Szándéka, hogy a bemutatott munkákon keresztül felhívja a figyelmet a közös identitásra, közös használatra és a közös építésre, s ezt a koncepciót szinte töretlenül valósítja meg a kiállítás valamennyi momentuma. Ezt látszik igazolni a helyszínválasztás és a megnyitásra felkért színházigazgató, rendező, színész Mácsai Pál személye is, végső soron pedig ez nyilvánul meg annak a kiállítás közepére helyezett óriás doboznak a gesztusában, melyet részben a gyerekek rajzaikkal, a látogatók saját kedvenc középületeik fényképével, egykori hallgatók pedig diplomamunkáik kicsinyített másolataival tölthetnek ki.
A párbeszédet elősegítendő a kiállítás nem mind a hét, csupán az elmúlt másfél évtizedet reprezentálja, jelenlegi és egykori oktatók mintegy 30 munkájának bemutatásával. A fotók mellett néhány sorban a tervezők leírásai, vallomásai szolgálnak iránytűként az alkotások értelmezéséhez – bizonyára nem túlzás a feltételezés: megkedveltetéséhez. Ezt a kiállítást legalább annyira olvasni is kell, mint nézni. Számos esetben derül ki ugyanis, hogy az építész tervezői feladat magas minőségű teljesítéséhez szinte kötelező elemként jelen van valamilyen személyes szál is, amely minden művet kiemelt jelentőségűvé tesz.
Adódhat ez többek közt a feladat minőségéből (ambíció, magasra helyezett személyes mérce templom, könyvtár, oktatási intézmény, múzeum tervezése esetében), a közösség múltbeli áldozata iránti tiszteletből (emlékművek, Szabadság Háza), vagy egy település jelenkori elesettsége iránti felelősségérzetből (Monor, Perbál). A profi képet és a személyes viszonyulást minden épület, illetve munka esetében egy hallgatói fotográfia egészíti ki, amelynek segítségével ismét egy másik nézőpontból láthatjuk az adott alkotást.
A válogatást természetesen az időkeret, funkcionális sokszínűség és egyéb szakmai szempontok determinálták, valamint természetesen ideák és gyakorlat, ideák és közösség szerencsés egymásra találásának bemutatása motiválta. Azonban nem mehetünk el szó nélkül a mellett az „országimázs” mellett sem, amely a képek nyomán bontakozik ki. A skálának ugyanis, amelynek egyik végpontján dizájnhotel, másik végén nem egy biogazdaság, hanem egy mélyszegénységben élő közösség biobrikett-szárítója található. Különösen izgalmas tükre ez társadalmi viszonyainknak is, amely pedig mégiscsak az építészet alapja és elsőrendű közege.
Van rá példa tehát, amikor szűkös gazdasági körülmények (pontosabban szólva: az anyagi lehetőségek teljes hiánya) építész és közösség mély összekapcsolódását teszi lehetővé, mint azt a perbáli kukoricagóré történetén keresztül érthetjük meg igazán. A helyi gyermekotthonhoz tartozó épület néhány évvel ezelőtt sérült meg igen súlyosan. Mivel renoválására önerőből nem volt lehetőség, ezért a tervezők önkéntes segítők toborzását határozták el. Így lett a kukoricagóré újjáalakítása építőtáborok feladatává, jelentős részben építészhallgatói részvétellel.
A kiállítás kíváncsivá teszi a látogatót azzal a munkával kapcsolatban is, amelyet a bemutatott épületek tervezői mint oktatók végeznek a Műegyetemen, hiszen egy legendás tanszékről van szó, mely nem csupán oktatási intézményként, hanem szellemi műhelyként is tekint magára. A végeredmény egy gazdag, informatív kiállítás lett, amely Mácsai Pál szavait idézve remélhetőleg csak kezdete egy hosszan tartó, a kölcsönös megértés szándékától vezérelt párbeszédnek közönség és építészszakma közt.
A kiállítás október 22-ig látható a Műcsarnokban.