Cseppet sem zavarja magukat, hogy valakinek a kertjén csörtetnek át? – fejkendős, nejlonotthonkás asszonyság pirít ránk románul, majd fejét leszegve, morcosan lép tovább, mint aki maradéktalanul eleget tett hivatali kötelezettségeinek. A „valakinek a kertje” csapzott, szittyós, állati ürülékkel borított parcella, sáros csapás vezet át rajta a sövényen túli földre. Elkerülhetetlen a határsértés: keresztül-kasul húzott drótkerítések, lecsupaszított üvegházak, lécekből tákolt sufnik és szeméthalmok sánca veszi körül a területet, ahová igyekszünk. Kabátunkat bokrok tépázzák meg, körülöttünk kóbor kutyák portyáznak, valahol a távolban félbolond gyerekek hellóznak – úgyhogy minden adott egy remek tél végi kiránduláshoz.
Amikor leküzdjük az utolsó akadályt is, és kiérünk a fennsík peremére, meg sem lepődünk azon, ami a szemünk elé tárul. A helyiek nyilván örömmel hasítanának ki további konyhakerteket ebből a parlagon lévő földdarabból, de egyelőre megköti kezüket, hogy viharvert rommező éktelenkedik a közepén: az egykori Teleki-kastély.
Erdély egyik legmegejtőbb vidékén járunk, nagyjából félúton Torda és Nagyenyed között. A tájkép keretét csipkés gerincű havasok adják, alattuk szőlőbirtokokkal borított dombvidék kíséri a Marost, amely szeszélyes kanyarjait ezen a tájon írja le. Erdély egyik legreménytelenebb vidékén járunk: tiszta időben e hegyek és dombok tetejéről olyasmit láthat az ember, amely a természettel és az élettel nehezen összeegyeztethető.
A kurta tordai autópályáról letérve követjük a Gyulafehérvárra tartó országutat kamionkonvojok közé ékelődve. Jellegzetes tájképi elemek az országút két oldalán sorjázó, pusztába épített kolostorok, az ortodoxia védőbástyái, amelyek sokkal inkább keleties ízlésű luxusszállodára emlékeztetnek, mint az elmélkedés és az önmegtartóztatás szentélyére. Csak ha a falak mögött kopogni kezd a lármafa, amint a szolgálatos kalugyer püföli a kezében tartott deszkát, hogy imára hívja társait, akkor sodródik valami ellenállhatatlan és időtlen bizánciság a legmagyarabb karakterű tájakra is. Kolozs és Fehér megye határán, Felvinc közelében megcsodálható például a Dumbrava-monostor hófehér, soktornyos tömbje, amint a bádogtetők szikrázva verik vissza a napfényt. Szinte meg sem száradt a vakolat az épületen, de már műemlékeket jelző barna tábla mutatja az odavezető utat.
Románia dinamikusan tör előre, és Romániában szinte semmi sem változik. A történelem viszont gőzerővel készül.
Felvincnél megszökünk a kamionoszlopból, átkelünk a Maros hídján – s a folyó túlpartján olyan helyre csöppenünk, melyet a legvadabb apokaliptikus filmek kiötlői is megirigyelnének. Az út egyik oldalán acéltornyok sorakoznak a végtelen pusztában, lábuknál feneketlen tavak. A másik oldalon kilométereken át terpeszkedő gyártelep régi vágású téglakéményekkel, csontvázukig lecsupaszított épületekkel, fehér salakhegyekkel és békebeli, villaszerű irodaházzal, amelyet elfelejtettek széthordani. Sehol egy lélek, csak a por száll és a szél fütyül a roncsok között. De nem ez a rom jövetelünk célja, hanem egy másik elegáns törmelékmező – sietünk hát tovább, átvágunk a városka kihalt utcáin, aztán felkapaszkodunk a közeli domb tetejére.
A városhoz nőtt kertes házak sűrűjében csaknem elvétjük a keskeny bejáratot, mely külön világba vezet. Szűkös fennsíkra, ahonnan szokatlan panoráma nyílik a haldokló tájra. És egy fájdalmasan újraéledő civilizációra.
Nemrégiben a tengerentúli hírcsatornák kíváncsiságát is felkeltette az a romániai népszokás, hogy karácsony környékén vakmerőbb emberek sűrű, fekete tóba merülnek, ahonnan a legkülönfélébb kincseket hozzák föl. Dobozos tejet, befóliázott élelmiszert és háztartási eszközöket. Az érdeklődést fokozta, hogy a tó mélyén, ahová a búvárok le-lebuktak, szupermarket feküdt. Ez a szupermarket azonban nem azért feküdt ott, mert a világ új építészeti csodája kívánt lenni, hanem mert beszakadt alatta a régi sóbánya. 2010. december 22-én reggel hatalmas morajlás és dübörgés közepette megnyílt a föld Marosújvár (Ocna Mureș) közepén: felhasadozott az aszfalt az ortodox templom előtt, megrogyott a pénzügyi hivatal épülete meg jó pár lakóház, és a sós vízzel elöntött kráter elnyelte az áruházat – valamint a marosújváriak jövőjét. „A só adott a városnak megélhetést, és most a só fosztja meg attól” – mondogatták a helyiek, majd csomagolni kezdtek. Bár a katasztrófában szerencsére senki nem veszett oda, Marosújvár néhány hónap alatt kísértetvárossá változott: megrettent lakói elvándoroltak, az üzemek bezártak, a kórház megszűnt, és most is műszerek pásztázzák a mélységet, miközben a polgármester szerint semmi ok az aggodalomra.
Az itt maradt újváriak szerint viszont minden ok megvan rá: talán nem csak mendemonda, hogy a behorpadt város évente legalább három-négy centit süllyed. De a talaj és a levegő is súlyosan szennyezett az egykori sófeldolgozás miatt. Hogy jó ötlet volt-e óriási tojás alakú sótömbre építkezni és jövőt alapítani, ez a kérdés Marosújvár XIX. századi fénykorában még nemigen merült fel. Magyar ajkú vagy magyarul jól értő bányászok fúrták bele magukat a sótojásba, „gőzzel és villámmal” hajtott modern masinák szivattyúzták ki a vizet az aknákból – a világ minden tájára exportálva a nevezetes erdélyi konyhasót.
1896-ban aztán megalakult a belga–osztrák vegyipari társaság telepe, a Solvay-féle szóda- és ammóniagyár, amely szinte az egész magyar királyság szódaszükségletét kielégítette. Az ország első sós gyógyfürdője is ezekben az években nyílt meg – egyszóval Marosújvár egyike volt a virágzó erdélyi magyar kisvárosoknak.
A fürdő mértéktartóan monarchiás épületét száz évvel megépülte után, 2011-ben a földdel tették egyenlővé. A patinás Solvay-gyár romjai kísérik manapság a városba az utazót. Az egykor gazdag bánya- és iparkolónia a második világháború után végleg lesüllyedt a sós tárnák mélyére, s az 1989-es fordulatot követően hiába próbálták újjáépíteni – ehhez már túl sok impériumváltozás következett be…
A Maros fölé ugró szirtre, a szomszédos Felsőmarosújváron emelt, egymásból építkező kastélyok előkelő távolságból követhették ezt a hanyatlást. S hiába emelték a falakat az előrelátó Gálfiak és Mikesek – de talán már a történelem előtti népek is – a dombtető menedékébe. Magasabbra kellett volna.
Amint átgördülünk a kapun, bizarr világba kerülünk. Lerobbant blokkházak záródnak fallá a kastélyhoz vezető út mentén. Mintha kis lakótelep szorult volna a kapu mögötti térbe, a házak előtt konyhakertek, rozsdás garázsdobozok, ahonnan mellékutak nyílnak a semmibe. Leparkolunk, keressük a bejáratot a drótkerítés mögé rekesztett kastélyhoz. Belökünk egy rozoga fakaput, mögöttünk megjelenik az otthonkás, fejkendős asszony, hogy tisztázza a birtokviszonyokat. Ideges, komor és kiszámíthatatlan légkör uralkodik a kis fennsíkon, nagyon kell vigyáznunk, hová lépünk. Állítólag volt már gyanútlan érdeklődő, akit szabályosan elkergettek az itteniek, akik nem véletlenül ilyen ingerültek. Nagy tétek forognak kockán jó ideje.
Nem a hámló falak, nem a neogótikus kapuíveken átvezetett kanárisárga gázcsövek és még csak nem is a sötéten tátongó romantikus ablaknyílások ragadják meg az ember figyelmét, hanem a bejárat fölé rögzített kőtábla, amely minden mást kiszorít az ember látómezőjéből. Felismerhetetlenségig összekaristolva, szétvésett betűivel már régóta nem hirdeti az építtető büszkeségét. Ami hajdan a kőtáblán állt, az a kastély szinte teljes történelme: „E lakot régi vár romjaiból építtette zabolai gr. Mikes István 1742. Ismét rommá lett 1848. Újra építtette hídvégi gr. Mikó Imre 1856.” Elűzetett gr. Teleki Ádám 1949.
Helyére ült a felsőmarosújvári állami gazdaság a kilencszázötvenes években. Ismét rommá tette Felsőmarosújvár buzgó lakossága 1989 után – folytathatnánk a tábla levésett felsorolását.
– Tizenöt éve jártam itt utoljára, azóta nagyon sokat romlott a kastély állapota – jegyzi meg szomorúan Kónya Mária, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium történelemtanára, marosújvári kalauzunk a kastélynál és a városban. – Amikor a téesz ideköltözött az államosítást követően, a megmaradt nemesi bútorzatot felhasználták ugyan irodabútornak, ám a falusiak a második világháború végén már elhordták az ingóság nagy részét.
Amint néptulajdon lett a Teleki-kastélyból, és az állami gazdaság berendezte irodáit a neogótikus falak között, a téesz dolgozóinak lakóházakat is építettek a tékozlóan üres park területén. Mint Kónya Mária felidézi, a rendszeres rombolás az 1989-es fordulat után kezdődött meg, amikor az épület elhagyatott lett, és a környék lakóinak csak ki kellett nyújtaniuk a kezüket, hogy jó minőségű építőanyaghoz jussanak.
– A falusiaknak az volt az érdekük, hogy továbbra is itt lakjanak, de az már nem, hogy a kastélyt fenntartsák – magyarázza a tanárnő.
– A téeszirodák ki-, a hajléktalanok meg beköltöztek, ami siettette a pusztulást. Aztán egy román családi vállalkozás karácsonyfadíszeket gyártott itt egy évtizedig. A vállalkozás csődbe ment, ők is kiköltöztek, végül a Teleki család megkezdte az ingatlan visszaigénylését.
Ez a harc tart még ma is. Hogy visszakerül-e magyar kézbe a tulajdon, ettől függhet a kastély megmaradása. Ám a román városvezetés és a park lakói ebben igencsak ellenérdekeltek…
Fűvel benőtt, téeszidőkből fennmaradt kockaköves járdán ballagunk a megingott épülethez, amely még nyomorúságos állapotában is tekintélyt és szépséget sugároz. Itt, a Maros kanyarulatai fölött az angol romantikát idéző, díszes homlokzatú, sarkain tornyos erkéllyel övezett épület még korántsem árnyéka önmagának – vagyis megmenthető lenne. Ahogy megszüntetve megőrizve, az újabbak formáit a régebbiekhez igazítva mentette meg a mai kastély az összes hajdanit: Báthory Zsigmond nevelőjének, a később a fejedelem által lefejezett Gálfi Jánosnak a reneszánsz várkastélyát; az 1600-as évek közepén itt birtokot szerző zabolai Mikesek XVIII. században átépített barokk kastélyát, amelyet 1848-ban Simion Prodan pópa román szabadcsapatai perzseltek fel; végül a ma is látható, Mikó Imre-féle neogótikus épületet, amelyet ezekben a percekben is prédálgatnak helyi szabadcsapatok.
Kutyaszar szőnyegeket kerülgetve, óvatosan téblábolunk a kastély mögött, a kis fennsík szélén. A magas gazban széttépett állatok maradványai és a málladozó falakról hulló stukkómorzsák. Megnézzük a magunkkal hozott régi fényképeket: a békeidőkben előírásosan nyírt bukszussövény zárta el itt a szakadékot, most csak ritkás bokrokban és kórókban botladozunk. Kónya Máriával kiállunk a szakadék szélére, alattunk morajlik a Maros, szinte körbeveszi az egykori szódagyár rommezőjét. Mintha sztálingrádi városképet bámulnánk: összevissza görbült vastraverzek, szétroncsolt betonoszlopok, üres csarnokok – és távolabb a fúrótornyok árbócai a szürke eget visszatükröző sós tavak körül.
Fekete tó, fehér tenger.
„Szerencse fel, szerencse le, / Fogadj ölödbe rémtanya, / Ha ég és föld összeomlana…” Ilyen versikéket olvashatott az, aki belelapozott a sóbánya 1839-es vendégkönyvébe, amelyben Székácsi P. Vitus sem mulasztott el hangot adni elismerésének, miszerint „Míg porrá nem válnak testem csontforgácsi, / Azt el nem felejti, hogy itt volt Székácsi P. Vitus.”
Amikor Bikfalvi Károly doktor hatvan évvel később aláereszkedett a marosújvári tárnákba, hogy egy bányatiszt kalauzolásával bővítse honismeretét, csaknem százméteres mélységek fölött bámészkodhatott, ahonnan a sóvágók „alig látszanak nagyobbaknak Hófehérke törpéinél” – írta az 1893-as Erdélyi Gyopár című „turistasági” folyóiratban. Annak is szemtanúja lehetett, amint a bányatiszt rendeletére felhangzott a munkások föld alatti imája, amely „még e század elejétől kezdve szájról-szájra száll s a bányában elmondva egyszerűségében is igen megható. A főcsarnok közepén levő csüngő deszkadarab ú. n. »Tóka« verésére minden munkás odagyűl, közülök egyik korosabb, a pap emelkedettebb helyre állva, fennhangon elmondja az imát: »[…] Könyörgünk, hogy a kiket ép erőben, egészségben a föld színén megtartottál, atyai karjaiddal, ez mélységben is kormányozni méltóztatnál. Segélj uram, mert nem a mi erőnkben bizakodunk, hanem a te szent nevedben mozdulunk meg innen. Ámen.«”
Kopogott a deszka a föld alatt, és természetesen magyarul, mindig csak magyarul szólt az ima. Marosújvár a XIX. század közepétől a századfordulóig csaknem fele-fele arányban volt magyar és román lakosú, de a románok is jól beszéltek magyarul. A Trianon előtti utolsó népszámláláskor, 1910-ben majdnem hatvanszázalékos volt a magyarság, amely a harmincas években még tartotta állásait. Észak-Erdély visszacsatolásakor azonban megrogyott, mivel a román kézen maradt Dél-Erdélyből sokan a visszatért területekre menekültek. A hatvanas években még megvolt a húsz százalék, de ez már a felpörgő szórványosodás időszaka. A hivatalosan 13 ezres kisvárosnak mára alig több, mint ezer lelke magyar a 2012-es népszámlálás szerint, azaz gyenge tíz százalék, ami azt jelenti, hogy Székácsi úr nyilván már inkább románul osztaná meg magvas gondolatait, ha egyáltalán lemerészkedne a bányákba.
– Pedig került elég magyar gyermek a hetvenes évek végéig – mondja Kónya Mária, amint a várost szemléljük a kastély oldalából. – Egy–nyolc osztályig működött a magyar tagozat a román iskolán belül. Aztán persze a gyermekeket itt is román osztályba kezdték íratni a nyolcvanas években, ami siettette a magyar tagozat halálát, s ez a folyamat a „forradalom” után csak felgyorsult.
Olyannyira, hogy 1989 után az 1–4. osztályokban már csak két tanítóval, összevontan mehetett tovább a magyar tagozat. Mára megszűnt az 5–8. osztály, közben az egyik tanítói állás „lemorzsolódott”, így a magyar kisiskolásokat egyetlen tanító oktatja. De ez is szélmalomharcnak tűnik, hiszen a 4. osztályt végzett tanulók nagy része román tagozaton tanul tovább. S csak kevesen a nagyenyedi magyar kollégiumban…
Manapság azonban már nem is az a kérdés, hogy milyen nemzetiség határozza meg Marosújvár arculatát és kultúráját, hanem hogy lesz-e egyáltalán mit meghatározni. Bár a gyáróriás évek óta üzemen kívül van, és csak néhány reménykedő mérnök járőrözik a rommezőn, hogy megpróbálja megmenteni, aminek még nem kelt lába, hátha egyszer a szódaipari gépek újra feldüböröghetnek – a rettegő lakosság biztonságosabb vidékekre szivárog el, ahogy a víz a tárnákból.
– A marosújváriakat megviselte, ami történt. Éppen otthon voltam, egyszer csak óriási robajlást hallottam – emlékezik a legutóbbi katasztrófára a tanárnő. – Amikor lementem, az áruház már nem létezett. Láttam aztán a kamionokat megrakva bútorral, sokan menekültek. Én nem, kíváncsi voltam, mi történik. Voltak olyan tömbházak, amelyek kiürültek, mindenki elköltözött. Az én blokkházamban két család maradt rajtam kívül. Elmentek Spanyolországba, Olaszországba dolgozni.
A marosújváriak mindennap az új tavak körül ődöngenek, mindennap belebámulnak ezekbe a fekete tükrökbe, és azon tűnődnek, mikor roppan meg a föld alattuk végleg, és mikor lesz az ősidők óta működő sóbányákból mindent elnyelő várostemető. Aki tiszta időben megmássza a torockói Székely-kő csúcsát, és elnéz a Maros felé, fehér mezőket pillanthat meg. Az újvári szódagyár ülepítői még a műholdfelvételeken is kitűnően látszanak, a helyi nyelv csak fehér tengernek nevezi őket.
Innen, a fehér tengerek partjáról hurcolták el a roncsok fölé magasodó kastély utolsó urát, a széki gróf Teleki Ádámot.
Folytatjuk