Rakott krumplit kéne enni – gondolta Rezeda Kázmér, és összefutott szájában a kívánalom. Igen, rakott krumplit… Más esetekben szívesen mondott krumpli helyett burgonyát, jobban szerette a burgonya szót, ugyanis a burgonya hangzásában igenis volt valami barna és gömbölyded, de az, hogy rakott burgonya, egyszerűen nem jött a szájára.
Ha rakott, akkor krumpli – gondolta Rezeda Kázmér, és szerette az ilyen gondolatait, mert egyáltalán nem tudta őket megmagyarázni.
És a megmagyarázhatatlan gondolatok el tudták röpíteni az embert, messzire, még a Széll Kálmán téren is túlra, egészen a Margit híd budai hídfőjéig, ahol egykor a Bem mozi volt. Ott látta először apjával A halál 50 óráját, ötven vagy ötszáz éve, erre nem emlékezett pontosan, csak arra, hogy
Ob’s stürmt oder schneit,
Ob die Sonne uns lacht,
Der Tag glühend heiß
Oder eiskalt die Nacht.
Bestaubt sind die Gesichter,
Doch froh ist unser Sinn,
Ist unser Sinn;
Es braust unser Panzer
Im Sturmwind dahin.
Igen, erre pontosan emlékezett, ezt nem is fogja elfelejteni soha többé, és arra emlékezett még, hogy amikor hazamentek az apjával, rakott krumpli várta őket. És úgy falta a rakott krumplit, hogy közben az asztal alatt ütemet vert a lába.
Jó rakott krumplit kéne enni – gondolta Rezeda Kázmér, és ez a gondolat formát is adott a kívánásnak. Ugyanis jó rakott krumplit nem lehet enni sehol sem. Nincsen rakott krumpli az előkelő és ismert és felkapott és elegáns és drága éttermekben, nincsen a vidéki zöldvendéglőkben, a restikben, a külvárosi csehókban, nincsen rakott krumpli a plázák márványistállóiban, a párás és nehéz szagú kifőzdékben, és ha mégis van valahol véletlenül, akkor az nem jó. Illetve a „nem jó” mint meghatározás fölöttébb pontatlan és eufemisztikus, elkeni a valóságot: ha mégis van valahol véletlenül rakott krumpli, az rossz.
Jó rakott krumplit csak otthon lehet enni – gondolta Rezeda Kázmér, és elindult az alapanyagokért. Piacra ment, és ha piacra ment, akkor a Retek utcai piacra ment. A Retek utcai piacot most másképpen hívják, de ezt az új nevét már nem akarta megtanulni, éppen úgy nem jött a szájára, mint a rakott burgonya. Azt még érdeklődéssel figyelte, hogy egyszer, régen, nagyon régen szombatonként nyakkendős, puha kalapos urak ittak fröccsöt a piac ivójában. Akkoriban egyesek Fény Utcai Piacnak hívták a Retek utcai piacot, és éppen annyi joggal hívták Fény utcainak, mint mások Retek utcainak, de azt gondolta, hogy a lényeg úgyis a puha kalapokon van, vagy lenne, mert leginkább azok tűntek el, és alóluk az urak.
Krumpli kell mindenekelőtt – gondolta, és jólesően nyugtázta magában, hogy ezt a megállapítását, miszerint a rakott krumplihoz krumpli kell mielébb, aligha tudná bárki megcáfolni. Hiába, letisztulnak a dolgok az idő múlásával.
Aztán vett krumplit. Jobban szerette az apró, kicsike krumplit, olyat keresett, és mert ősz volt, hát szerencsére minden krumpli régi volt, mert az újburgonya a rakott krumplihoz nem alkalmatos. Megvolt a burgonya, még jó kolbász kellett, házi, és a piacon akadt árus ilyesféle portékával, hál’ istennek. És tojás, sok tojás, idős nénitől, tyúkszarosan, s a tojástartó doboz legyen átfogva befőttes gumival. Adjon az ember magára, no – gondolta, és jól gondolta.
Aztán még tejfölt kellett szerezni. A rakott krumpli lelke ugyanis a tejföl. Minden tejfölt felvesz a rakott krumpli, nincsen annyi tejföl, amennyit rakott krumpliba ne lehetne beletenni.
Odahaza aztán a nagy fazékban feltette a burgonyát főni. Egy kisebb lábosban mellé került a tojás főni. Míg a dolgok főttek, karikára vágta a kolbászt, és nagy, fehér, gusztusos porcelánban kevéske olajjal elkeverte a rengeteg tejfölt, és kevéske sót is adott hozzá.
Megfőtt a tojás. Tíz-tizenkét tojást főzött keményre Rezeda Kázmér, mert rakott krumpliból nem lehet keveset készíteni. A keményre főtt tojásokat hideg víz alá dugta, hogy könnyebb legyen megpucolni, és elégedetten nyugtázta, hogy tényleg könnyebb pucolni. A megpucolt tojások feletti örömében kinyitott egy palack kellően behűtött sárga muskotályt a Kősziklás pincészetből, Neszmély vidékéről, kitöltötte, gusztálta, beleivott és elérzékenyült. Nagy dolog ám új és rendkívüli borokat felfedezni. Meg kell becsülni az ilyen pillanatokat.
Eközben megfőtt a burgonya is. A burgonya akkor fő meg, amikor beleszalad a kés vagy a villa. Ivott még egy pohárka sárga muskotályt, mert az egész hóbelebancban azt rühellte egyedül, aminek most kellett következni. Meg kellett pucolni a megfőtt burgonyát.
Mire a megpucolt burgonyák és tojások karikára vágva elhelyezkedtek egy-egy tálon, és odakészült a karikázott kolbász is meg a sóval, olajjal elkevert tejföl, addigra eltűnt valahogy a palack sárga muskotály fele.
Végül a nagy tepsi megtelt az alapanyagokkal. Egy sor burgonya (nem, ilyenkor már krumpli!) sózva, aztán kolbász, tojás és annyi tejföl, hogy teljesen elfedje, hogy tocsogjon. Aztán elölről, megint, és így, sorra sor, míg fel nem telik a nagy tepsi. A tetejére zárásként megint tejföl kerül, és zsupsz, a sütőbe! Fél óra kell neki. Rezeda Kázmér annyit tudott megenni belőle egy ültő helyében, hogy aztán csak a szuszogás maradt, és a fogadkozás, hogy ennyit soha többé.
És a tepsi alján mindig ott maradt valami gyerekkor. Talán éppen ez volt a jó rakott krumpli titka.