Profánnak tűnhet, hogy Rezeda Kázmérnak a pacsni képe derült fel, hiszen voltak idők, amikor másoknak más merült föl… „De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva, egyedül – / Mult ifjúság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül. / És ekkor még szivem kigyúl, / Mint hosszu téli éjjelen / Montblanc örök hava, ha túl / A fölkelő nap megjelen…”
Kratochwill Zsuzsanna Georgina, vagyis Gina hattyúi képéhez mérve a fölmerülő pacsni egyenesen parvenünek látszik, de Rezeda Kázmér nem törődött ezzel. Fölmerült már neki annyi Gina, hogy pirulás nélkül ábrándozhatott a pacsniról. Ráadásul nem úgy van az, hogy a pacsni képe úgy önmagában merül föl. Hogy egy világűrnyi ürességben egyszer csak előkerül egy pofás kis pacsni, csak úgy, egyedül, aztán lassan, méltóságteljesen tovaúszik további semmikbe. Nem. A pacsni egy egész elmúlott világ megbecsült tagjaként merül föl.
Az elmúlott világ közepe most egy iskola, ahol Rezeda Kázmér kisdiák volt. Az iskola a fővárosban volt, mégis messze-messze, annyira, hogy a „bus donna barna balkonon / mereng a bibor alkonyon” csodája is elképzelhetőnek tűnt ott, s ez csak azért fontos, mert a kisdiák Rezeda ezt a két Babits-sort tartotta a költészet legnagyobb csodájának sokáig, abba a „bus donnába” volt szerelmes, bár nem tudta felfogni, miért nem buktatták meg Babitsot, hiszen rövid u-val írta, hogy „bus”, ami szarvashiba. De ez mellékszál volt gondolatai sorában, mert gondolatai vezérfonala a bus donna volt, a titokzatos, a gyönyörű ott fent, azon a balkonon, és olyan messze volt az ő iskolája, hogy bármikor feltűnhetett az a bus donna.
Az iskola a Zugligetben volt. Nyárfasor volt az ablakok előtt, a nyárfákon túl pedig a János-hegy, azon a kilátó, a kilátón a vörös csillag, a vörös csillagon meg egy légy. A légy úgy került oda, hogy egyszer, egy biológiaórán a tanárnő azt magyarázta, hogy a légynek olyan fantasztikus szaglása van, hogy ha ők, mármint a gyerekek, most kiteszik a padra a tízóraijukat, akkor a légy a János-hegy tetején is megérzi a parizeres kenyér szagát.
Rezeda Kázmér rengeteg ideig tépelődött ezen. Nem merte kétségbe vonni a tanárnő szavainak igazságát, így kénytelen volt megemelni kalapját őfelsége a légy előtt, aki ott ül a vörös csillag tetején, szaglászik, és csalhatatlanul megérzi a parizeres kenyér felséges illatát. Attól fogva nem vitt parizeres kenyeret tízóraira, és elhatározta, hogy legyekkel fog vadászni, ha felnő.
A tízóraikérdés pedig amúgy is hamar megoldódott. Mert jött az iskolatej és a pacsni. Az iskolatej és a pacsni a nagyszünetben jött meg, a zsibongóban. (Rezeda Kázmér csak most, ötszáz év elteltével döbbent rá, mennyire remek és kifejező és tökéletes szó a zsibongó…) A nagyszünetben a diákság levonult a zsibongóba (a levonult mint ige nem fedi teljesen a valóságot, helyesebb lenne a lerohant, legázolt, lehömbörödött igéket használni), ahol egy kis klocniban Csorba néni osztotta a tejet és a pacsnit.
És itt érkezünk el a pacsnihoz mint az univerzum egy hajdani különlegességéhez, önálló entitásához, semmivel össze nem hasonlítható objektumához. A pacsni lágy volt, lapos, kis dudorok ékesítették, színe aranybarnában és sárgában játszott, és annyira, de annyira jó volt beleharapni, hogy arra nincsenek is szavak. És amikor a harapásnyi pacsnihoz egy korty tejet is ivott a tanulóifjúság, abból a műanyag pohárkából, amelyről épp csak a sarkánál kellett feltépni az alufóliát, nos, olyankor elérkezett a mennyország, és úgy tűnt, az élet egy játszi virány, és örökké fog tartani. Aztán eltűnt a pacsni.
De Rezeda Kázmér egy napon, közvetlenül az után, hogy felötlött benne az aludttej kéje, elindult a pacsni után. Mert úgy érezte, nem lehet a pacsninak kihalni, kell hogy legyen valahol egy hely a földgolyóbison, ahol pacsni készül, igazi pacsni, s ahol értik még a szót, ahol a légy is megérzi még a parizeres kenyér illatát.
Járt Rezeda Kázmér mindenhol már a pacsni után. Járt városokban, apró falvakban, tanyákon, hosszú, fekete köpönyegét fútta a jeges szél, ahogy eldugott, elfeledett kolostorok felé vette az irányt, járt beomlott oldalú kemencék között, ment a mezőkre és fel a hegyekbe, de nemhogy pacsnit, még egy tisztességes kiflit sem talált. És akkor valahol, véletlenül elébe került egy leírás a pacsni elkészítéséről. Ez: „A pacsni érdekes technológiával készülő hagyományos, magyar sütemény. Sajnos egyre kevesebb lehetőség van a pékségekben a kézi gyártásra, és a vásárlók sem tudnák megfizetni. Néhány pékség próbálkozik gépi osztással pacsnit gyártani, ami azt eredményezi, hogy a zsiradék elkenődik a tésztában, nem alakul ki a ropogós, enyhén leveles szerkezet.
Elkészítés: A lisztet egy tálba tesszük, közepébe kis mélyedést készítünk, beleöntünk 50 ml tejet, teszünk bele 1 csipet cukrot, és elmorzsoljuk benne az élesztőt. 10 perc alatt felfuttatjuk, ezután hozzáadjuk a cukrot, sót, a maradék tejet, és lágy tésztát gyúrunk, dagasztunk. Konyharuhával letakarva meleg helyen 40 percig kelesztjük, de közben 2-szer átgyúrjuk (2-3 mozdulat).
Lisztezett deszkára borítjuk, majd 3 egyenlő részre osztjuk (kb. 40 dkg-ok). Nagyjából 20×20 cm-es négyzetre nyújtjuk, nagy lyukú reszelővel a jól behűtött vaj felét ráreszeljük, befedjük a második lappal, erre reszeljük a vaj másik felét, majd ezt is befedjük a 3. lappal. Kissé lenyomkodjuk, és 15 percig pihentetjük. Sütőpapírral bélelt tepsire tesszük őket úgy, hogy elegendő helyet hagyjunk a széthúzáshoz. A tepsin 30 percig kelesztjük, majd a hüvelyk- és mutatóujjunkkal mintha összecsípnénk, a közepén széthúzzuk őket. Ha ez nem megy, az is jó, ha egyszerűen csak két kezünkbe fogva meghúzzuk a két szélét. Hasonló a kinézete, mint egy babapiskótának. A széthúzás előtti pihentetésre feltétlen szükség van, mert különben visszaugrik, vagy kiszakad a tészta. Ha széthúztuk őket, akkor a sütőlemezen 40 percig kelni hagyjuk. Egy kis edénybe vizet teszünk a sütő aljára. Majd egy ecsettel, vízzel megkenjük a pacsnikat, és mehet be a 220 C-fokos sütőbe, és 10 perc alatt megsülnek.”
Érezte Rezeda Kázmér, hogy ezen a világon ő már nem fog pacsnit találni. Nem, mert a nagyanyja is halott immár. S ha ő nem, akkor ki állna ma még bele ebbe a dologba, ugyebár…