Kovács Árpád, a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat munkatársa a Keresd a nőt, avagy a honey trap (mézcsapda) mint klasszikus titkosszolgálati módszer című tanulmányában értekezik a mézcsapdáról.
A meghatározás lényege, hogy egy hírszerző/elhárító szolgálat műveleti tevékenysége során a szexualitást információszerzésre vagy kompromittálásra használja fel. Vagyis egy adott (hírszerző/elhárító) személy/szervezet által megbízott nő/férfi olyan megközelítési technikát alkalmaz, melynek során bizonyos egyszeri vagy folyamatos erotikus/szexuális szolgáltatások bevetésével a célszemélyt megtéveszti, és annak birtokában lévő információkat (tárgyakat, dokumentumokat) kicsalja, illetve olyan helyzetet teremt, hogy a célszemély a későbbiekben zsarolhatóvá, kompromittálhatóvá válik, és vele szemben, illetve annak felhasználásával magasabb szintű operatív intézkedések vezethetők be. Titkok, kompromittálás, bosszú – a mézcsapda célja és eredménye.
Ezerkilencszázhetvenkettőben a müncheni olimpián a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet tagjai izraeli sportolókat ejtettek túszul az olimpiai faluban. Repülőgépet követeltek, hogy túszaikkal elhagyhassák az országot. Miután a terroristák több sportolót is kivégeztek, a német hatóságok úgy döntöttek, hogy a repülőtéren kiszabadítják a túszokat. Tűzharc robbant ki, és valamennyi túsz és néhány terrorista meghalt.
A tűzharcot túlélő három terroristát a Fekete Szeptember újabb fenyegetése nyomán titokban átadták a magyar hírszerzésnek; a Sportkórházban felgyógyulva a Közel-Keletre távoztak. Az izraeli bosszú azonban nem maradt el. Gyakorlatilag levadászták a terrortámadás kitervelőit és egy kivétellel a túlélő terroristákat. Bevetették a mézcsapdát is. Az akció egyik tervezője a fiúkat részesített előnyben, neki egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiatal férfit küldtek. A müncheni olimpián történtek bosszújáról készített film egyik legerősebb jelenete, amikor a szőke fiú szeretkezik a palesztin terroristával, egyszer csak cseng a mobilja, a fiú felveszi, valaki mond neki valamit, mire a fiú kést húz elő a párna alól, és elvágja a terrorista torkát. A fiú a Moszad ügynöke volt, és mint azt szakmai körökben mondják: nincs okunk arra, hogy kételkedjünk a filmben lejátszódó jelenet valóságtartalmában.
Ion Mihai Pacepa, a román titkosszolgálat, a Securitate egykori vezetője maga is beszámolt meleg ügynökök alkalmazásáról. Pacepa 28 évig volt meghatározó embere a román kommunista titkosszolgálat rendszerének, 1978-ban unta meg kenyéradójának, Nicolae Ceaușescunak, de főleg a diktátor feleségének, Elenának az önkényét, és ötvenévesen az Egyesült Államokba szökött. 1987-ben Vörös horizontok címmel Amerikában könyvet adott ki, melyben kíméletlenül lerántja a leplet a Kárpátok géniuszának és feleségének rendszeréről.
Többek között beszámol a házaspár káprázatosnak nem mondható, ám annál élénkebb szexuális életéről is, amelyben az asszony volt az irányító: Nicolaenak bizony akkor kellett helytállnia az ágyban, amikor Elena azt akarta, márpedig az asszony akaratos természetű volt.
Pacepa beszámolt arról is, hogy a szocialista tömbben barátnak tekintett Jasszer Arafat és szervezete, a Palesztin Felszabadítási Front emberei gyakorta megfordultak a kies Romániában is, és igényelték a szexuális szolgáltatásokat, leggyakrabban fiúkkal. Arra egykori titkosszolgák esküsznek, hogy a szexuális együttléteket dokumentálta a Securitate. Arafatnak kedvenc partnere is volt, mindig ugyanazt a jóképű fiút kérte, ha Bukarestbe érkezett, így nem lenne csoda, ha a Secu titkos irattárából előkerülnének a kompromittáló felvételek, illetve a jegyzőkönyvek.
Történelmi tények bizonyítják, hogy a nők mennyire sikeresnek bizonyulnak a mézcsapda alkalmazása során. Kovács Árpád írja a kezdetekről a tanulmányában: „Ha figyelembe vesszük, hogy a prostitúció, illetve a szexuális szolgáltatás a világ legősibb mestersége, továbbá a kémkedés az ősi munkaerőpiac rangsorában a második, akkor a kettő párosítása akár még garancia is lehet a sikerhez.
Koronként természetesen más és más volt az ilyen jellegű feladattal megbízott női hírszerzők szerepe és feladatköre, azonban az információszerzés elsősorban honvédelmi, illetve a másik ellenálló népcsoport, ország, katonai potenciáljára vonatkozó adatok megszerzésére irányult. Ettől függetlenül már a legősibb időkben is voltak adatok, hogy nem kizárólag katonai jellegű értesülések megszerzése volt a feladatuk. Lásd Sámson és Delila esete a Bibliából, vagy Eszter zsidó királynő története, aki Xerxész perzsa király ellen vetette be csáberejét, megakadályozva ezzel több ezer zsidó meggyilkolását.
Kezdetben sem pontos térképek, sem használható földrajzi leírások nem készültek, nem álltak rendelkezésre olyan információk sem, amelyek megbízható képet adtak volna az ellenséges országok lakosságának harci kedvéről, erkölcsi moráljáról és sok más, a katonai műveletek elkészítéséhez szükséges adatról. A történelembe visszatekintve talán leghíresebb személy, aki mesterien alkalmazta a hírszerzés és a női bájak bevetéséből adódó lehetőségek ötvözését az a Mata Hari volt, aki örök példaképe marad a jelenkor hasonló feladatait ellátó női hírszerzőinek.”
Mata Harinak tiboru – Tóth Tibor, a rendőrség tanúvédelmi programjának egykori vezetője, a konteók (összeesküvés-elméletek) szakértője, Kovács Árpád tanulmányának inspirálója – egész fejezetet szentelt a Kémek krémje című munkájában. A könyv szakszerűségét jellemzi, hogy Kovács forrásként hivatkozik rá többször is a katonai titkosszolgálat munkatársai számára készített tanulmányában.
Mata Hari, polgári nevén Margaretha Geertruida (Grietje) Zelle (1876. augusztus 7., Leeuwarden – 1917. október 15., Párizs) hollandiai születésű bártáncosnő volt. A francia hadbíróság 1917-ben a Német Birodalom javára végzett kémkedés vádjában bűnösnek találta és kivégeztette. Mata Hari sorra elcsábította és ágyba vitte a francia vezérkar tábornokait, ezredeseit, és a kéjelgés közben súlyos katonai titkokat szedett ki belőlük. A titkokat pénzért átadta a németeknek.
A náci birodalomban vitték tökélyre a mézcsapda alkalmazását. Tiboru Konteó 2. című könyvében így írt erről. „A jó hírszerzői vénával megáldott férfiak és nők az átlagnál fogékonyabbak a test örömeire (evés, ivás, entyempentyem), s eme különleges tulajdonságukat nem átallják az Eszme szolgálatába állítani.
Mivel is bizonyíthatnánk jobban ezt az alapvetést, mint egy olyan cikkel, amelynek középpontjában a fülledt erotika és a titkosszolgálati műveletek semmi mással össze nem hasonlítható kombója áll. Ezt a fejezetet olvasva a Kitty Szalon néven híressé vált náci állami bordélyház paravánja mögé vethetünk egy futó pillantást. A történet a harmincas évek második felében kezdődik, méghozzá Reinhard Heydrich SS-Gruppenführerrel, aki számos titkosszolgálati titulusa és beosztása mellett két évig még az Interpol elnöke is volt (amivel a nemzetközi bűnüldöző szervezet általában nem szokott dicsekedni).
A rengeteg magas állami funkcióján kívül igencsak híres volt még arról is, hogy a női nem nagy hódolójaként jóformán már kamaszkora óta buzgón látogatta a szászországi, később a berlini kuplerájokat. Magas, karcsú, fess fiúként amúgy nem szorult volna a fizetett szexre, de a partnerrel szemben voltak olyan, khm, elvárásai, amelyek teljesítését maradéktalanul csak jól megfizetett prostiktól várhatta el – de ne vájkáljunk a magánéletében, mert a végén még feddést kapunk valamelyik jogvédőtől…
Ő volt a SIPO (Sicherheitspolizei: a Gestapo és a KRIPO, vagyis a bűnügyi rendőrség közös felsőbb szerve) és az SD (Sicherheitsdienst, vagyis a náci párt biztonsági szolgálata) egyszemélyi főnöke, így érthető, hogy teljesen beizgult az olyan hírek hallatán, amelyek nemcsak a Párt és a Birodalom magas beosztású funkcionáriusainak hálószobai viselt dolgairól szóltak, hanem a Berlinben akkor még ezerrel nyüzsgő külföldi diplomaták apró-cseprő perverzióit is részletesen taglalták.
Heydrich olyasmire jött rá, amit előtte és utána számos titkos-szolgálat fel- és kihasznált: a férfiak hajlamosak arra, hogy egy alkalmi partnerrel egy légtérben (evés, ivás, illetve szex előtt, alatt és főleg után) lazábban kezeljék a titokvédelemre vonatkozó szabályokat.”
Kovács Árpád tanulmányában ír a magyar Mata Hariról is. „A háborúk során hírszerző tevékenységre alkalmazott nők vonatkozásában szeretném megemlíteni, a művészi pályafutása során méltán híressé vált »magyar Mata Hari« személyét, akiben Karády Katalint tisztelheti az olvasó. A rendelkezésre álló dokumentumok alapján tény, hogy Karády a második világháború során rendkívül sikeres és népszerű színészi/előadói tevékenységét felhasználta a megszálló németekre vonatkozó információk megszerzésére, melyek akkori vőlegényéhez Ujszászy István tábornokhoz kerültek továbbításra, aki 1939–42 között a VKF 2. (hírszerző és kémelhárító) osztály, 1942–1944 között az Államvédelmi Központ (ÁVK) vezetője volt. Karádyt a Gestapo 1944. április 18-án a szövetségeseknek való kémkedés vádjával letartóztatta.
A történet előzménye és a vizsgált témaválasztás szakmaiságának szempontjából érdekes, hogy a kettejük közötti románc kialakulását megelőzően feltételezhetően Karádyt éppen Ujszászy szervezte be, mivel előadói karrierje során olyan körökben mozgott, és olyan információk megszerzésére volt módja, melyek az akkori katonai hírszerzés/elhárítás érdeklődési körébe tartozott. Az már csak a love story regénybe illő folytatása lehet, hogy kettejük között bizalmi kapcsolat alakult ki, de ez már egy másik történet.”