Sok csalódás érte már Rezeda Kázmért élete során, és a csalódások korán, talán igazságtalanul korán keresték fel őt. Az első csalódás idején alig volt ötéves, és egy nehéz, nem gyereknek való napon rá kellett döbbennie, hogy a Cinkotai Hörpintőben nincsen külön gyerekasztal. Bizony, a Cinkotai Hörpintőben a talponálló, a könyöklő alsó részén keresztbefutó deszka nem a gyerekeknek van odatéve, hanem a táskáknak. Fájdalmas csalódás volt ez, mert egész addigi életében mélyen meg volt győződve arról, hogy a Cinkotai Hörpintőben van gyerekasztal, sőt, kifejezetten az ő kedvéért van, miképpen arról is mélyen meg volt győződve, hogy az ő nagyapja valójában egy inas, szőrös, kicsit félelmetes férfikéz csupán, amely leadja a gyerekasztalhoz a nagymálnát, a Cinkotai Hörpintőben, az illatozó hársfa alatt.
Azután ez az álom összetörött, azon a napon, amikor Rezeda Kázmér nagyapja más inas, szőrös, kicsit félelmetes kezekkel együtt álldogált a könyöklő körül, amely kezek táskákat, szatyrokat pakoltak az ő gyerekasztalára, úgy, hogy alig fért el rajta a nagymálnája, s amikor ezt szóvá tette, a többi inas, szőrös kezekhez tartozó hangok nevetve és évődve megfeddték a nagyapját, hogy miért tömi tele a gyerek fejét ilyen marhaságokkal.
Azután hiába tettek le neki idegen kezek további nagymálnákat, valami varázslat akkor véget ért, és csak az illatozó hársfa maradt meg csodának, mesének, mert az illatozó hársfa szemmel láthatóan az égig ért, és Rezeda Kázmér pontosan tudta, hogy egyszer majd fel fog jutni az égig érő hársfa tetejére, méghozzá griffmadár hátán, és azt is tudta, hogy az út legvégén el fog fogyni a hús, amit a griffmadárnak kell adni az égig érő út alatt, és akkor neki a saját combjából kell majd kikanyarítania egy darabot, azt fogja odaadni a griffmadárnak, mert van, aki a saját combja húsával megy fel az égbe, és van, aki a más combja húsát akarja itt a földön. Bár az az igazság, hogy ezen csak sokkal később töprengett Rezeda Kázmér, mert akkor még nem ismerte azt a másik világot.
Aztán elmúlott az a nap, elmúlott a csalódás fájdalma, s jöttek persze új csalódások, komoly csalódások, hiszen jöttek a lányok, a nők és az asszonyok, és a zűrzavaros, leírhatatlanul gyorsan változó világ kakofóniájában egy biztos pont maradt: a májkrémkonzerv. Persze, ez így nem pontos. Így csak az amatőrök beszélnek, hiszen nincsen olyan, hogy „májkrémkonzerv”. Az antropomorf abszolút eszme nem ismerhet önmagára a „májkrémkonzerv” hangsorban, szükség van a konkrétumra, amelyben a logika is otthonosan mozoghat végre.
Szárnyasmájkrém, sertésmájkrém, marhamájkrém. Innen kell elindulni, még akkor is, ha a sertésmájkrém és a marhamájkrém valójában sertés májkrém és marha májkrém, de soha, egyetlenegy májkrémes doboz sem volt még a világon, ahol különírták volna, éppen ezért ebben az esetben a szokásjog igenis felülír mindent. A szokásjog alapvetően meghatározza a májkrémek világát. Az osztálykirándulások világát, mert nincsen osztálykirándulás sertés- és marhamájkrém nélkül, miképpen titkos sör- és Hubertus-ivás nélkül sincsen, és lányszobákba lopódzás nélkül sincsen, és ivásnak és lopódzásnak is mindig ugyanaz a vége, vagyis hogy hajnalban azzal a kicsike, a kezet meggyötrő konzervnyitóval az ember körbekanyarítja a rendelkezésére álló májkrémes konzervet, és késsel, vagy csak úgy, az ujjával kipiszkálva teletömi vele a száját, és nyeli, fuldokolva, mert muszáj nyelni, mert nagy baj van odalent a Hubitól!
A sertésmájkrém piros dobozban van. A marhamájkrém meg zöldben. Ezen szabály át nem hágható. A sertésmájkrém tömörebb, színe világosabb barna, a marhamájkrém lazább, kásásabb állagú, viszont sötétebb. Ha éppen se osztálykirándulás, se Hubi, csak reggeli van, konszolidált, polgári, családi körben, akkor is előkerül, csak éppen kitéve, porcelántányérkára, s a hosszában kettévágott friss kiflire előbb vaj kerül (margarin soha!), majd jöhet a májkrém.
Rezeda Kázmér fél kiflire fél konzervnyi májkrémet kent, vagyis egy kiflihez megevett egyet. Sertést vagy marhát. (A szárnyasmájkrém igazából csak pótszer, ha valami fatális véletlen miatt nincsen otthon piros vagy zöld.)
Hatvankét gramm. Ez a másik bizonyosság. No és az összetevők, persze: „Ivóvíz, sertésmáj 25%, gyártási szalonna, búzaliszt, sertésbőr, szójaliszt, sertéscsontokról mechanikusan lefejtett hús, nitrites pác só keverék (étkezési só, tartósító szer: nátrium-nitrit), fűszerkeverék őrölt mustármaggal. Tartalmaz: sertéscsontokról mechanikusan lefejtett húst, baromficsontokról mechanikusan lefejtett húst. A termék zellert is felhasználó üzemben készült.”
Ez van ráírva a sertésmájkrém dobozára, amely dobozról azt is tudjuk, hogy háború esetén a konzervgyár azonnal átáll lőszergyártásra, és egy sertésmájkrém, illetve marhamájkrém kaliberű lőszer kerül majd le a szalagról, míg a cigarettagyárak is átállnak, ugyanis a cigaretta kalibere megfelel a géppuskalövedék kaliberének, vagy mi. A rizses lecsó kolbásszal konzerv helyett készülő lövedék pedig már valami ágyúba kerül, nagy kérdés, nem lenne-e egyszerűbb mindjárt sertés- és marhamájkrémmel, meg rizses lecsó kolbásszal lődözni egymást, ha egyszer lődözni muszáj, sőt, az lenne az ideális háború, ha a szemben álló felek meghívnák egymást konzervvacsorára meg Hubira, s aki előbb összeesik, az le van győzve, punktum.
Ezt mind-mind tudta Rezeda Kázmér, s már öreg is volt, túl legalább ötszáz év csalódásain és örömein, de most, élete végéhez araszolgatva még várt reá a legnagyobb csalódás: csalódnia kellett önmagában. Most kérek mindenkit, hajoljon közelebb, nehogy meghallják illetéktelenek! Rezeda Kázmér ezerszer elolvasta a májkrémek összetevőit, és ennek ellenére kénytelen volt bevallani önmagának, hogy a sertésmájkrém is, meg a marhamájkrém is: finom.
Rezeda Kázmér, a nagy gourmet, a kifinomult ínyenc,Michelin-csillagos éttermek és lacikonyhák törzsvendége, szerette a májkrémkonzerveket, s ebből kifolyólag ugyanattól rettegett, mint Jozef K. Hogy a szégyene túléli őt.