Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek, / Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem. / E törpe korban így kell lelkesülni / És elszakadni mocskoló porától – ezt gondolta Rezeda Kázmér, de nem mondta ki. Egyrészt azért nem, mert tisztában volt azzal, hogy Madách ma már szinte ismeretlen, és fárasztotta volna a sok felesleges beszéd, hogy elmagyarázza. Másrészt pedig azért, mert nem volt famulusa, amit amúgy fölöttébb sajnált.
– Csomagolok, irány Encs! – ezt másodjára gondolta, nem teljesen függetlenül a „fagyos világról” és „mocskoló poráról” való gondolattól, ám e második gondolatot ki is mondta, csak úgy, félhangosan, magának, ahogy nagyon öreg emberek szoktak beszélgetni önmagukkal, ha nem bolondultak meg, csak már majdnem mindent tudnak, és így önmagukon kívül nem nagyon van kihez szólniuk.
– Encsre kell menni a fagyos világ elől. Ott vár az Anyukám – és el is indult.
Encs messze van. Majdnem olyan messze, mint Szibéria. Encs határában a postagalamb átadja a levelet a denevérnek. Encs odafönt van, északon van. Encsen mindig „tél van és hó és csend és halál”. Legalábbis így látszott ez onnan, ahol Rezeda Kázmér lakott. De hiába minden, ha egyszer Encsen van az Anyukám Mondta.
És éppen ott kell lennie.
Ugyanis – és sok évszázados tapasztalat – az ilyesféle, isten háta mögötti helyeken születtek mindig is a csodák. Alsósztregován Madách, Szklabonyán Mikszáth, Borsiban Rákóczi, Monokon Kossuth, Sárospatakon Árpád-házi Szent Erzsébet, Encsen pedig az Anyukám Mondta.
Na most, az úgy van, hogy ha Encsre indul az ember – legalábbis, ha Rezeda Kázmér –, akkor az legalább kétnapos út. Nem lehet csak úgy leugrani Encsre, enni, aztán meg hazajönni, illetőleg nyilván lehet, de az ilyesféle időtöltés az „alacsony homlokúak” időtöltése, bár Csáth Géza is el lett már felejtve…
A Rezeda Kázmér-féle megszállott utazók viszont Encsre menet többfelé is megállnak, aztán megalszanak, aztán kóstolnak, aztán egyszer majd elindulnak haza, amennyiben úgy hozza a kedvük. Mert a Rezeda Kázmér-féle megszállott utazók tudják, hogy az élet ugyan nem tart örökké, de nagyon meg lehet hosszabbítani, méghozzá ópium nélkül is, megfelelő élmények gyűjtésével.
Így gondolhatta ezt Gianni Frasi is.
Gianni Frasi a napfényes Itália szülötte, egészen pontosan Veronáé, ott van neki kávépörkölő manufaktúrája, kávézója, s mindezen túl csak arról van szó, hogy Gianni Frasi a kávé pápája, a kávépörkölés és -főzés Paganinije, az ő kávéja és kávéfőzője az álma mindenkinek, ki komolyan veszi a vendéglátást, és árul kávét.
Őt hívták fel egy szép napon az Anyukám Mondta tulajdonosai, a Dudás fivérek, hogy hát „szép jó napot, Frasi úr, van itten nekünk ez az éttermünk, nemrégen nyitottuk itt, Encsen, és fölöttébb szeretnénk az ön kávéját árulni, ha lehetne, kéremalássan…”.
Mert az úgy van, hogy Gianni Frasi nem adja oda sem a kávéját, sem a kávéfőző tudományát csak úgy senkinek. Előtte elmegy a helyre, megnézi, meggusztálja, s ha úgy ítéli meg, na, akkor odaadja. Vagyis hát megengedi, hogy árulják. Ezért hívták fel a Dudás fivérek azon a napon, nem sokkal nyitás után, egy február közepi kedd délelőtt Frasi urat.
A vonal túlsó felén sokáig nagy csend honolt, majd Frasi úr közölte, hogy „május 15-én reggel kilenckor ott leszek önöknél”. A Dudás fivérek hitték is meg nem is a dolgot, talán el is felejtették kicsit azt a májusi napot és ígéretet, ám a jelzett időben dzsip fékezett az Anyukám Mondta bejárata előtt, Encsen, kiszállt belőle egy kék westerncsizmás ember, és bemutatkozott, hogy ő Gianni Frasi, és jött éttermet gusztálni. Aztán gusztált.
Úgy volt, hogy délután elmegy, de nem. Maradt néhány napot. Végiggusztálta az étlapot, végigitta a borlapot, bejárta a környéket, majd odaállt a Dudás fivérek elé, ujjbegyére ráhelyezett egy szem kávét, tartott egy másfél órás előadást a kávéról ujjbegyén a kávébabbal, majd így fejezte be:
– Uraim, önök forgalmazhatják a kávémat!
Így esett, hogy New Yorkban, Milánóban, Párizsban, Szentpétervárott és Encsen lehet Gianni Frasi kávét inni. És ez azért csak jelent valamit. De előreszaladtunk, még nem tartunk ott. Még csak ott tartunk, hogy Rezeda Kázmér indul az Anyukám Mondtába, s hogy az ilyesféle túra őnála több napig is eltart.
Ha az Anyukám Mondtába megy Rezeda Kázmér, megáll először Szerencsen. Barátai is vannak ott – hol nincsenek? –, és a csokoládé végett is meg kell állnia. Szerencsen állt sokáig az ország legrégebbi cukorgyára, ahol 1889. december 10-én indult meg a cukorgyártás.
A gyár túlélte a világháborúkat, a németeket meg a szovjeteket – csak a globális tőkés világgazdaság csodáját nem élte túl, és őfelsége, „A Piac”, no meg egy túlmozgásos, miniszterelnökségre vergődött gazember parancsára 2008-ban bezárták. A műemlék gyárat két év alatt ledózerolták, eltüntették a föld színéről, mondván, lesz helyette olcsó „uniós cukor”, meg hogy úgyis „bioetanolt kell csinálni cukor helyett”.
Aztán a beígért olcsó cukorból az lett, hogy a szerencsi gyár bezárása után majdnem duplájára nőtt a cukor ára, a beígért új munkahelyekből meg semmi sem lett. Rezeda Kázmér akkoriban sokat töprengett, hogy hajlott kora ellenére csak fel kellene keresnie a miniszterelnökségre vergődött túlmozgásos gazembert, és szét kellene vernie a fejét egy jó öreg, göcsörtös bottal, de aztán inkább odaszokott Szerencsre a csoki végett.
Az úgy volt, hogy a cukorgyár meg a Hangya szövetkezet még 1921-ben alapították meg a Magyar Kakaó- és Csokoládégyár Részvénytársaságot, a későbbi híres „szerencsi csokigyár” ősét, és attól fogva készült csokoládé Szerencsen, nyilván, a cukorgyárra támaszkodva. És készültek a csokoládék Szerencsen, a csokigyárban, és azok a csokoládék megvárták Rezeda Kázmér megszületését is – hogy aztán a már emlegetett őfelsége,
„A Piac” véget vessen ennek is, és jött a multi, és odalett mindenféle régi jó dolog, de aztán létrehozták Szerencsen a Szerencsi Bonbon manufaktúrát, és megmenekült egy csomó jó, régi dolog. Megmenekültek mindenféle régi csokoládék.
S hogy miféle csokoládék?
Folytatjuk