Megrázó és felemelő térélményben volt részem a napokban, amikor Hidasnémeti Máté, a CEU belvárosi campusának fejlesztését koordináló M-Teampannon magyar építésziroda vezető tervezője körbevezetett a nemrégiben átadott épületben. Hasonlóan intenzív élményt utoljára jó 25 éve éltem át, amikor az NN Biztosító Andrássy út 9. szám alatti, akkoriban elkészült irodaházát látogattam meg – Erick von Egeraat első nagy budapesti munkáját. Abban is a máig ható újszerűsége ragadott meg – a terek, az alkalmazott anyagok meghökkentő társítása.
Az NN Biztosító is pompás belvárosi épület meglévő adottságait kihasználva alkotott valami gyökeresen újat, ahogyan a CEU esetében az ír Sheila O’Donnell és John Tuomey építészek tették. A másik hasonló színvonalú és szemléletében is rokonítható műalkotás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épületének 2000-ben elkészült felújítása és átépítése, Hegedűs Péter munkája. Ezek a nagyszerű szakemberek mind olyan módon nyúltak az építészetileg is kiindulást jelentő adottságokhoz, hogy modern eszközökkel egészítették ki és építették tovább a már meglévő értékeket. Mindhárom épület igen komplex feladatokat lát el: az NN Biztosító világszínvonalú pénzügyi befektetési hálózat, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest legnagyobb közhasználatú szépirodalmi kölcsönkönyvtára, a CEU országunk határain átívelő posztgraduális képzést nyújtó, közgazdaság- és társadalomtudományt oktató magánegyetem.
A CEU 1991 óta működik Budapesten, a Nádor utcában. Az intézmény később bővült a szomszédos ingatlan irányába, majd nemrégiben, az épülettömb további ingatlanainak megvásárlása után nyílt lehetőség a valóban világszínvonalú új campus megépítésére. E téren Magyarország erős történelmi hagyományokkal rendelkezik: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, a közgazdaság-tudományi egyetem és a Debreceni Egyetem egyaránt tereinek gazdagságával és kora élvonalába tartozó építészeti kialakításával tüntet. Miként tűnik fel a CEU budapesti campusán ezt a nemes sort folytató korszerűség a XXI. század elején?
Tetten érhető a városszövetbe ágyazott, nagy alapterületű intézmény érzékenységében, amellyel a meglévő épületállomány Nádor utcai homlokzatstruktúrájához viszonyul. Ehhez a jellegzetes budapesti ritmushoz a tervezők egyetlen új elemet adtak hozzá, a campus főbejáratának homlokzatát, melynek eleven mozgalmassága révén az intézmény emblematikus jelképévé válhat. A belső terek fenséges szövevényessége már az előcsarnokban érezhető. Több emelet magasságú összenyitásokkal és természetes felső megvilágítással kapcsolódik ez a fogadótér a többszintes könyvtárhoz vezető, galériákon futó belső közlekedési rendszerhez. A belvárosi ingatlanárak magas volta és a környező városszövet adottságai miatt az épület erőteljesen vertikális szervezettségű.
A tervezők ebből a kényszerből erényt kovácsolva a lépcsők szellemes geometriájára alapozták az épület belső tereinek áramló struktúráját. A látogatás során mindvégig olyan érzésem volt, mintha matematikai alapokon is jól értelmezhető, természetes barlangrendszert felfedező úton járnék.
Pusztán néhány anyag ügyes párosításából alakult ki a következetes belsőépítészeti koncepció. A belvárosi tűzfalakat idéző, újrahasznosított nyerstégla felületek, a nagyszemcsés, öntöttbeton-padló, a rétegelt fapanel falburkolatok finom, szokatlan harmóniát hoznak a terekbe. Az acéllépcső és korlátszerkezet az egyetlen kivétel az egyébként visszafogott, natúr színek között erős bordó és kék felületeivel. Az egész épületnél könnyed szakmai magabiztosságot érzek, mely minden tervezői döntést magától értetődőnek tüntet fel, pedig mint minden nagyberuházásnál, itt is sokszereplős döntéshozói mechanizmus működött. A befektetők sokáig keresték a feladathoz valóban megfelelő építészirodát, és talán nem véletlen, hogy olyan nemzetközi konzorciumot választottak, mely kommunikációs készségével tűnt ki a mezőnyből.
Manapság sok, Budapest jövőképét jelentősen befolyásoló nagyberuházás fut egyszerre hasonló konstrukcióban. A Liget-projekt esetében két japán tervező dolgozik együtt hazai tervezőkkel a Nemzeti Galéria, illetve a Magyar Zene Háza megvalósításának előkészítésén. A közkeletű építész-identitástudat, mely a műalkotást egy karizmatikus alkotó nevéhez köti, nem nagyon tudja értelmezni ezt a számunkra merőben új helyzetet. Pedig meg kell barátkoznunk ezzel a paradigmaváltással egyszerűen azért, mert hatékonyabb a megvalósítás során, és meggyőzőbb a végeredményt tekintve.
Mi marad így az építész személyes dicsőségéből?
A CEU esetében az érzékeny és kulturált építészet iránt fogékony látogatóban megszülető csendes öröm, ahogyan az épület közösségi tereiből, ideértve a remek tetőteraszt is, egyenesen ráláthat a Vigyázó Ferenc utcán át a Dunára. Ez a tágabb kitekintés és a könyvtárban uralkodó, szinte templomi csend az épületet alkotó művészek kódolt üzenete számunkra.