupec érkezése.
– Édesapám is örökölte. Nekem már nem volt honnét pénzt szerezni a gyűjtéshez. Amikor kezdtek elmenni a szászok, s nagydarab bútoraiknak, hozományládáiknak nem volt hely az új németországi blokklakásokban, eladták őket másodrendű török Zepter edényekért. A cigányok meg boldogan csereberéltek. Lassan összeszedtem ezt-azt, talán egy néprajzi múzeumra valót is. Erdély minden népének, magyarnak, románnak, szásznak, cigánynak a tárgyai jelen vannak itt – néz végig elégedetten a falakon és a szekrénytetőkön, hozzátéve, szeretné is, hogy halála után ez a néprajzi múzeum megvalósuljon. Méghozzá az ősi családi fészekben: a keresdi várkastélyban.
Gróf Bethlen Anikó, Marosvásárhely díszpolgára, műgyűjtő és karitatív lélek, az erdélyi főúri restitúció hadvezére ebből a kincsekkel körbebástyázott ágyból irányít minden hadműveletet. Több mint két évtizede küzd a Bethlenekért, a birtokokért és Keresd szétrabolt, magára hagyott, majd mégis megmenekített várkastélyáért.
– Az én életem eltér az átlagostól: mivel rokkant vagyok, mivel az eszem jól működik, és mivel nem tudok nyugodni… Gyermekkoromnak akkor szakadt vége, amikor 1944. augusztus 23-án a románok úgymond visszakapták Észak-Erdélyt. S attól fogva minden éjjel betörtek anyám birtokára.
Bethlen Anikó a román kiugráskor hatesztendős volt, három lánytestvérével és szüleivel minden éjjel a közeli erdőbe menekültek. Hamarosan megindult nyugat felé az emberfolyam, vele sodródott az ő lovas kocsijuk is.
– Magyarországon jártunk már, édesapám, gróf Bethlen Gábor bekopogott egy szép nagy házba. Egy asszony nyitott ajtót: „Férjem a fronton van, én koldus erdélyi menekülteket nem fogadok be!” De azt megengedte, hogy hevenyészett sátrakat építsünk a kertbe a társzekéren hozott szőnyegeinkből. Hideg őszi este volt, két és fél hónapos húgom agyhártyagyulladást kapott. Anyám másnap elment a helyi orvoshoz, aki azt mondta neki, jobb lenne, ha Rózsa nem maradna meg, mert sosem lesz épeszű – sóhajt Anikó. Rózsa megmaradt, súlyos szellemi fogyatékosként, rácsos ágyban halt meg tizenévesen.
A Bethlen-család végül elvergődött Budapestre. Aztán vége lett a háborúnak, s mivel az oroszok megették a lovaikat, kénytelenek voltak marhavagonban visszaindulni Erdélybe 1945 augusztusában. Két hétig tartott a hazaút. Ennyi idő alatt megfordult a világ, s Bethlen Anikó élete is végérvényesen megváltozott. Vagonukban velük utazott egy fiatal nő, akit hasmenés gyötört. Mind a négy gyerek elkapta tőle a gyermekbénulást okozó vírust. A legrosszabbul Anikó járt: a fertőzés szétroncsolta a gerincvelőből kilépő mozgatóidegeket. Hazaértek, elájult, és amikor magához tért, már gyógyíthatatlanul béna volt.
A Bethleneknek nem kellett 1949-ig várniuk, hogy megkezdődhessen a „címerek golgotája”: a régi magyar történelmi családok felmorzsolása. Gróf Bethlen Bálint nagyapa, a keresdi várúr 1944 őszén Zsilvásárhely (Târgu Jiu) internálótáborában ízlelgette az új világrendet. Ő nem akart elmenekülni Erdélyből, így a románok Keresdről hurcolták el. Magyar főurak, banktisztviselők, kőfaragók és lapszerkesztők, lelkészek és tanárok kerültek vele együtt a havasalföldi koncentrációs táborba: Dél-Erdély elitje, amely megszervezhette volna a világháború utáni magyarságot. Erre esélyt sem adott a román hatalom: az internáltaknak meleg ruha, takaró nélkül, a puszta földön kellett hálniuk, nagy volt a halandóság. Bethlen Bálint hét hónapot töltött itt, asztmával eresztették szélnek a lágerből, hogy aztán hazamenjen meghalni.
– Nagyapám az életével védte Keresdet, hiszen fegyvere nem volt – mondja Bethlen Anikó, és keserűen nevet, majd lehunyja szemét.
– Keresdet akarta megvédeni mindenáron.
*
A Kis-Küküllő völgyét elhagyva Erdély különleges főnemesi lakához érkezünk. A segesvári országútról lekanyarodva ember nem járta dombok közé vezet az út, a táj szép és romlatlan. A lakatlan vidéken túl azonban ott fekszik a „meglelhetetlen kastély”, ahogy a helyiek nevezik Bethlenék várát, amely olyannyira ismeretlen területen fekszik, hogy az ellenséges hadak sosem találtak rá. Egészen a XX. századig.
A bethleni – avagy keresdi – Bethlen-ágnak ez a várkastély az ősi fészke, többek között itt terebélyesedett Erdély egyik legmeghatározóbb főnemesi családjává a magyar történelemmel csaknem egyidős família. Tagjai között voltak kancellárok, történetírók, hadvezérek, népjobbítók, mecénások és egyházvédők – és volt közöttük mindez egy személyben. A családnak ez az ága adta Bethlen Istvánt, a Trianon utáni Magyarország újraépítőjét, a moszkvai Butirka börtönben 1946-ban elpusztított miniszterelnököt is.
A világvégi Keresden összpontosul a Bethlenek történelme. A legalább hétszáz éve a család tulajdonában lévő birtok és a „legalább” a XV. század óta formált várkastély ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet a perem egyúttal központ, a legszélesebb műveltség kisugárzási góca is. E falak között írta Bethlen Farkas Erdély első nagyszabású történetét a XVII. században, amelynek kinyomtatására testvére, Bethlen Elek nyomdát állíttatott a kis gótikus kápolna fölötti terembe. Ám a településen magyar már a múlt században is csak mutatóban élt a szászok és a románok gyűrűjében. „A negyven család gyermekeinek nincs iskolájuk, napi járóföldre nem tanítanak errefelé magyar nyelven” – panaszolja egy olvasói levél a Budapesti Hírlap 1913-as lapszámában. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás 606 lélekből 28 magyart, 37 szászt, 122 cigányt és 399 románt talált, ez utóbbiak többsége telepes, akik a kommunizmusban felállított tsz alkalmazottai voltak. Keresd szászsága a többi szász útján szivárgott el, a magyar mélyszórványnak sincs sok esélye.
Azaz egy talán mégis akad: a Bethlenek megkerült várkastélya.
*
– A magyarországiaknak talán nehéz belátniuk, hogy valójában mi is szórvány vagyunk itt, Marosvásárhelyen. Mint osztály többszörösen is szórvány – fűzi hozzá a grófnő.
– De nem arisztokratának neveltek, hanem munkára és nagyon sok ismeretre. Apánk, azt hiszem, nagyon valaki volt.
Bethlen Gábor, a debreceni egyetemen végzett mezőgazdász mérnök valóban nem akárki volt: az Erdélyi Gazdasági Egyesület titkáraként szervezte, tanította a magyar gazdákat a két háború közötti Erdélyben. A népművelő grófot aztán a nép nevében irányították egy marosvásárhelyi bútorgyár telepére anyagmozgató segédmunkásnak, amikor Románia békéje újra megszilárdult. S amikor feloldották a lakhelyelhagyási tilalmat, családjától elérhetetlen távolságban, egy dobrudzsai állami gazdaságban kapott képesítésének megfelelő munkát. Örökölt szenvedélye itt sem hagyta el: a barázdákat járva összeszedegette a földből kiforduló antik cserepeket, pénzérméket, mécseseket.
Az addigra menthetetlenül lebénult Bethlen Anikó a nagyszebeni rehabilitációs központba került, két évet töltött ott, ezalatt édesanyja csupán kétszer látogathatta meg a lakhelyelhagyási tilalom miatt – apja, nagyanyja egyszer sem. De miközben magára maradt, és a teste is elhagyta, legalább megismerkedhetett rengeteg román, szász és cigány mozgássérülttel. Ennek és a „neveltetésnek” köszönhető, hogy később bárkivel szót értett, s a legkeservesebb években is meg tudott élni: napi 12 órában adott angol, német és francia nyelvleckét – magyaroknak és románoknak egyaránt.
Keresden ezalatt temettek. Illúziókat, életformát, történelmet, várurat. 1946 májusában hét pap végezte Anikó nagyapjának, bethleni gróf Bethlen Bálintnak a gyászszertartását – olvasható gróf Bethlen Miklósné visszaemlékezéseiben. Ez volt az utolsó Bethlen-temetés Keresden.
A vén várkastélyt a középkortól egészen az államosítás napjáig lakta a család. Hatszáz éven át minden arckép, brokát, kristálytükör, paraszti bokály és mozsár a helyén volt, büszkén vonaglott a kígyó almával a szájában a kő ajtókeretekre meg a boltíves mennyezetre vésett Bethlen-címereken. Aztán teherautók fordultak be az udvarra, és a falu népe meg a jövevények vittek, aprítottak mindent, s amit nem vihettek, azt összehordták és elégették. Bethlen Gábor egyetlen könyvet tudott megmenekíteni a könyvtárból: Bethlen Farkas Erdély-történetének első kiadású, bőrkötéses példányát.
*
– Sajnos egyelőre arról sincs fogalmunk, mennyi az elpusztult és mennyi a szétlopott műkincs – ismeri el Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum fiatal igazgatója.
– Amikor Romániában elkezdik az államosítást, beindul a módszeres műkincsrablás is. Sokszor a család kiköltöztetését követően, néhány nap múlva érkezik meg az úgynevezett leltározó bizottság az elvtársi néptanácstól, és e három-négy átmeneti nap alatt szabad rablás és pusztítás folyik. Ilyenkor nyomtalanul tűnnek el a műkincsek. Van egy-egy eset, amikor a kommunizmus idején kifosztott család rendkívül öntudatosan áll a kérdéshez, és megpróbálja feltérképezni, milyen ingóságai voltak.
Erre jó példa a keresdi várkastély: Bethlen Anikó grófnő kutatásának köszönhetően előkerültek az 1947-ben készített leltárak az állam által elkobzott javakról. Keresden kétezer kötetes könyvtár is volt – meg persze rengeteg bútor, szőnyeg.
A szabad rablás időszakában mindenesetre darabokra zúzták az egykori fényes főúri gyűjteményeket is. Biró József művészettörténész a két világháború között még megcsodálhatta Marosvécsen a rendkívüli vadásztrófeákat; Koronkán – melynek kastélya ma már szinte a földdel egyenlő – „Erdély legszebb főúri magánkönyvtárát” látogathatta meg; Gernyeszegen rengeteg erdélyi régészeti leletet, egyiptomi és római régiségeket, őskori telep és római castrum maradványait, fegyver- és ládagyűjteményt, népi faragványokat és vasvereteket láthatott… Soós Zoltán most ez utóbbi gyűjtemény szerény töredékeit emeli le a múzeum egyik raktárpolcáról: erkély cirádás kovácsoltvas elemeit a XVII. század legvégéről, amelyeken látszódnak a kalapácstól származó sérülések. A XX. század „gyűjtői” egyszerűen darabokra verték szét a díszítőelemeket.
– Az ellopott műkincsek egy része mostanában került vissza a családok tulajdonába. Más részük ma is különféle múzeumokat gazdagít mint gyűjteménytöredék – magyarázza a múzeumigazgató.
– E helyeken többnyire elhanyagolták őket, mivel egyfajta ellenszenvet tápláltak irántuk, hogy ezek a csúnya, elnyomó magyar nemességnek a hagyatékai. Az 1990 utáni Románia szélesre tárta kapuit a műkincsrablás előtt. Professzionális kereskedőcsoportok szerveződtek, bejárva szinte minden erdélyi és partiumi falut az utolsó házig, s felvásárolva a tárgyakat. Ez óriási veszteség az erdélyi anyagi kultúra szempontjából!
Soós Zoltán szerint sok műtárgy Magyarországra került, de sok Olasz- és Németországba vagy Belgiumba, feltöltve az európai műkincsgyűjteményeket. Az igazgató azért bizakodó:
– Sajnos vagy hál’ istennek most új fejezet kezdődik: megpróbáljuk újjáépíteni több száz év kultúráját, hagyományát, amelyet a XX. század felemésztett.
*
Kalapáccsal püföli piros Suzukiját egy kék köpenyes úriember a keresdi kastély udvarán, mint mondja, Bonyhádról jött, asztalosmester. Ő készíti a korhű bútorokat. Egy másik pirospozsgás székely úriember a kastély gondnoka, itt lakik a szomszéd épületben, és arra kér bennünket, ha fölmegyünk a lovagterembe, gyújtsunk gyertyát a békéért és a szeretetért, mert itt most ez a szokás.
A keresdi kastély új neve ugyanis: a Béke Háza. Nemrégiben került a szórványmentő ferences barát, Böjte Csaba szárnyai alá. Ötven évre adta az alapítvány használatába a Bethlen-család, Anikó és testvérei, így nem csoda, ha most élettel és reményekkel találkozunk az öreg falak között.
– A kastélynak az volt a szerencséje, hogy a kilencvenes években, miután elhagyta az állami gazdaság, román vállalkozók vetettek szemet rá, akik szerették volna bevonni a Drakula-projektbe – magyarázza Szőts Béla, a keresdi kastély „várkapitánya”, ahogy magát tréfásan meghatározza.
– Ennek lényege az volt, hogy idegenforgalmi céllal és a romániai vámpírkultusz jegyében átalakítottak, felújítottak volna néhány rendezetlen sorsú erdélyi kastélyt, hogy nyugati turistákat vonzzanak ide. Meg is kezdődtek a felújítások, tetőt kapott a rossz bőrben lévő épület, lakószobákkal kiépített manzárdot emeltek a palotaszárnyra, megkezdték a romos részek javítását – az persze más kérdés, mennyire megfelelően. De legalább a kastély nem romlott tovább…
Aki ma bejárja az épületet, láthatja a meglepően világos, mégis misztikus föld alatti kápolnát a maga indázó szőlőfürtjeivel; a paraszti és az úri határán egyensúlyoz az oszlopsoros lodzsa, amelynek kövein most is láthatók a mesterjegyek. A kastély termein díszek, az ajtók fölött címerek, évszámok és latin mondatok. A kápolna bejárata fölött például ez: Honesta fama est alterum patrimonium.
A tisztességes hírnév örökös vagyon.
*
– Egy kastély nem áll elő a földből, mint egy fűszál! Agyrém, hogy egy 36 szobás, 1300-ban megkezdett épületen hogyan lehet kijavítani azt a sok-sok rongálást! Nagy küzdelem árán végül 2007-ben kaptuk vissza a keresdi várat, és gyorsan beláttuk, nem fogjuk győzni – mondja Bethlen Anikó. – Testvéreim nem hittek az egészben, én még tudtam álmodni. Végül megbeszéltük, vegye át a várat Böjte Csaba, azzal a feltétellel, hogy rendbe rakják a rossz állapotú kastélyt, és közhasznúvá teszik.
A munkák 2014-től folynak, hogy a Bethlenek háza nevelési és képzési központ legyen a magyarság számára, ahová olyan diákok költöznek, akik „kiestek a képzési rendszerből”, vagy megszakították tanulmányukat, netán a helyüket keresik. És hogy végre magyar nyelven is tisztelhessék itt az Istent a „nagyküküllői magyarok”, amire már a múlt század fordulóján sem volt példa.
Bethlen Anikó addig is teszi, ami tőle telhető. Pótolja, amitől megfosztották őt és családját Keresden és a Maros menti havasokban. Alapítványa rokkant embereknek oszt adományokat. A grófnő pereskedik az erdőkért. Könyvkötő műhelyt működtet, amelyben fogyatékosoknak ad munkát. Kötetenként, terítőnként, mozsaranként szedegeti össze a múltat.
– Nézzék csak meg azt az öreg konyhai tárgyat ott, az asztal sarkán – bök a fejével az egyik edénylerakat felé. – 1978-ban jött három ismerős cigány, azt mondták, hoztak egy mozsarat, ideadják négyezer lejért. Látom, rá van írva: „Bethlen Kata 1758”. Az edény egy évvel árva Bethlen Kata halála előtt készült. Oltszemen találták a cigányok, ahol meghalt az emlékíró asszony. A mozsarat nem hűtötték elég ideig a készítői, türelmetlenek voltak, ezért félig megrepedt. Nekem sajnos nincs annyi pénzem, mondtam a cigányoknak. És az a baj, hogy meg is van repedve. Picit kellett rontsam a vásárt, ugye, ezt a cigányoktól tanultam – kacsint a grófnő.
– Akkor elmentek, majd kis idő múlva visszajöttek, s jön be az én Vilmám, a segítőm, hogy hát visszahozták a mozsarat. Mondtam nekik: de összevissza 900 lejem van, egész nyárra annyi volt összegyűjtve. S akkor ideadták. Ideadták, s itt van.
S ezzel megmentettem, különben beöntik, vagy ki tudja…