– Másként állnak önhöz az édesapja személye miatt? Inkább előnyként vagy megugrandó akadályként élte meg az erős családi hatást, amely az irodalom irányába terelte?
– Juhász Ferenc lányának lenni rang, amelyre kimondhatatlanul büszke vagyok, ám egyúttal feladat is, amellyel meg kellett tanulnom együtt élni. A nővéremmel már egészen korán megkaptuk azt a biztonságot és otthont, amelyet az én hitem szerint minden ember keres egy másik ember tekintetében, szívében, mozdulataiban – és amely egyszerre óriási áldás, de nehezítés is, hiszen kevés ilyen ember, kevés ilyen kapcsolat van. Az ELTE-re jártam, ahol minden tanárt ismertem, hiszen akihez órára jártam, szombatonként nálunk vacsorázott. Tehát ez teljesen másfajta viszonyrendszer és egyúttal kihívás is volt, és bevallom őszintén, hogy nem is mindig feleltem meg az elvárásoknak.
Egyetemi éveim alatt volt bennem egyfajta slendriánság, és nem minden tárgyból jeleskedtem, de volt egy pont, amikor rájöttem, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak. Az nem lehet, hogy én ne tudjak mindent Illyés Gyuláról. Sőt szégyen, hiszen vasárnaponként ott ültem a feleségénél, Flóra néninél, Judit unokájával pedig együtt nőttünk fel. Nincs olyan irodalmi estem, ahol a család ne jönne elő, de ez nem baj, hiszen nem is lehetnék közeli viszonyban az irodalom nagyjaival, ha nem oda születek, ahová. Az sem biztos, hogy irodalommal foglalkoznék, ha nem látom az édesapám szemében a tüzet. Ugyan már nem ül itt az első sorban, de a mikrofonomban tovább él, beleteszem a mondataimba, hogy új eszközökkel hirdethessem a nagyságát.
Kimondani, hogy mi fáj
– Miért ezeket a kávéházakat választotta, és hogy talál közönséget magának egy irodalmi szalon?
– Ma már nem számít különlegességnek, ha valaki ötvenéves kor felett újra gyereket vállal, de amikor én voltam gyerek, akkor még furcsa volt. Emlékszem az érzésre, ahogy csúfolnak az osztálytársaim azért, mert idős az apukám. Megszoktam, hogy olyan emberek között kell szerepelnem, beszélnem, énekelnem és szavalnom, akik idősebbek, és már letettek valamit az asztalra. Már gyerekként megértettem, hogy nagy emberek között mozgunk a nővéremmel, ez pedig másfajta tartást adott, és világot nyitott ki. Vonzódtam azokhoz a helyekhez, amelyeknek éreztem a múltját – de ugyanígy egy könyvnél, előadásnál, vagy ha leülök valakivel beszélgetni, nagyon fontos, hogy meglegyen a története annak a tárgynak vagy embernek. Fantasztikus érzés, amikor ki lehet bontani egy életet vagy akár generációk életét egy-egy tárgyból, képből, személyből.
A helyszínválasztás is innen ered: tudjuk, hogy kik ültek a Hadik kávéházban, a Centrálban és a New Yorkban. Ezek az épületek telis-tele vannak történelemmel, irodalommal, alkotással. A Hadik terét újragondolták, de a régi világ hangulata szerencsére megmaradt. Azt látom, hogy az emberek felejtenek, pedig nagyon fontos lenne élnünk a hagyományainkkal, és arra építenünk, amink van. Tóth Krisztával beszélgettünk a minap arról, hogy egy mai fiatal általában két generációt nyúl vissza a múltba: egy harmincas szerző mondjuk Petri Györgyöt isteníti, és nem Kukorelly Endrét, aki az apánk lehetne.
Először valakibe nagyon belehelyezkedünk, aztán eltávolodunk tőle, hogy saját nyelvet alakítsunk ki, és későbbi időszakunkban valamiképpen ismét belehelyezkedjünk egy-egy kiválasztott alkotóba. Petri kifejezetten jelen van a fiatalabbak közül például Simon Mártonnál, Závada Péternél, sokan példálóznak vele. Nekem ilyesmit jelentenek ezek a helyszínek. Ismerve a múltjukat valami egészen újragondolt módon próbáljuk az irodalmat, a kultúrát éltetni – ugyanitt. Az irodalom világnézet. Tanuljunk meg beszélgetni, mert az sokkal jobb, mint a telefonunkat nyomkodni egész álló nap.
A felnőttség egyik pillére, ha az ember ki meri mondani, hogy mi fáj. Nálunk a megoldás egy gyászra, boldogságra, kérdésre vagy nehézségre mindig az irodalom.
– Hogyan választ egy-egy témát, párosít beszélgetőpartnereket?
– Elsősorban személyes szálakon indulok el, ezek az estek rólam is szólnak, hogy én mit tartok fontosnak. Szeptemberben például Kiss Tibi, a Quimby frontembere, Karafiáth Orsolya költő és Legát Tibor író hármasa ült egy asztalhoz, mert olyan embereket akartam meghívni, akik itt élnek a kerületben, és akikkel akár össze is lehet futni a Hadikban – hiszen nemcsak Karinthyék ültek itt, hanem a mai művészek is. Kiindulási pont lehet egy új könyv, egy új előadás, egy zene, egy hangulat vagy akár személyes felkérés is. A beszélgetésen túl pedig szokott lenni élő produkció is.
A Radnóti-estünkön Hámori Gabi mutatta be Gyarmati Fanni naplóját, előtte az irodalomtörténész Ferencz Győzővel és a szerkesztő Nagy Zselykével beszélgettünk. Szeretek különböző műfajokat vegyíteni, mert látom, milyen jól tudnak működni, ha egymásra hatással vannak. Legutóbb megtörtént, hogy Tóth Kriszta és Kútvölgyi Erzsébet, akik addig nem ismerték egymást, még hosszasan beszélgettek az épület előtt, miután pisszenés nélküli csöndben olvastak fel Nemes Nagy Ágnes-verseket. Elindult egy közös munka, az előadók elkezdtek együtt gondolkodni. Olyat próbálok mindig kitalálni, amiben van valami újdonság és személyes hangvétel, amitől jól érzi magát, aki eljön hozzánk.
Folyamatos éberség
– Mi a legnagyobb kihívás ön szerint ebben a műfajban?
– Fel kell kelteni a közönség érdeklődését annyira, hogy nekem adja a szerda estéjét, ezt pedig hatással lehet elérni. Egyre inkább olyan világban élünk, ahol minden valamilyen hatásról szól a reklámoktól a közösségi oldalakig: ott állítjuk meg az ujjunkat, ahol olyat látunk, ami megtetszik, és nyomunk rá igent vagy nemet, majd megyünk is tovább. Ahhoz, hogy folyamatosan visszatérjenek, mindig valami érdekeset kell mutatni. Szerintem a szövegek, versek magukért beszélnek, és mindig akad valami aktualitás egy megosztásra, ha pedig nem nagyon hosszúak ezek a szövegek, akkor el is olvassák őket, és lassan beleépül az életükbe.
Az idézetekhez tudatosan képet is társítok az adott szerzőről, hogy ezek az arcok mélyüljenek el, és tudjuk meg, hogy milyen tekintet van egy vers mögött, ki volt az az Ady Endre, Kaffka Margit; lépjenek elő egy-egy könyvből. Folyamatos éberségre van szükség, mert megváltozott az emberek kommunikációja az online felületen. Sosem lehet biztosra venni, hogy mindenki megjelenik, aki visszajelez, nekem viszont az a fontos, hogy a vendégek, akik miattam jönnek el, jól érezzék magukat – vagyis legyen ott az a közönség, amelyik velünk együtt lélegez.
– Úgy tudjuk, filmet is tervez idén az édesapjáról. Milyen formában kezeli a hagyatékát?
– Párommal, Csáky Attila filmproducerrel együtt pályáztunk egy dokumentumfilm elkészítésére. Amikor anno 85 éves lett az édesapám, Gryllus Dánieltől Czeizel Endrén át Spiró Györgyig tíz fontos alkotótól megkérdeztem, hogy mit jelent számára Juhász Ferenc. Ezekből az interjúkból lett egy óriási anyag, amelyet archív felvételekkel, családi videókkal és friss itthoni, valamint külföldi forgatással kiegészítve szeretnénk 45-50 perces portréfilmmé gyúrni. Biztos, hogy családi dologgal indítanék, és szeretném, ha édesanyám is sokat mesélne a filmben.
Ha az emberek megértik, hogy ki is volt édesapám, akkor egészen más viszonyban kezdik majd a verseit is olvasni. Minden, ami személyes, a szemérem és az emberség határain belül, az másra is tartozik, mert ez rendkívül gazdag életmű volt, gondosan felépített nevelés és emberség és szerelem, amelyben a költészet és a hűség, a tisztesség és a bohemitás tökéletesen megfért egymással. Emellett nagyon precíz ember volt, az összes újság tetején kiemelővel jelezte például, hogy ki van benne, rengeteg dolog nyomon követhető. Szépen jelölte a szövegvariánsokat, betoldásokat, naplóban dokumentálta a mindennapi történéseket, arról, hogy 8:15-kor elkezdett dolgozni, kicsit fájt a feje, levitte a kutyát sétálni, jött a postás. Volt egy külön naptára, ahová minden találkozót, utazást évtizedekre visszamenőleg vezetett, amit nemcsak irodalomtörténetileg, hanem kultúr- és politikatörténetileg is érdekes lesz feldolgozni. Mindez irodalmi szövegtömb mellett létezik, de szükséges ahhoz, hogy megismerjük magát az embert – nem bulvár ez, hanem az élet kiegészítése.
Ládák, dobozok, dossziék nyíltak ki levelekkel ’56-ból. Hantai Simon barátjának Párizsba írt levelet 56 nyarán Szigligetről, és már pontosan tudta, hogy mi fog történni, mert benne volt a levegőben. Izgalmas már csupán a kettejük barátsága is: egy faluból, Biáról származtak, egymás melletti házban laktak, édesapám a nyelvbe zárva Magyarországon futott be nagyívű pályát, Hantai Simon pedig minden idők egyik legeladottabb magyar származású festője lett Párizsban – ám ha őszinte akarok lenni, akkor egész életében az anyja kékfestő kötényét festette le gyűrt technikás képein. Édesapám katonaszökevény volt Hantai unokatestvérével együtt a második világháború alatt, hónapokig egy kéménybe falazta őket a kőműves nagyapám. Minden éjszaka kibontották a falat, hogy ehessenek, apámnak pedig mindössze három darab, Hantaitól kapott filozófiai könyv volt a hátizsákjában, amelyeket egy kis petróleumlámpa fényénél olvasott, mielőtt újra befalazták. Ezek nagyon érdekes élettörténetek, és nem biztos, hogy minden el van mesélve, pedig a saját tapasztalásunkon kívül a generációk történeteiből tudunk tanulni.
Nevek, értékek, csatornák
– Hogyan látja 2017-ben az irodalom helyzetét? Eljutnak-e a lehetséges olvasókig a kiemelkedő tehetségek, illetve van-e igény manapság kortárs szerzők műveire?
– Sohasem fognak annyian elolvasni egy Juhász Ferenc-kötetet, mint amennyien megnézték a Dallast. Mindent a maga rendszerében kell viszonyítani, de nem lehetne minden estünk telt házas, és nem nyerhetne egy irodalmi rendezvénysorozat a Highlights of Hungaryn, ha az emberek vágya nem ébredt volna fel a kultúra iránt.
A Radnóti-estünkön például hétszázan tolongtak, és rengeteg fiatal is eljött, pedig nem egy mostani sztárról, hanem egy csodálatos házaspárról, de két halott emberről beszélgettünk, akiknek most kultusza van. Lehet az irodalommal elérni embereket, de a kommunikáció nem feltétlenül az írók feladata. Ötven évvel ezelőtt még mindenki tudta, hogy megjelent egy Nagy László-vers, a csatornák most is megvannak, de a figyelem sokkal kevésbé koncentrált. Régebben nagyobb volt a szó hatalma, voltak nevek és értékek, ma rengeteg csatorna van, de a figyelmet rá kell terelni a tehetségekre. Kérdés persze az is, hogy mennyi időnként tudnak olyan tehetséges emberek születni, mint Pilinszky vagy mint Nemes Nagy Ágnes.
Ki az a mostani fiatal költők közül, aki 21 évesen Kossuth-díjat kap? Szoktam azon gondolkodni, hogyan bújnak elő ezek a tehetségek, és létezik-e még az a mindent megváltó hit, amely az apám lábában benne volt, aki akár mezítláb felgyalogolt Biáról Budapestre. Hajnali kettőkor kelt fel, elment napszámba dolgozni, utána felszállt a vonatra, hogy reggel hétre beérjen a Márvány utcai kereskedelmi iskolába, a nap végén pedig hazament, és segített az édesanyjának mosni – majd olyat írt, amiért 21 évesen megkapta ezt a hatalmas kitüntetést. Ma nem ilyen világban élünk, nagyobb erő kell, hogy ezek a hangok eljussanak a közönséghez, mert közönség van. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki itthon ennyire bizakodó, de azt látom, hogy hétről hétre, hónapról hónapra nagyon sokan járnak könyvekkel, szövegekkel a kezükben egy-egy irodalmi estre. Keresni kell a letisztult hangokat, akik továbbviszik ezt a szellemet.