A frankfurti főpályaudvar egyik sarkában, a 24-es vágány elején nyár óta kordonokkal körbeölelt fehér rendezvénysátor szűkíti a fel- és leszálló utasok forgalmát. Két dolog nagy betűkkel is ki van írva: Fotózni tilos!; Belépés csak menekülteknek. Önkéntesek állnak a már-már a bajor zászlóra hajazó kék kockás terítővel fedett pult mögött, velük szemben két biztonsági őr tart rendet a sorban álló öt menekült között – nem mintha nem lenne németes rend, de munkaidő van, valamit dolgozni is kell. A sátorban körülbelül ötvenen foglalnak helyet, hátul aktivisták játszanak a menekültek gyerekeivel. A kész alkotásokból a sátor falára is aggatnak párat mintegy kiállításszerűen, az egyik ceruzarajz egy leginkább szélsárkányra hasonlító háromszöget ábrázol, a német fekete-vörös-arany zászló színeivel besatírozva. Rajta a felirat: Germani. A frankfurti pályaudvaron lévő menekülthelyzet egészen más képet nyújt, mint a nyári felvételek a Keleti pályaudvarról – igaz, a magyar főváros csak szükséges megállója volt a migránsok áradatának.
Németországban viszont megérkeztek: Frankfurtig sokan el se jutnak, hiszen München közelebb van, és vonzó célpont minden szempontból. A szinte mindig zsúfolt pályaudvaron többnyire harminc-negyven menekült lézeng. Ez azonban fel sem tűnik a hömpölygő, a csatlakozásra vagy a reptéri S-Bahnra siető tömegben.
„Gießen. Which train?” – zökkent ki a vágányszámok böngészéséből egy hang. Gießenben, a Hessen tartomány északi részén fekvő nyolcvanezres városban a vasútállomás mellett található a német migrációs és menekültügyi hivatal kirendeltsége, a szomszédos épülettömbben pedig befogadóállomás. Több ezren tartózkodnak itt jelenleg is. Gießen eddig egyeteméről volt híres, a híradók azonban akkor tették világszerte ismertté, amikor szeptember végén a legnagyobb német bulvárlap, a Springer-csoporthoz tartozó Bild közzétette: a befogadóállomáson január óta tizenöt olyan szexuális bűncselekményt követtek el, amelynek nők vagy gyerekek voltak az áldozatai. A gießeni objektum egyébként nem táborszerű: nem sátorban, hanem rendes épületben alszanak a menekültek, az intézmény bejáratánál lévő eligazítótábla szerint teakonyha, tanácsadás, kantin, szociális terem is rendelkezésre áll. Egy tavalyi újságcikkben az intézmény vezetője elmondta: a menekültek annyira elégedettek a körülményekkel, hogy 2014-ben 500 gyermek jött itt világra.
Közben megtaláltam csatlakozásomat, és meg is érkezem a müncheni főpályaudvarra. A vonaton Jánisz Varufákisz volt görög pénzügyminiszter magyarul még ki nem adott, Hogyan magyarázom el a lányomnak a gazdaságot? című sikerkönyvét olvastam. A sztárközgazdász német szívet melengető dolgokat mondott, amikor a Die Weltnek ezt nyilatkozta az októberi könyvbemutatót követő interjújában: „Emberként erkölcsi kötelességünk beengedni az ajtónkon valakit, akire lőttek vagy az éhségtől szenved – függetlenül ennek költségeitől. Képzeljék el, mi lett volna, ha Merkel is azt teszi, amit a magyarok. Mit kellett volna tennie? Kerítést emelni? Majd megengedni a rendőrségnek és a hadseregnek, hogy lőjenek, ha valaki megpróbál átmászni rajta? Nem, ő a jó megoldást választotta, és ezért dicséretet érdemel. Úgy cselekedett, ahogy Európában mindannyiunknak cselekednünk kellene.”
A nyáron a Magyarországon keresztül érkező menekülteket tapssal üdvözlő aktivisták, a Willkommenskultur müncheni helytartói a bajor főváros főpályaudvarának egyik félreeső, használaton kívüli helyiségét használják. Welcome to Munich, áll a Frankfurtban tapasztalthoz képest itt kordonokkal teljesen lezárt bejárat előtt – azt, hogy van bent valaki, csak onnan sejtem, hogy lámpafényt látok. Ami itt van, az minden, csak nem barátságos. Az aktivisták transzparensekkel kommunikálnak a külvilággal: az egyikre a melegmozgalom szivárványszínű betűivel írták rá, hogy „München színes”, a másikon felsorolták, milyen adományoknak örülnének. Banán, csomagolt kenyér, bébiétel, pelenka, keksz, lepedők, fénymásolópapír – áll a különböző színű filctollakkal írt, virágokkal dekorált listán.
A müncheni főpályaudvarról Freisingbe tartok, egy Münchentől északra található kisvárosba. Freising lélekszámban kicsi csak, jelentősége nem áll egyenes arányban harmincezres lakosságának számával: itt tanult Joseph Ratzinger, vagyis XVI. Benedek pápa, aki 1977 és 1982 között münchen–freisingi érsek is lett, és egyházi pályafutása azóta is állandóan összeköti a várossal. Freising hírnevének másik fontos elemét Weihenstephan városrész adja, a német élelmiszeripari képzések és kutatások központja, nevét a világ legrégebbi sörfőzdéje és egy német tejipari márka is viseli. A belvárosban azt érzi az ember, Bajorországban a régi, polgári értelemben vett rendben mennek a dolgok: francia pâtisserie-k, bergkäsékkel teli sajtboltok, gyönyörű steakeket kínáló hentesek, vajjal-újhagymával megszórt perecet kínáló pékségek sorakoznak a butikok, bankok, sörfőzde-éttermek és könyvesboltok között.
Hasonló a látvány a szombat reggeli főtéri piacon. A bajor kisvárosi idillbe csak a jobboldali populista Alternatíva Németországnak (AfD) párt standja zavar be: a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint 10,5 százalékos támogatottságával immáron harmadik legerősebb németországi párt egyedüliként települt ki a Marienplatzra. A kék-piros pártszínekbe öltözött helyi vezető a párt országos menekültellenes politikáját akarja helyben is meglovagolni: a város pár száz menekültnek biztosít szállást. A helyi főiskolán tanuló szállásadóm szerint azon túl, hogy néha lát egy-egy afgánt vagy szírt bevásárlószatyrokkal cipekedni, semmit nem tapasztalni a menekültekből.
A november 13-i párizsi terrortámadásokat követő hétvégét Münchenben töltöm. A bajor világváros idén még egyszer utoljára élvezni kívánja az őszi napfényt – a párizsi eseményekről is csak a késői lapzártákkal operáló lapok hirdetései tudósítanak városszerte. A hagyományosan jobboldali, a kispolgári érzelmekre tűpontosan rezonáló Bild a vészjósló Terrorháború főcímmel jelent meg, a müncheni baloldali-liberális Süddeutsche Zeitung szombaton megjelenő hét végi kiadásához vélhetően még éppen lapzárta előtt futott be a hír, így a fekete háttérre nyomtatott fehér betűs főcímen kívül annyit tudtak írni, hogy a honlapjukon lehet követni az eseményeket. A vasárnapi lapok már összeszedettebbek, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (és másnap a sokszor különutas Handelsblatt is) világháborúról ír, a szintén Springer-érdekeltség Die Welt címlapján, egy ölelkező párról készült fekete-fehér fotó kíséretében, ezt írja: „Rólunk van szó. Arról, ahogyan élünk.” Belvárosi templomok hirdetőfalán több helyen is látni a Pray for Paris (imádkozz Párizsért) kiírást, egy gurulós bőrönddel a főpályaudvar felé tartó nyugdíjas házaspár mindkét tagján francia kokárda.
Mit szólna ehhez Hitler?
„Most a zöldekkel lépnék koalícióra. A környezetvédelem honvédelem!” – mondja Adolf Hitler, pontosabban az őt alakító Oliver Masucci az ősszel mozikba került Er ist wieder da című filmben. A Timur Vermes 2011-ben kiadott Er ist wieder da (magyarul Nézd, ki van itt címen jelent meg) című regénye alapján készült mozifilm nem csupán azt mutatja be, mi minden történik a 2010-es évek Németországában a rettegett tömeggyilkossal, miután egy berlini belső udvarban azon kapja magát, hogy nem halt meg, hanem azt is, mivé vált Németország az 1945-öt követő hetven évben. Hitler hamarosan tévésztárrá és a német közbeszéd meghatározó szereplőjévé válik – ebben egy médiavállalat belső hatalmi harcai és a magas nézettség érdekében elkövetett gátlástalan húzásai is segítik. Hitler a filmben fess, szellemes, slágfertig, meggyőző: azt mondja, amit az emberek hallani akarnak, ám nem mernek kimondani.
Éppen, mint az ébredező európai szélsőjobboldali és jobboldali populista mozgalmak. A filmben többször is történik utalás Geert Wildersre, Jörg Haiderre, Heinz-Christian Strachéra, Marine Le Penre, a németországi Pegida mozgalom által szervezett iszlamizációellenes tömegtüntetésekre, a legújabb felmérések szerint tíz százalék körül mozgó AfD-re, a németországi menekülttáborokat ért támadásokra, amelyekre a rajongóknak kabriójából vidáman integető napszemüveges Hitler némi gondolkodás után úgy reagál: „Kiváló, ezzel az anyaggal már lehet dolgozni.”
A film egy pontján egy tartományi neonáci pártvezetővel is beszélt az ál-Hitler, aki azt tudakolta a politikustól, vajon követné-e most is. Az NPD-s politikus kikapcsoltatta a kamerát – a stáb ezt persze nem tette meg, csak a föld felé fordította –, és azt mondta: „Ha ön lenne az igazi, természetesen.” Az elsőkötetes szerző a regény megírásakor nemhogy filmen nem gondolkozott, de különösebben hangos sikeren se, a kiadója azonban jól időzítette a megjelenést, így a karácsonyi időszak slágere lett a diktátor emblematikus bajszán és frizuráján kívül csak a címet a borítóra tevő könyv. A kőkemény társadalomkritikára építő film kilép a regény jelentette korlátokból, és a német közbeszéd része kíván lenni: olyan ország komédiája, amely nem biztos önmagában, ahogy a Die Zeit kritikusa fogalmazott. Nagyszerű, sokkoló és helyenként gonosz szatíra, amely felébreszti és figyelmezteti az embereket, hiszen számos olyan jelenet van benne, amelyet nem írtak meg előre, hanem úgy vettek fel, hogy Oliver Masucci Hitler-jelmezben elvegyült az emberek között. A náci diktátor fogadtatása ritkán volt negatív, a többség szelfizni akart vele, és volt, aki a karját is meglendítette. Ahogy a filmes Hitler fogalmazott: „Tőlem nem szabadultok soha. Ott élek mélyen mindannyiótokban.”