2018. január 16., kedd, Gusztáv napja
Lugas, Lugas Publicisztika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/aranyalma-2596258/
Nemzeti Kód

Aranyalma

Úgy gondolom stílusosnak, hogy a 2017-es esztendő utolsó „nemzeti kódja” az év legfontosabb emlékezéssorozatára pillantson rá: a reformáció 500. évfordulójának ünnepi eseményeire.

És most bízvást eltekinthetünk az ilyenkor szokványos „körülményeskedéstől”, fontoskodó „köntörfalazástól”, mely szerint az efféle ünneplések többnyire „formálisak”, nem a lélekből fakadó igényekhez igazodnak, hogy legfeljebb az egyházi „bürokrácia munkaterveihez”, netán az állami „költségvetés egyes soraihoz” van közük…

Állítsuk magabiztosan: a lutheri reformáció hagyományos kezdő pillanatának félezredik évfordulója kiemelkedő európai és magyar, közéleti és (természetesen, sőt talán mindenekelőtt) spirituális ügy; még akkor is, ha az emlékező ünneplésnek nem is minden mozzanatáról tudhatjuk, hogy ott és akkor jelen voltak-e benne az ideális jelen idő szellemi-morális késztetései, hogy valóban találkozott-e a „külső” alkalom a „belső”, a lelki óhajokkal.

És azért is érdemes nyomatékosítani ennek a nagy európai és üdvtörténeti „emlékeztetőnek” az érvényességét, mert a keresztény-keresztyén civilizáció soha ilyen fenyegetett állapotban nem volt, mint ma. Európában is, a Közel-Keleten is, meg szinte minden szegletében a világnak.

És hovatovább már azt sem tudni, hogy melyik veszélyesebb az evangéliumi hitre nézve: a liberális ateizmus cinikus-kirekesztő nagyképűsége vagy a határainkat romboló idegen civilizációk militáns kíméletlensége.

És ne legyünk naivak: Luther legendás 95 tétele vagy a heidelbergi káté önmagában nem állja útját Európa további önpusztításának, hogy pornóstúdiókat rendezzenek be a templomokban, vagy hogy azonosíthatatlan hordáknak kínálják fel kétezer év kultúráját, eszme- és hitvilágát: rendjét.

Ha csak a magyarországi (és az összmagyar) ünneplés nagyvonalúságát, szervezettségét, protokolláris súlyát nézzük, és ezekhez társítjuk a programnak azokat az elemeit, amelyek a közaktivitás mozgósítását célozták, (rossz) szavunk nem lehet.

Az események méltóságteljesen és tiszta lélekkel zajlottak, közösségi aktivitással; nem voltak tolakodóak: az újtestamentumi elkötelezettségű magyarság csöndben emlékezett. És nem csak a protestánsok. (Balog Zoltán miniszter mondta egy szolid együttléten a napokban, hogy köszönjük katolikus testvéreink egész évi türelmét…

De – tette hozzá – hasonló megértő figyelemre számíthatnak ők is a protestánsok részéről a közelgő eucharisztikus világkongresszus előkészületei során.)

Most – újralapozva a Reformációi Emlékbizottság programfüzetét – meglepődve látom, hogy szinte észrevétlenül jómagam is mennyi eseményen voltam jelen, több esetben még ilyen-olyan szereplőként is. (Noha – egy év végi leltárfélében talán megengedhetek egy privát megjegyzést – soha annyira nem kényszerültem igénybe venni a magyar egészségügy szolgáltatásait, mint éppen az idén.)

Voltam koncerteken, istentiszteleteken, könyv- és lemezbemutatón, meghívtak vetélkedők zsűrijébe, előadást tartottam kálvinistáknak és lutheránusoknak, még baptistáknak is, cikkeket írtam különféle „hitágazati” közlönyökbe, tudós barátaimmal cserélhettem véleményt, hozzám jutott számos ünnepi kiadvány, körülnéztem kiállításokon – és így tovább. Mindezt csak azért hozom szóba, hogy magamnak is illusztráljam az emlékév programgazdagságát.

Aminek minden eseményén – ha észrevettük, ha nem – átsütött valami „emelkedettség”, nem találok hirtelen jobb szót erre. De idézeteket igen. És persze Adytól. A „civódó magyar”-ból ezt: „Nézzek immár nagyobbakra is.”

Ez az az öntudatlan kötelezettsége a „magyar muszáj”-nak, amely a legtalmibb életeseményeket is átszínezi. De még inkább idekívánkozik a Hunn, új legendából a „protestáló hit és küldetéses vétó”. Egyszerre az állítás és a tagadás, megállva a „beteg századok” talán legbetegebbjének Európájában.

Megállva? Aligha volt megrendítőbb és hatásosabb eleme az emlékévnek, mint a Kálvin téren szétszórt 95 „térkő”, ez az ihletett (sugalmazott?) köztéri installáció a betonlapokba vésett hitvédő mondatokkal. A köznapi zajgásban kinek ne szólalna meg Luther Márton a szívében: „Itt állok…”

Ha lehet általánosítani: amikor hagytuk magunkat megtorpanni a reformáció emlékévének eseményein, mintha – és megint Ady… – a „mérsékelt csodák” megajándékozottjai lehettünk. Úgy emeled föl a fejed, hogy a lábad elé nézel… Vagy katolikus szavakkal – az ökumené jegyében – „Sursum corda” – emeljük föl szívünket!

És ez a lényeg: a lényeg, amely persze csak úgy kötődik kiemelkedő személyiségekhez és elfelejthetetlen történelmi eseményekhez, hogy azok mintegy „vitalizálják” a hitélményt.

A protestantizmus hitbéli lényege áthatotta a 2017-es esztendő mindennapjait, ha azok a napok látszólag mit sem tudtak róla. De aki hajlandó volt egy-egy pillanatra „megállni”, az öntudatlanul vagy nagyon is elkötelezetten ama öt „sola”, ama öt „kizárólagosság” jegyében pillantott az égre és a földre.

„Sola fide” – „egyedül a hit által”, „sola gratia” – „csak a kegyelemből”, „solus Christus” – „senki más, csak az Üdvözítő” és „soli Deo gloria” – „Istené mindig és minden dicsőség”. Hát az ötödik? A „sola scriptura”? A „semmi más, csak a Szentírás”?

Hadd engedjem meg magamnak, hogy végezetül beszámoljak arról az élményemről, amely egész évemet az öt „sola” köré-ben tartotta. Ez az élmény egy feladat vállalása és elvégzése volt, amely engem személyesen is „belekötött” egy félezer (vagy ki tudja, hány…) éves történetbe.

Felkérést kaptam a Magyar Bibliatársulattól: írjak tanulmányt – méghozzá előszóként az új kiadáshoz! – arról, hogy az első teljes magyar biblia, a Károli Gáspár által fordított és 1590-ben kiadott vizsolyi biblia hogyan hatott a későbbi századok magyar irodalmára.

Mert azt tudván tudjuk, hogy az „istenes vénember” műve nélkül nem volna olyan a magyar szellemtörténet, amilyen, de íróink gondolkodás- és beszédmódja, témaválasztása, mély morális elkötelezettsége sem, sőt azt is leírták, hogy enélkül a hatalmas „korpusz” nélkül talán már nem is beszélnénk magyarul.

És bár ezt a fordítást a protestantizmus hívta életre, az egyetemes „magyar kódok” rendszerének alighanem ez a legegyetemesebbike. Sokan mások mellett a mélyen katolikus Babits Mihály és Nagy Gáspár is ehhez nyúlt, ha meg akart mártózni a magyar nyelv és szellem mélyáramaiban. És ott áll a „vizsolyi időkben” Ady meg Arany, Kazinczy és Kölcsey, Jókai és Kemény Zsigmond, Móricz és Szabó Dezső meg a többi „százak”.

Károli munkája azért egyetemes érvényű, mert mint „a hit tudásának” fundamentuma (és ez nem nyegle paradoxon) – arról beszél a maga 2412 oldalán, hogy az „Isten hogyan tanít meg minket magára” avégett, hogy az „isteni esméret” birtokában emberként megállhassunk a mindig zajló időkben. Mert a „magyar idő” mindig zajlik, és sokszor szinte a végítélet dermesztő fuvallatai között.

A csodája ennek a könyvnek az, hogy bár minden kiadása kicsit javít-módosít-igazít a szövegen, mégis az marad, ami: a vizsolyi biblia. A maga kicsit ódon, ünnepélyes szóhasználatával – amelyet nemcsak majd félezer év irodalma tekint „normaként” a magáénak, hanem szólásaink, közmondásaink, nyelvünk mindennapi fordulatainak százai is magukénak ismertek el.

Több mint száz kiadásáról tudunk, és az emlékév során az 1908-as, úgynevezett, „revideált” kiadás jelent meg újra, benne az Újszövetség és a zsoltárok, a mai helyesíráshoz igazítva. Ehhez kérték az én dolgozatomat, s amíg heteken-hónapokon át olvashattam újra a magyar irodalmat, a kezem ügyében ott voltak régebbi kiadású Szentírásaim, hogy vissza-visszakereshessek egy-egy „helyet”.

Nekem ez az évem arról szólt, hogy ugyanegy könyvborítón belül jelenhettek meg gyarló mondataim az apostolokéival és a zsoltáros Dávid királyéival…

És előttem most 1803-as – a Hymnus írójának korából való – bibliám, amelyet valaha Szabados Árpád barátomtól kaptam, így rá is emlékezve lapozom föl a példabeszédeket év végi üzenetként minden magyar írónak és olvasónak: „Mint az arany alma az ezüst rostélyokban; ollyan az alkalmatosan mondott ige.”

Kiemelt

De kinek kell egy bohóc?

Magyarország első újcirkusztársulata mozgásszínházi eszközökkel és az előadók személyiségét karakterré formálva túllép a hagyományos cirkuszszámokon.

Poszt-trauma

Megfeszítették a vásárhelyi plébánost

Farkasbőrbe bújt bárány férkőzött a hívek közé.

A hülyeségnek úgy tűnik, nincs határa

Magyarországnak szerencsére kerítéssel védett.

Aczél Endre ezúttal Balczó Andrásba rúgott bele

Szabadnépes stílus.

Jöhet a 45 millió ukrán!

A „demokratikus” baloldalt a tények továbbra sem zavarják.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!