– A konferenciára mindkét országból rangos személyek érkeznek. Melyek a fontosabb témakörök? Kibeszélik a kibeszéletlen dolgainkat?
– Nem lehet ajtóstul rohanni a házba, az első lépés a megismerés: a másikat és magunkat. Ebben rosszul állunk. A közoktatás alig foglalkozik a szomszéd népek történelmével, kultúrájával, a velük való múltbéli kapcsolatunkkal. Ismeretlen a zavartalan együttélésünk időszaka, és úgyszólván semmit sem tudunk saját hibáinkról, tehát nem is nézünk szembe velük. Ez a konferencia talán annyi előrelépést hoz, hogy felismerjük egymás értékeit, hogy rájövünk, mennyi minden köt össze bennünket, hogy az ezeréves együttélésben több volt a napfény, mint az árnyék. Mind a négy oldal jelen lesz. Szlovákiai magyar és szlovák, magyarországi szlovák és magyar egyaránt megszólal. Jelezni akarjuk ezt a politika felé is: Pozsony nem rendezheti a kapcsolatát Budapesttel a szlovákiai magyar közösség feje felett, és fordítva. Mert a cél nem pusztán két ország rendezett politikai és gazdasági kapcsolata, hanem annak biztosítása, hogy anyanyelvétől függetlenül mindenki, aki e térségben született, gyakorolhassa emberi jogait, otthon érezhesse magát a szülőföldjén.
– Trianon századik évfordulója körül a közép-európai népek ráeszmélnek arra, hogy külön-külön nem tudják megfelelően képviselni az érdekeiket a globális erőtérben, mintha újból keresnék a régi ,,szövetséget”. A Charta XXI mozgalomnak is ez a célja?
– A jelszavunk: legyünk közösen nagyok! Hozzáteszem: nehéz sokáig úgy együttműködni kormányszinten, hogy lentebb minden recseg-ropog. Ha ellehetetlenítik a szülőföldön való boldogulásodat a kettős állampolgárság miatt, ha egyre nehezebb anyanyelveden taníttatni a gyermekedet. Ha minden a beolvadásra ösztönöz. A történészszakma mára sok mindennel szakított, például nem lehet adatokkal alátámasztani az ezeréves magyar elnyomást emlegető szólamokat. De ebből a reálisabb, már nem politikavezérelt történelemszemléletből még kevés, szinte semmi sem került be az oktatásba. Fontos, de nem elég a kormányok közötti normális kapcsolat. Mindkét országban rendezett többségi-kisebbségi viszony kell, és elengedhetetlenek az ember-ember közötti kapcsolatok. A megmaradásáért küzdő közösség gyakorta bezárkózik, áthatolhatatlan falakat épít maga köré. Jean Monnet azt írta a naplója elejére: nem országokat, hanem embereket egyesítünk. A schengeni szabad mozgás segíti ezeket a kapcsolatokat, ezt a társadalmi, civil szintű közeledést akarjuk támogatni, szolgálva mindkét ország nemzeti érdekeit is.
– A V4-ek egyre többször hallatják hangjukat, sőt Norbert Hofer osztrák államfőjelölt egy unión belüli közép-európai unióról beszélt. Van lehetőség a szorosabb együttműködésre?
– Nagy rá az igény, és sok szép példát látunk rá. Ha egy részletesebb leírást olvasunk a török idők csatáiról, látjuk, hogy nemcsak magyarok, hanem minket segítendő más nemzetbeli, zömmel „visegrádi” csapatok is harcoltak. Mintha jelképesen ezek az idők elevenedtek volna meg most a közös határvédelmi fellépésekben. Tíz éve nem tudtuk volna elképzelni, hogy szlovák, cseh, lengyel egységek jöjjenek Magyarország déli határait védeni.
– Az Európai Parlamentben nemzetközi szemináriumot tartottak, azt vizsgálták, hogy miként látják egymást ma Közép-Európa szomszédos nemzetei. Mi volt ennek a tanulsága?
– Štefan Hríb ott is elmondta, hogy Trianon igazságtalan volt a magyarokkal szemben, és azt is hozzátette, hogy a Beneš-dekrétumok ártatlan embereket lehetetlenítettek el. Az olykor tomboló szlovák nacionalizmus fényében nem kis bátorságra vall ezt kimondani, s nekem módom volt ezt Hríb főszerkesztő úrtól nemcsak Brüsszelben, hanem Pozsonyban is, Füleken is hallani, vegyes nemzetiségű hallgatóság előtt.
– A szlovák–magyar viszony az utóbbi években a nyelvtörvény és az állampolgársági törvény miatt eléggé elhidegült. Szlovákiában a felvidéki magyarok által nyelvrendőrségnek nevezett állami hivatalnokok járnak, s túlbuzgón ellenőrzik a törvény betartását: még a Himnusz első sorát is szlovákra kellett fordítani. Ellenben a kisebbségek nyelvhasználati jogait rögzítő törvényt nem tartják be.
– A kormányközi kapcsolatok évek óta jók, a problémák alacsonyabb szintre, például a szlovák–magyar vegyes bizottság szintjére kerültek, és továbbra sem feszegeti egyik oldal sem Bős–Nagymaros problémáját. Szijjártó Péter miniszter úrnak igaza van, hogy vannak kedvező lépések, de abban is, hogy messze még a két nép kapcsolatának rendezése. Fontos is volt, hogy ezt kimondta, mert a szlovákiai magyarság többnyire Fico ellenzéke – van is a Hídnak gondja emiatt –, és a kormányközi barátkozás miatt cserbenhagyottnak érzi magát. Nagyon kellett tehát a jelzés: kormányszinten is látják a bajokat. Most többre van szükség, mint egy Mitterand és Kohl közti kézfogásra. A jó törvények végre nem hajtása egyébként másfél évszázados gyakorlat. A kiegyezés után hozott kisebbségi törvényünk talán ma is megállná a helyét, de a magyarosítás utáni vágyunk, a pánszlávizmustól való félelmünk miatt ezeket nem vagy alig hajtottuk végre. Ma megfordult a helyzet, a szlovákok hoztak közel elfogadható törvényeket, és ők hajtják ezeket szelektíven végre: a megszorítást túlteljesítik, a nekünk kedvező részeket elfelejtik. Amikor jogosan felháborodunk egy-egy lépés miatt, nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy most a szlovákiai magyar közösség érdekében azokat a jogokat követeljük, amelyeket annak idején a szlovákok hiába követeltek maguknak. Csak remélni lehet, hogy nem lesz ebből örökké tartó ördögi kör.
– Egy hete jelent meg a Lugasban egy körkép a szomszédos népek történelemtankönyveinek magyarságképéről. Ebből kiderült, hogy a szlovák tanulók elől elrejtik, hogy őseik a Magyar Királyság területén éltek. Feloldhatók-e a történelemfelfogások közötti ellentétek?
– Ez az egyik legfontosabb kérdés. A történészszakma már beszélő viszonyban van egymással és a tényekkel. Nehéz eltitkolni, hogy a szlovákok és őseik magyar állampolgárok voltak, hiszen az 1920 előtti országot ők Uhorskónak, a mai Magyarországot Maďarskónak nevezik. Van egyébként az éremnek másik oldala. Sok magyar nem vesz tudomást arról, hogy hazánk a honfoglalás óta többnemzetiségű ország. Nem tudják például, hogy a nyitrai püspökség jóval Szent István előtt létezett, s a szlávokat nem mi engedtük be az országba, hanem itt találtuk őket, és velük békében éltünk. Bajor feljegyzések tanúsítják, hogy még kalandozni is együtt jártunk. Az első német–francia közös történelemkönyvre ötven évet kellett várni. Nekünk is tudomásul kell venni, hogy ez hosszú folyamat. Errefelé haladunk, de az idő sürget. Egyfajta kútmérgezés folyik, s újratermelődik a gyanakvás, az egymás iránti félelem. A mostani konferencián ezt is oldani próbáljuk.
– Továbbra is a régió fölött lebegnek a Beneš-dekrétumok, Csehországban választást lehetett nyerni azzal, hogy nem utasították el őket, viszont így nehéz elképzelni egy közös jövőt.
– A szlovákok úgy vélik, hogy a dekrétumok azon pontjainak kiiktatása, amelyek a kollektív bűnösséget kimondják, rájuk elviselhetetlen jóvátételi kötelezettséget róna. Aki ezt gondolja, az valójában elismeri, hogy a vitatott pontok elfogadhatatlanok. Tenni három dolgot lehet. Az egyik: szembesíteni a Beneš-dekrétumokat a mai európai jogrenddel. Erre sok próbálkozás volt és van, például az Európai Parlament petíciós bizottságában. Talán sikerül az ügyet komolyabb fórumok elé is utalni. A másik, ami nincs napirenden, de szerintem megkerülhetetlen: egy államközi megállapodás a kárpótlásról. A harmadik az, amit mi csinálunk: keressük a józanul gondolkodó szlovákokat.
– Ön nemrég Anton Hykisch szlovák író, politikus gondolatait méltatta. Ő a példája az együttműködésre kész szlovák értelmiségnek?
– Igen, ő az egyik példa erre. Idén júniusban megjelent írása markánsan mutat rá arra, hogy minket a nyugati világ abszurd nézeteitől éppen közös vallási gyökereink különítenek el, és egymással éppen ezek kötnek össze. Egyébként az idén tízéves az a magyar–szlovák püspökkari nyilatkozat, amelyben az egyházi vezetők kimondták: megbocsátunk és bocsánatot kérünk. A hiteles történelem azt tanítja: mindkettőre mindkét félnek van oka.