M ost kezdik vetíteni a magyar mozikban Az utolsó család című filmjét, melynek főszerepéért a locarnói filmfesztiválon tavaly elnyerte a legjobb férfialakítás díját. 1980-ban Andrzej Wajda A karmester című filmjének főszerepéért Ezüst Medvét kapott Berlinben, de számtalan francia állami kitüntetéssel is büszkélkedhet, köztük a Becsületrend lovagi fokozatával. Szimbolizálnak valamit ezek az elismerések, vagy nem többek puszta trófeánál?
– Azok közé a színészek közé tartozom, akiknek ez nagyon fontos. Az állami kitüntetések a társadalom, a közönség elismerését hordozzák, amelyet ki kell érdemelni, és amelyhez méltónak kell maradni. Ez felelősség és kötelesség is egyben. A művészeti díjak pedig boldoggá tesznek, hiszen szintén a közönség, illetve a saját közegem, a kollégáim véleményét tükrözik. Általában minden elismerés azt jelzi, hogy az ember jó úton halad, érvényes vagy igaz az ösvény, amelyet a sors kijelölt neki – mert ez ritkán az ember saját döntése. Hiszek abban, hogy a sorsunk általában mások döntésén múlik. Ha Vidnyánszky Attila Tóth Ilonka-rendezését nem Varsóban mutatják be, akkor én soha nem vendégszerepelek a Mitemen.
– Így viszont a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó keretében a budapesti Nemzeti közönsége is láthatta Shakespeare Forever! című önálló estjét, melyben lengyelül és angolul is szaval Shakespeare-t. A legtöbbször viszont franciául játszotta, párizsi színpadokon.
– Az volt a legnehezebb, ugyanis a francia precíz, észszerű nyelv, míg Shakespeare-ben van valami indokolatlan, átgondolatlan, a puszta észnél sokkal emberibb. De nem akarok úgy tenni, mintha értenék hozzá, nem vagyok irodalmár. Minden nyelven más Shakespeare-t játszani, természetesen lengyelül a legkönnyebb. Talán a lengyel verzió áll legközelebb az eredeti angolhoz, legalábbis Piotr Kamiński fordításaiban, aki törekszik az eredeti verssor- és szótagszám megtartására, s akivel az előadásban is együtt dolgoztunk.
– Bár a franciát tartja a legnehezebbnek, azért 33 év alatt tökélyre fejlesztette a nyelvtudását, szinte akcentus nélkül beszél.
– Ez csak részben igaz, a színpadon van így. A hétköznapi életben erősen érződik az akcentusom, a taxisofőrök mindig észreveszik. Rengeteg munkám van benne, a nyelvtanulás mellett logopédiai gyakorlatokat végeztem, meg kellett tanulnom máshogy formálni a hangokat. Ha franciául szólal meg valaki, rögtön magasabb hangon, dallamosabban kezd beszélni. Ezzel szemben angolul nagyobb ajakkerekítéssel, mélyebben képezzük a magánhangzókat. Százszor többet foglalkoztam az adott előadás szövegével, mint a francia kollégák.
– Hogyan került lengyel színészként Párizsba?
– Andrzej Wajda hívott magához Párizsba, ahol 1980-ban Stanisław Witkiewicz darabját rendezte. Ezután Claude Régy Botho Strauss-rendezésében kaptam szerepet, majd Patrice Chéreau-val dolgozhattam a Peer Gyntben. A Párizsban maradásomban persze az is közrejátszott, hogy a Szolidaritás tevékeny támogatójaként, ha visszamentem volna, börtönbe zárnak. Végül Jacques Lassalle volt az, aki 1993-ban szerződtetett a Comédie-be Don Juan szerepére, akkor még csak vendégként. Később lettem társulati tag, majd 2013-ban a harmadik nem francia anyanyelvű színészként örökös taggá választottak.
– Húsz évet töltött a francia kultúra legnagyobb presztízsű intézményében, a Comédie-Française-ben. Hogy fogadta a szigorú francia közönség?
– A francia kulturális életben mindig is élt egyfajta tisztelet a lengyel színház iránt. Engem csodálatosan befogadott az ország. Kaptam egyszer egy vicces nézői levelet, amely dicsérettel kezdődött, aztán a végén a feladó megjegyezte, nagyot csalódott bennem, amikor kiderült számára, hogy nem vagyok francia. Ez néhányszor előnyömre vált, Bernard Sobel például azért osztotta rám a Tartuffe-ben Orgon szerepét, mert szerinte lengyel katolikusként értem, mi a bűn, míg a francia színészek nem. Ez nyilván túlzás, mégis megvilágítja a lényeget.
A Franciaországban töltött idő megengedte nekem, hogy intellektuálisan, spirituálisan és vallásilag is kibontakozzam. A három év alatt, amíg Peter Brookkal a hindu eposz, a Mahábhárata megvalósításán dolgoztunk, katolikus hitem is sokat mélyült.
– Wajda, Brook, Chéreau, Lassalle, Steven Spielberg – mindegyikkel dolgozott. Rendezte Antoine Vitez, Alain Resnais és Andrei Şerban is. Ki tette önre a legnagyobb hatást?
– Mindegyikük más-más színházat vagy filmet csinált, más módszerrel. A három legfontosabb mégis talán Wajda, aki megváltoztatta az életemet, Brook, aki megtanított arra, hogyan használjam a testem színészként, illetve Lassalle, aki maga volt Franciaország.
– Mindezek ellenére 2010-ben elvállalta a varsói Lengyel Színház, a Teatr Polski igazgatását, majd 2013-ban búcsút intett Párizsnak. Miért?
– A lengyel hazafiságom mindig fontos volt számomra. Szeretem a hazámat, a lengyel zászlót, a lengyel himnuszt. Nem tudok az anyanyelvem nélkül élni. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy állandóan húzok magam után egy csomagot, tele tapasztalatokkal, amelyeket szerettem volna megosztani a lengyel kollégáimmal. Úgy gondoltam, ez megvalósítható, és kötelességemnek is tekintettem. Akkor már egy ideje előadó-művészetet tanítottam a párizsi konzervatóriumban és a lyoni színművészetin, ahol előbb csak helyzetgyakorlatokban, jelenetekben, aztán már felvonásokban és komplett előadások elkészítésében irányítgattam a diákokat. Rendeztem is néhány darabot. A rendezés és az igazgatás pedig már nem áll távol egymástól. Több lehetőséget is felajánlottak 2010-ben, végül a Teatr Polski vezetését fogadtam el.
– Ott elsősorban klasszikusokat játszanak, „önmaguk és a nézők iránti tiszteletből” – írja a budapesti Nemzeti Színház magazinja számára írt beköszönőjében. Mit jelent pontosan ez a krédó?
– A kortárs színházat nem érthetjük meg a régi nélkül. Ha nem ismerik a régit, a hagyományosat, akkor mi ellen lázadnak a mai fiatalok? Mihez viszonyítva fognak forradalmat csinálni? Mit akarnak majd lerombolni? Nem véletlen, hogy kinevezésemkor az egyik fiatal rendező kolléga azzal jött oda gratulálni: „Végre van valaki, aki ellen lázadhatunk!” A mai lengyel közönség általános és színházi szempontból is kevésbé művelt, mint az előző generációk, ami természetes velejárója a megváltozott világnak. A technológiai fejlődés szellembeli változásokat is hozott. Bizonyos fogalmak, értékek, mint nemzet, hazafiság, hűség, megkérdőjeleződtek, átalakulóban vannak. A lengyel népet mindig mások irányították, az elmúlt 25 év pedig a számunkra új rendszer kialakításával telt. Ebben a helyzetben fontos visszatérni a forráshoz, a gyökereinkhez. Ez nem a múlt imádatát jelenti, hanem a múlt, a hagyományok kritikai megközelítését. A mi színházunk ebben próbál segíteni. Igyekszünk a fiatal nézőket felfegyverezni, biztos bázist adni nekik, megismertetni és megértetni velük az alapszövegeket.
– És vannak fiatal nézőik?
– A matiné- vagy délutáni előadások általában tele vannak gyerekekkel. Lengyel klasszikusokat szoktunk hétköznap délben vagy kora délután is játszani, mert az iskoláknak olyankor sokkal egyszerűbb megszervezni a csoportos színházlátogatást. A megváltozott közönség igényeihez alkalmazkodni kell, különösen, amikor egyre kevesebbet olvasunk, és a lengyel társadalom mindössze öt százaléka vallja magát színházba járónak. Ma már nem megy le egy Mrożek-darab egyhuzamban százszor, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt. De aki szereti a színházat, eljön, úgyhogy szerencsére többnyire telt házunk van.
– Magyarországon a kulturális életet hosszú ideje meghatározza a színház feladatáról folyó polémia, vagyis kell-e moralizálni, politizálni és aktualizálni a színpadon, vagy fontosabb a szórakoztatás, a tanítás?
– Szerintem nincs értelme kijelenteni, hogy a színház csak ilyen vagy olyan lehet, és aki mást csinál, az el van tévedve. Minden művésznek megvan a maga művészeti, erkölcsi, politikai, személyes és szexuális meggyőződése, amelynek megfelelően ki jobbra megy, ki balra, ki egyenesen, ki kerülővel. Az a lényeg, hogy jót csináljon. Senkitől sem várom el, hogy úgy gondolkozzon, mint én, csak azt, hogy rendesen tegye a dolgát.