Van valami megmagyarázhatatlan ridegség Kassa ovális főterében, a Fő utcát kétfelől kísérő régi palotákban, templomokban és üzletportálokban. De még inkább a kassaiakban, akik szótlanul, kifejezéstelen arccal szelik át a teret kettes-hármas csoportokban, sietősen masíroznak céljuk felé. Mintha robotok vagy kísértetek volnának. Kora reggel van, sokadszorra kerüljük meg a Szent Erzsébet-dómot, már nem is számoljuk, hanyadszorra haladunk el az Andrássy-palota mellett, érünk a Fő utca egyik végére, majd sarkon fordulva igyekszünk a másik végpontra. Olykor megtorpanunk a Szent Mihály-kápolnánál, amelynek déli oldalán karcsú szökőkút magasodik, pontosan azon a helyen, ahol a múlt századfordulón még 1848-as honvédszobor állt. Minden körrel újabb felfedezéseket teszünk. Emléktáblák, titkos monogramok, bronzbetűs feliratok, jelek a kapualjakban: a magyar Kassa nyomai széttéphetetlen, de láthatatlan hálózattá állnak össze. Csak legyen, aki olvasni tud belőlük! Szeretnénk szeretni a várost, de képtelenek vagyunk rá. Minden porcikáját átjárja az idegenség: „Taszít és vonz. Ez a fajta kettősség néha zavaró, és elbizonytalaníthat” – írja Balassa Zoltán helytörténész Quo vadis, kassai magyarok? című cikkében. Talán az az ellentmondás a legzavaróbb, amely a tekintélyt parancsoló magyar múlt és a helyét nem találó jelen között feszül – leküzdhetetlenül.
Átsétálunk a székesegyház előtti parkon, és megállunk a teret uraló színház oldalában. NSZ. Az épület falát számtalan helyen díszíti e két betű, egyike azoknak a rejtélyes jeleknek, amelyeket a mai kassaiak nem tudnak, de talán nem is akarnak értelmezni. NSZ annyi, mint Nemzeti Színház. A ködbe vesző időkből, amikor még magyar társulatok játszottak magyar nyelven a kassai közönségnek – és ennél semmi nem volt magától értetődőbb. Ma már más értetődik magától: bizonyos magyar daraboknak nincs helyük a Kassai Állami Színházra átkeresztelt kultúrpalotában.
„Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy” – Márai Sándor szavai A kassai polgárok című darabból cáfolhatatlanul vonatkoznak arra az illusztris előadótérre is, amelyet 1899-ben a Bánk bánnal nyitottak meg, és amely a XXI. században sem képes befogadni a város egyik legnagyobb szülöttének színművét. Talán mert túl polgári. És túl kassai…
– Pedig a darabot lefordították szlovák nyelvre, és ugyanaz a rendező megrendezte volna magyar és szlovák változatban is, ugyanazokkal a díszletekkel, csak más színészekkel – idézi föl Kolár Péter, a magyar kassai Thália Színház egykori direktora. – Ám az állami színház igazgatója, akivel megállapodtunk mindebben, meghalt még a bemutató előtt, az újak pedig már nem fogékonyak Máraira.
Jövőre lesz kétszáz éve, hogy felhangozhatott az első magyar szó az addig német nyelvű kassai színpadon. „Az akkor létező magyar szinészek legjobbjai alkották a kassai társulatot, mely nélkül nem jöhetett volna létre a budai társaság,
e nélkül meg a nemzeti szinház megteremtése is még sokáig késhetett volna” – olvassuk a Borovszky Samu-féle Abauj-Torna vármegye-monográfiában. A nyolcszázhatvanas években itt volt színigazgató Latabár Endre, a híres színészdinasztia alapítója; a kilencszázhúszas években a csehek innen szorították ki a több mint száztagú magyar társulatot, hogy a város visszacsatolása után az utolsó magyar mondat 1945-ben hangozzék el az NSZ-ekkel teleszórt épület színpadán.
– A rendszerváltás óta több magyar társulat is játszhatott ezeken a deszkákon – fűzi hozzá Kolár Péter –, de kassait nem engednek be. A szlovákok számára ez presztízskérdés: nem akarják, hogy a múlttal folytonosság mutatkozzon.
Miután 1945-ben Csehszlovákiában betiltották a magyar nyelv használatát, majd 1949-ben, amikor megalakulhatott a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete), és Kassán „amatőr” színjátszó és esztrádcsoport verbuválódott az egykori hivatásos színészekből – 1969-ben végre létrejöhetett a kassai Thália Színház a komáromi Beke Sándor szárnyai alatt. De mivel Csehszlovákiában nem engedélyeztek két magyar színházat, a kassai formálisan a komáromihoz tartozott, oda kellett elzarándokolni díszletekért, jelmezekért minden előadáshoz. A Thália mégis erőre kapott, és Kelet-Szlovákiában a magyar kultúra erődjévé vált, majd 1990-ben, Kolár Péter vezetésével önállósult. A magyar ipariskola tornatermében kapott helyet, és ’93-ban kiegészülhetett a Márai Stúdió 99 főt befogadó kamaraszínházával. Hogy a magyarok azért el ne kényelmesedjenek, a kilencvenes évek derekán a Thália Színházat szervezetileg összevonták a kassai állatkerttel és a cigány színházzal, s amikor Kolár direktor tiltakozott a különös triumvirátus ellen, azon melegében leváltották. Negyven évvel megalapítása után, 2009-ben úgy látszott, a kassai magyar színházban végleg legördül a függöny: a pénz elfogyott. Végül a szlovákiai magyarság és a nagyvilág diaszpórái egy televíziós gyűjtésnek köszönhetően összeadták a pénzt, amely kilendítette a kátyúból a Thália szekerét.
– Ma semmilyen törvény nem garantálja a nemzetiségek kultúráját Szlovákiában – hangsúlyozza Kolár Péter, aki napjainkban a kassai Csemadok választmányi elnökeként igyekszik menteni a menthetőt, miközben a határ túloldalán fekvő kis faluban, Göncruszkán ingázó színészkolóniát alapított a magyar színház előadóművészeivel. – Furcsa jelenség az is, hogy a Tháliát Észak-Magyarország, Miskolc, valamint Kassa falusi környéke látja el közönséggel; ám a kassaiak nem látogatják a mi előadásainkat, viszont örömmel mennek Miskolcra vagy a Kassai Állami Színházba.
Hogy A kassai polgárok című Márai-darabot bárhol megnézhetik, kivéve a kassai nagyszínházat, az már csak azért is faramuci helyzet, mert 2013-ban éppen Márai Sándornak köszönhette a város, hogy megkapta a kulturális fővárosi rangot. Ám a szlovákokat ez cseppet sem zavarta abban, hogy a programsorozatból kigyomláljanak minden magyar rendezvényt. Végül az akkori magyar főkonzul asszony, Czimbalmosné Molnár Éva vitt magyarországi programokat Kassára.
– Csakhogy ez nem a helyi magyarok produkciója volt, mi csupán nézők lehettünk a saját városunkban – sóhajt fel Kolár úr.
Kilencszáztizenkilenc elején a hivatalosan még Magyarországhoz tartozó Kassa tehetetlenül nézte, ahogy a bevonuló csehek sorban távolítják el a hivatalok magyar vezetőit, s az erre kitörő általános sztrájkra válaszul bevezetik a statáriumot; hogy éjjelente katonai járőrök dúlják végig az utcákat, letépve, összezúzva a magyar nyelvű cégtáblákat. Aki meg kinézett az ablakon, arra gondolkodás nélkül rálőttek. Meggyilkoltak egy templomba tartó fűtőt, aki a cseh katona kérdésére nem átalkodott magyarul felelni: „Nem értem.” Szuronnyal szíven szúrtak egy szűcsmestert is, mert botrányosan viselkedett: úgy látták a megszállók, kineveti őket, amikor a magyar Vörös Hadsereg elől lóhalálában menekültek végig a Kossuth Lajos utcán, átrobogva a Széchenyi ligeten is.
Majd a „konszolidációt” követően azt is csüggedten nézte a magyar Kassa, hogy az addig csak a peremterületeken élő munkás és paraszt szlovákság egyre beljebb merészkedik a város központja felé; hogy az elüldözött tisztviselők helyébe három-négy cseh alkalmazott kerül, hogy a Csehországból szállított nyersanyaggal megérkeznek a cseh iparosok, kereskedők is, akik egyetlen legyintéssel teszik tönkre az iparos és kereskedő Kassa törzsökös polgárságát. S már ekkor szabadalmaztatták azt a bürokráciát, amely megkönnyítette, hogy magyarok ezrei veszítsék el állampolgárságukat s vele jogaikat egyik napról a másikra. És a csehek persze nem végeztek félmunkát: végérvényesen letarolták a magyar iskolákat.
– A cigány szülő menti meg a magyar iskolákat sok esetben. Iskolaválasztásával biztosítja, hogy egy-egy osztályban meglegyen a létszám, míg a nagy magyar érzelmű polgár szlovák iskolába íratja a gyerekét! – Máté László nyugalmazott tanfelügyelő nem kerülgeti a forró kását, ha a kisebbségi magyar oktatásról esik szó. A neves KKK, „kisebbségi kulturális közmunkás” szerint a közösség kollektív öngyilkosságot követ el azzal, ha szlovák tanintézménybe küldi a fiatalokat. – A magyar szülő azzal mentegeti lelkiismeretét, hogy nem akarta cigányok közé adni a csemetéjét, azért íratta a szlovákokhoz. Pedig a cigányok makacsul őrzik a magyar tájnyelv már alig élő szépségeit, egyértelműen magyar identitásúak, sok helyen nem is beszélnek cigányul.
Máté László nem hivatalos statisztikákat idéz, amelyek szerint a magyar iskolába járó diákok 38 százaléka roma. Nem csoda: Szlovákia lakosságának mintegy 10 százaléka cigány származású, az 500 ezres lélekszámból pedig 300-350 ezer Kelet-Szlovákiában, a legtöbbjük a Kassához közel eső Abaújban, Dél-Gömörben él. És akkor még nem beszéltünk a hírhedt Luník IX. nevű gettóról, a kassai lakótelepről, ahol középkori vagy még korábbi állapotok uralkodnak. Igaz, az ott lakók már szlovák nyelvű és identitású cigányok.
– Ha a kis létszámú iskolákra vonatkozó törvénymódosítás idén életbe lépett volna, mint ahogy az tervezve volt, a 262 szlovákiai magyar iskolánkból 105 egy csapásra megszűnne – mondja Máté László keserűen. – És nem csupán a népességcsökkenésről van szó, az asszimiláció is tarol. A hatvanas-hetvenes években 1–9. osztályba hetvenezer szlovákiai magyar diák járt, ma harmincezer…
Kassán két magyar tanintézmény élte túl a csehszlovákok tanügyi ámokfutását: a száznegyven éves múlttal büszkélkedő „Ipari”, mai nevén Szakkay József Szakközépiskola, illetve a Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola. (Az impériumváltás előtt Kassa magyarságának két főiskolája, hét középiskolája, négy polgárija és nyolc elemije volt.) Az Ipariba fénykorában hatszáz tanuló járt – ma kétszázan. A Máraiba tavaly tizenöt gyerek iratkozott be…
– Északról egyre rohamosabban húzódik le a nyelvhatár. Rozsnyón ma 19 százalék körül van a magyarság – mutat rá a következményekre Máté László. Bár ma már talán nincs jelentősége, de 1910-ben Rozsnyó kilencven százaléka magyar volt.
Nem könnyű megmondani, hogy a külső ostrom vagy az önfeladás a pusztítóbb-e. „A birtokbavétel hármas stratégiája közismert. Az első lépcső: a terület birtokbavétele. Megtörtént 90 éve. A második: a közösség szétzilálása (kitelepítés, deportáció, reszlovakizáció, betelepítés) és nyelvének gúzsbakötése (diszkriminatív nyelvtörvények, megfélemlítések, tiltások, mellőzések). A harmadik pedig: a történelem kisajátítása. Folyamatban van. Bizonyította ezt ez a konferencia is” – írja Máté Kassa magyartalanítása című, 2012-es cikkében, amelyben haragosan teszi szóvá, hogy a rozgonyi csata 700. évfordulójára rendezett tudományos tanácskozáson a szervezők „elfelejtették” a magyar nyelvet bevenni a konferencián használatosak közé. „Megjegyzésemre robbant a bomba! Tajták professzor, a nacionalista szlovák történészek doyenje azzal replikázott, hogy Kassán a magyarok aránya 3,8 százalék, nincs jogi alap a magyar nyelv használatára. Majd szinte kéjesen és a birtokon belüliek dölyfösségével azt is hozzátette: tetszenének legalább 20 százalékot alkotni, akkor nem volna akadálya a magyar nyelv használatának, mint az első köztársaságban.”
– Főpolgármesterünk mindig azt mondogatja: Kassa a tolerancia városa. Miközben a magyarok közadakozásából megalkotott Márai-szobrot át kellett ruházni a városra, és egy kezemen meg tudom számolni, hány magyar önkormányzati képviselő van a 22 városkerület testületében! – egészíti ki a fentieket Máté László. – Mindenesetre különös, hogy Kassa Szlovákia egyetlen olyan települése, ahol legutóbb 49 ezer ember, a lélekszám húsz százaléka nem nyilatkozott a nemzetiségéről.
De volt, aki azért néhány évtizede még így felelt a kérdésre: nemzetisége – kassai.
Folytatjuk