Rezeda Kázmér, mint mindig szép őszökön, tétova sétát tett. E séták tétovasága abban rejlett, hogy ilyenkor csak úgy elindult, maga sem tudta, hová. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy e séták a Balaton északi partján legyenek valahol. S mert Rezeda Kázmér elég öreg volt már ahhoz, hogy rigorózus legyen, hát tétova sétái a Balaton északi partján zajlottak valahol.
Azon a napon Csopak felett sétálgatott, mert szerette Csopakot. Szeretett megállni a római úton, és vetni egy pillantást a Balatonra, és arra gondolni, hogy ha majd végképp elballag egyszer, talán éppen errefelé, a római úton, ami utolsó ballagások idején egyenesen az égbe visz, szóval akkor lesz-e még valaki, aki megáll itt, és lepillant a Balatonra, csak a lepillantás kedvéért.
Szeretett körülnézni a Nosztori-völgyben, szerette bámulni kicsit az alant futó Nosztori-patakot, a „Csopaki-sédet”, és amikor a séd szóra gondolt, mindig Móra jutott eszébe, a sédi molnár története, aki beletüsszögte magát és fösvénységét a vízbe, a Sédbe, igaz, az Veszprém alatt történt, akkoriban, amikor még garabonciás diákok járták a magyar vidékeket.
Szeretett visszagondolni rég elmúlott időkre, amikor odaátról, a déli partról elindultak a dereglyék, hogy áthozzák a somogyi lankák gabonáját, éppen a Csopaki-sédre rátelepült malmokba, őrölni.
Szeretett visszagondolni régi szőlőműves emberekre, régi pincékre, régi borokra, megtelt, dundi hordócskákra, pincék előtti pipákra, halk beszélyekre, olykori duhajkodásokra, és szeretett megállni az öreg Szent István-templom romjánál, és lesni a kuvikot, vagy inni egyet a Szent József-gyógyforrás érdekes vizéből, megállni a Ranolder-kastélynál, felidézni Ranolder János kesztyűkészítő és Hubáts Cecília édes fiúgyermekének, Ranolder Jánosnak emlékét, aki Pécsről került a Veszprémi Püspökség püspöki székébe, de szeretett álldogálni kicsit az angolkisasszonyok nyaralójánál, és olyasmikre gondolni, amilyenfélékre nem illik.
Aztán egyszer csak ott állt Rezeda Kázmér Csopak fölött, a Malom csárdánál. A csárdát az egyik régi malomban rendezték be, és Rezeda Kázmér még soha nem járt benne. De azon a napon megállt a csárda kerítésénél, és bepillantott a kertbe. A kertben ült valaki. Nézte az asszonyt, aki ott ült azon a szép, napsütötte délutánon a Malom csárda kertjében, és tudta, muszáj bemennie, és muszáj megkérdeznie ennek az asszonynak titkait.
– Vilma – mondta később az asszony, aki közelebbről még inkább dámának tetszett –, Vilma, és Szegedről.
Vilma tehát, egyenesen az egyik legmagyarabb városból, egyenes derékkal ült a Malom csárda kertjében, és elegáns volt, olyan elegáns, mintha már nem is élne. Rezeda Kázmér hosszan nézte Vilmát, a szegedi dámát, és nagyon-nagyon ismerősnek tűnt neki a titokzatos asszony. Akkor derült ki, hogy Vilma már nem él, amikor megrendelte az ételeit. Olyan étkeket rendelt, amely étkek már nem léteztek, vagy ha mégis, akkor csak öreg házak kicsike, csöndes konyháin, de ennek ellenére a pincérek szó nélkül felírtak mindent, és kihozták a dámának.
Ilyesmi pedig csak olyanokkal fordulhat elő, akik már elballagtak örökre.
Vilma cicvarát kért mindenelőtt. Ahány ház, annyi cicvara. Van, ahol tejföllel készítik, van, ahol leginkább a császármorzsára hajaz, van, ahol sósan, s van, ahol édesen eszik.
Vilma a szegedi cicvarát szerette. Amit olyankor ettek, ha kevés volt a tojás, és más se nagyon akadt odahaza, és ilyen alkalmak a Vilmához hasonló dámák életében gyakorta előfordultak. A szegedi Vilma asszony cicvarája úgy készült, hogy a tojást felverték, mintha rántotta készülne, de felszaporították kissé liszttel, és nagyon forró zsírba csurgatták. A forró zsírban aztán afféle gömböcskékre ugrott szét a massza, és abból lett a cicvara.
Ezt ette Vilma asszony, a régen elballagott dáma, s utána meg savanyú krumplilevest. A savanyú krumplileves (Érdekes! Miképp a rakott krumplit sem lehet rakott burgonyának mondani affektálás nélkül, úgy a krumplileves sem lehet burgonyaleves, még Kazinczy széphalmi kúriájának konyháján sem) éppen olyan, mint bármely krumplileves, csak tejfeles, vagy nehezebb időkben ecetes. Szóval savanya. De a krumplileves lelke a babérlevél, gondolta Rezeda Kázmér, és ekkor a dáma is megszólalt, hogy – a krumplileves lelke a babérlevél, és akkor egy kicsit elhallgattak a kései, őszi madarak.
A végére a mocskos palacsinta maradt.
Rezeda Kázmér megilletődött, mert erről még nem hallott soha, de a pincér visszakérdezett – Mocskos palacsinta? Igen kérem, egy vagy két porció? – olyan természetességgel, mintha a Malom csárdában emberemlékezet óta csak mocskos palacsintát rendeltek volna. Pedig csak a szegedi dáma rendelte. Csak ő, és csak egyszer, csak akkor, azon a szép őszi napon, amikor Rezeda Kázmér is arra járt, és találkozott a régen elballagott Vilmával, hogy megbeszéljék a túlvilági dolgokat.
A mocskos palacsinta amúgy széles csíkokra vágott palacsinta, egymásra rétegezve, baracklekvárral, dióval hintve, sütőben sütve, szóval a rakott palacsintáról beszélünk, csak a szegedi asszony így nevezte valamiért.
Az ebéd végeztével fröccsöt ittak, csopaki olaszrizlingből, majd Rezeda Kázmér fizetett, és elindultak a római úton, valamerre. Egy ember látta őket, ahogy együtt ballagtak a Nosztori-völgy felé, és az az ember eskü alatt is hajlandó volt vallani, hogy Vilma belekarolt Rezeda Kázmérba. De ezt igazán nem tudhatjuk meg soha, ugyanis Rezeda Kázmér nem beszélt ilyesféle dolgokról.
Mert Rezeda Kázmér úriember volt. Miképpen Vilma asszony pedig dáma.
S ez már abból is látszott, ahogyan megették a cicvarát.