Jómagam csak egy rántottát tudok összeütni… – hallotta gyakorta Rezeda Kázmér a mondatot, mely azt volt hivatott üzenni, hogy a mondat tulajdonosa igazi férfi, aki nem ismeri ki magát a konyhában, ám az nem is dolga őneki, hiszen őneki dolga a nagy világegyenlet megoldása.
Elmosolyodott ilyenkor magában Rezeda Kázmér, ugyanis elmúlt ötszáz esztendős, s ebben a korban a magafajta múltvitéz, korszerűtlenség-huszár egyre kevesebbet bíbelődik már a világegyenlettel, viszont egyre több időt tölt a konyhában.
Mert a világ még ráér cseppet, de a babot be kell áztatni, a csülköt oda kell tenni… Szóval ott tesz-vesz a konyhában, szöszmötöl, fűszerszámokat illatol, kísérletezget, s ha egy levesnek különleges íze lesz valahogy, akkor igazán belefeledkezik a teremtés örömébe.
És azt is tudta Rezeda Kázmér, hogy a rántotta nagyon komoly dolog.
– Egy rántottát nem lehet csak úgy összeütni, kérem… – gondolta Rezeda Kázmér, és jól gondolta.
A rántotta az egyszerűség tökéletessége, apoteózisa, ugyanakkor a változatosság, a szertelenség, a kiszámíthatatlan improvizációk egyik legfőbb gyakorlótere.
Helyesen tesszük, ha a legegyszerűbbtől indulunk, a sima rántottától. A sima rántotta is bonyolult elhatározások, döntések, választások sorozatával kezdődik.
Első kérdés: mit teszünk alája? Olajat-e, olívát-e, vajat-e?
Rezeda Kázmér az olívát s a vajat szerette kiváltképp a rántottája alá.
S aztán a következő kérdés az ízesítés. Mert az rendben van, hogy só kell bele, mibe nem kell só, kérem szépen, de mi még, az itt a kérdés, s eddig a kérdésig jutott volna el Hamlet is, ha megéri Rezeda Kázmér korát.
Például friss borsot lehet törni bele, cseppet, vagy szurokfüvet, kozmopolita nevén oregánót. Ha ezeket tisztáztuk, neki is foghatunk a sima rántottánk elkészítésének, imigyen:
Tűzre tesszük az alájavalót, legyen most olíva. Ameddig forrósodik, egy mélyebb tányér szélén felütjük a tojásokat, ötszáz éves felnőtt férfi esetében úgy hármat, serdülőfélben lévő suhancok nyolcat-tízet…
A tálba ütött tojások felett megint feltornyosul egy kérdés: szaporítsuk-e föl tejjel?
– Igen, szaporítsuk… – gondolta Rezeda Kázmér, mert rabja volt már bizonyos szokásoknak.
Így aztán a tojásokhoz tejet öntött Rezeda Kázmér, sót hintett hozzá, csipetnyi szurokfüvet s kevéske borsot tett még bele, és akkor, ha mindez belekerült, már csak fel kell verni az egészet, jó alaposan, villával. Ezalatt az olíva megfelelően felforrósodott, de erről minden esetben meg kell győződnünk. Méghozzá úgy, hogy a tűzhelyhez visszük a tálat, s a villáról egy csepp habarékot belecseppentünk a serpenyőbe. Ha a csepp abban a szempillantásban sercegve felpúposodik és megsül, elég forró a zsírozónk, mehet bele az egész habarék!
Ahogy beleöntöttük mindet a forró olívába, a szélén mindjárt sercegve sülni kezd, és ekkor válik el egymástól a rántottakészítő mester és a kókler, a sarlatán. Ugyanis ettől a pillanattól fogva egyetlen parancs van érvényben:
Össze ne kavard, ki ne szárítsd!
Vagyis a mesterember ettől fogva minél szélesebb fejű fakanállal a széle felől befelé mindig összehúzza a megsült részeket, s a serpenyő finom emelintésével mindig a helyükre csurgatja a még folyós, nyers tojást. Így szépen, egyenletesen megsül az egész, ám mégis marad a tetején kevéske folyós máz, ami a tökéletes rántotta úgynevezett „totyakosságát” biztosítja.
– Barbárok, írástudatlanok, hitetlenek, australopithecusok e helyett elkezdik összevissza kavargatni, ameddig az egésznek afféle túrószerű állaga lesz, és összesütik, szárazra, mint a teveszar, no, az ilyesfélék rombolták le hajdan Rómát, a mindenségit neki… – gondolta Rezeda Kázmér, mert ahogy öregedett, úgy veszítette el egyre jobban a híres toleranciáját.
S mert elvesztette, egyre szívesebben olvasgatta Fulton J. Sheen mester sorait az Old Errors and New Labels című halhatatlan műből, kiváltképp ezeket:
„Azt állítják, Amerika az intoleranciától szenved – ó, nem. Hanem a toleranciától. Attól, hogy tolerál jót és rosszat, igazságot és tévedést, erényt és romlottságot, Krisztust és a zűrzavart. Országunknak messze kevesebbet ártanak a maradiak, mint a [túl] nyitottan gondolkodók.
A divat oltárán ma a haladás istenségét magasztalják. Ha megkérdezzük a buzgó imádókat: »haladás – merre?«, máris jön a toleráns felelet: »a további haladás felé«. A józan ember pedig eltöpreng, hogyan lehetséges haladás irány nélkül és hogyan lehetséges irány biztos pont nélkül.
E hamis széleslátókörűséggel szemben a világnak szüksége van intoleranciára. Egyesek úgy vélik, az intolerancia mindig rossz, mert szerintük az nem más, mint gyűlölet, szűklátókörűség, bigottság. Ugyanezek az emberek a toleranciát mindig jónak tartják, mivel az számukra szeretetet, széles látókört, jóemberséget jelent.
Mi a tolerancia? A tolerancia a meggondolt türelem magatartása a rosszal szemben; tűrés, amely visszatart attól, hogy kinyilvánítsuk haragunkat vagy büntessünk. E meghatározásnál fontosabb azonban, hogy mire alkalmazzuk. Itt a lényeg: a tolerancia csakis személyekre vonatkozik, sohasem az igazságra.
Az intolerancia pedig csakis az igazságra vonatkozik, személyekre soha. A tolerancia a tévelygőt illeti, az intolerancia a tévedést. Igazság és elvek vonatkozásában nincs helye toleranciának.
A kertész nem tolerálhatja a kerti gazt. Az építész nem tolerálja a homokot az épülő felhőkarcoló alapjául, az orvos nem toleráns a laboratóriumában tenyésző kórokozókkal szemben. Mindannyian intoleránsak vagyunk, ha a »toleráns« árus a fizetendő tételek összeadásakor tíz meg hetet nagyvonalúan húsznak számol.
Ha a hídépítő indokoltan intoleráns a nyomás és feszítés törvényeit, a fizikus pedig a gravitáció elvét illetően, miért ne volna joga Krisztusnak, Egyházának és a gondolkodó embernek, hogy intoleráns legyen, ha Krisztus igaz-ságairól, az Egyház tanításáról és az észszerűség alapelveiről van szó? Lehetnek-e Isten igaz-
ságai kevésbé érvényesek, mint a matematika törvényei?
Manapság sokan mondják, hogy a modern világnak dogmák nélküli vallásra van szüksége. A dogma: igaz gondolat. A dogmák nélküli vallás: gondolat nélküli vallás, gerinc nélküli törzs. Minden tudományban vannak dogmák. »A vízmolekula egy oxigén- és két hidrogénatomból áll« – ez egy kémiai dogma.”
– Igen, így – gondolta Rezeda Kázmér. S a másik dogma, hogy a rántottát nem kavargatjuk. – S ez még csak a sima rántotta volt – gondolta tovább Rezeda Kázmér a gondolatot –, még csak ezután nyílik ki a rántották erdeje, szédítő gazdagsága, változatossága! Mert hogy mit sütünk alája, ugye, ha kedvünk szottyan variálni, na az a nagy ismeretlenség s a változatosságok kimeríthetetlen tárháza!
Ugyanis süthetünk alája paprikát, csípőset és olyan „tv paprikát”, amelyről Rezeda Kázmér élete első kétszáz esztendejében azt gondolta, hogy azért „tv”, mert a televízió előtt kell elfogyasztani…
S kerülhet még a rántottánk alá hagyma, új vagy veres, vagy fehér, vagy lila, kockára vágott szalonna, kövesztett, kenyér, kolozsvári – majdnem bármilyen, csak abált nem, aztán persze kolbászféle, sonkaféle, gomba, friss is meg szárított is, ez utóbbiból főként vargánya, szárított paradicsom is, és mindez így, együtt, egyszerre vagy tetszőleges válogatásban, szóval, ha jól belegondolunk, a túrós rétesen és a bablevesen kívül majdnem bármi belekerülhet a rántottánkba, éppen ezért a rántotta maga a kavalkád, sokszínűség, az Europica Varietas, már, ha nem tűnik túlzásnak hirtelen, hogy Szepsi Csombor Márton uramat is belesüssük egy rántottába…
– Szóval ne mondja nekem senki se, hogy csak egy rántottát tud összeütni, nem való ilyet mondani, kérem. Aki ilyet mond, inkább foglalkozzon még kicsit a világegyenlettel, ne üsse az orrát fontos dolgokba, felnőttek dolgába…
Ezt gondolta Rezeda Kázmér. És leballagott a piacra hagymáért, gombáért.