Az egész úgy kezdődött, hogy Ézsau eladta elsőszülöttségi jogát Jákobnak, mindössze egy tál lencséért, legalábbis Mózes szerint. Ahhoz azonban, hogy Ézsau megcselekedhesse e teljességgel meggondolatlan cselekedetet (mást sem cselekszünk azóta sem, csak meggondolatlanságot, elég, ha a világ jelenlegi állapotára gondolunk!), szükség volt arra, hogy a lencsét (Lens culinaris) ismerje Jákob és ismerje Ézsau, és ismerjék mind a többi emberek. Ismerték, persze. Sőt, a lencsét már a kőkorszaki ember is ismerte, aki még nem cselekedett csupa meggondolatlanságot, mert még nem volt tisztában az erejével.
A lencse pedig Ázsia vad hegyvidékeiről indulva szépen elterjedt mindenfelé, hirdetve és öregbítve a pillangósvirágúak dicsőségét s jó hírnevét. Arra persze nagyon kellett vigyázni már a kőkorszakban is, hogy a lencse rendkívüli módon hasonlít a bükkönyfélékhez, amelyekkel korcsosodni is képes, ellentétben például az emberrel (Homo sapiens), amely rendkívüli módon hasonlít a hörcsögfélékhez (Cricetidae), mégsem képes velük korcsosodni, holott hasznos lenne, a miheztartás végett, s hogy az utolsó ítéletkor külön sorba tudjanak majd állni a hörcsögfélékkel korcsosult emberfélék a gyorsabb, gördülékenyebb ügyintézés végett.
Erre gondolt Rezeda Kázmér – vagy egyáltalán nem gondolt erre, nem tudhatjuk pontosan, csak azt tudhatjuk, hogy a lencsére gondolt, mert itt volt az új év. Az új év első napjának délelőttje pedig szigorú rend szerint zajlott Rezeda Kázmér életében, immáron ötszáz esztendeje, bizony, még azóta, hogy Willi Boskovsky vezényelte az újévi koncertet Bécsből. És hogy, de hogy vezényelte! Ő volt az utolsó, aki hegedűvel vezényelt, és úgy játszotta ifjabb Johann Strauss Ritter Pázmán operettjéből a csárdást, hogy megannyi magyar cigányprímásnak könnybe lábadt a szeme. Miképpen könnybe lábadt a szeme Rezeda Kázmér nagyapjának is, amikor Willi Boskovsky vezényelt, különösen, amikor elkövetkezett a kötelező ráadás, a Radetzky-Marsch. Amikor Joseph Wenzel Radetzky császári tábornagy a Südarmee élén Custozzánál legyőzte Károly Albert szárd–piemonti király csapatait és a vele harcoló olasz népfelkelőket 1848. július 23-án, egészen biztosan nem gondolta, hogy maga idősb Johann Strauss fog indulót komponálni, őneki ajánlva. Pedig pontosan így lett, ugyanis a győztes csatából hazatérő katonák a bécsi utcákon az Alter Tanz aus Wien című dalocskát énekelték, ezt hallotta meg Strauss, és ebből komponálta az indulót.
Azt pedig végképp senki sem gondolta, hogy Rezeda Kázmér nagyapja erre fog elérzékenyülni minden új év első napján, Willi Boskovsky dirigálása mellett. Pedig ez is pontosan így lett, és Rezeda Kázmér újévei azóta is e szerint a rend szerint zajlottak. Újévi koncert Bécsből, sajnos egyre gyakrabban váltakozó dirigensek mellett, Rezeda Kázmér már nem is nagyon jegyezte meg a neveiket, utoljára még Karajanra és Zubin Mehtára tudott visszaemlékezni, bár az is lehet, hogy mindez csupán Rezeda Kázmér ötszáz esztendejének volt köszönhető. Egyszer, már az utóbbi időkben, Rezeda Kázmér öregedésének napjaiban egy nő azt mondta neki egy éppen Horvátországban eltöltött szilveszteri mulatság másnapján, amikor Rezeda odatelepedett a tévé elé, hogy megnézze a koncertet, szóval akkor az a nő belépett a szobába, és hangjában őszinte meglepetéssel szólt oda, hogy „te ezt nézed? Hát, ez az európai sznobság csimborasszója!”, és akkor Rezeda Kázmér nagyon elszomorodott, és meg is ijedt kicsit, aztán arra gondolt, hogy mindeddig sosem jutott eszébe négyelemis nagyapját és önmagát az európai sznobok közé sorolni, és arra is gondolt aztán, és ez meg is nyugtatta kissé, hogy ameddig lesz újévi koncert Bécsből és lesznek ilyen európai sznobok, pontosan addig lesz Európa is.
Szóval újévi koncert Bécsből és lencse. E kettő szabott rendet Rezeda Kázmér újévének és Rezeda Kázmér Európájának.
És elüldögélt Rezeda Kázmér szilveszter napjának délelőttjén, amikor be kell áztatni a lencsét, hogy az újév napján időre meglegyen, és azon töprengett, miféle lencsét áztasson. Vöröset, zöldet vagy feketét? S a színek egyszersmind a lencseszemek nagyságát is eldöntötték, vagyis szóval hogy akkor nagy, közepes vagy kis magvú lencsét egyék-e az ember ezen az újéven.
Majdnem elcsábult Rezeda Kázmér, majdnem a fekete lencse mellett tette le a garast, mert az a legegészségesebb, mert áztatni sem kell, aztán a legutolsó pillanatban visszatáncolt, és maradt a hagyományos vörös lencse mellett, mert megöregedett, és egyre inkább rabja lett a hagyományoknak és a szokásainak. Úgyhogy beáztatta lencséjét, és már csak azon töprengett, mivel egye meg azt a lencsét. Azt a lencsét, amihez szépen aprított hagymát, vegyesen vereset és lilát fog hozzáadni, amit előzően zsíron, leginkább liba jóféle kásás zsírján fog lepirítani. Azt teszi a lencséhez, és még apróra kockázott sárgarépát, mert szerette Rezeda Kázmér a lencsében a répát valamiért. Só, bors, babérlevél és mustár kerül hozzá, víz, hogy ellepje, úgy főzi meg a lencséjét, amit nem ránt be és nem habar, hanem mikor megfőtt, egy merőkanálnyit kivesz belőle, összetöri, pépesre, és visszaadja a többihez, így sűrítve önmagával az ételt.
Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy egész füstölt tarját talál alkalmatosnak az idei lencséhez. Szépen felszelte egyforma szeletekre, kicsike jó mangalicazsírt tett alája, és ahogy volt, minden nélkül sütőben addig sütötte, míg a villa érintésére egyszerűen szétesett. Ezt a tarját tette lencséjére Rezeda Kázmér, s úgy nézte a koncertet, könnybe lábadt szemmel. Önmagát már réges-régen nem féltette. Európát féltette és az ivadékait. E félelmeivel együtt dúdolta az Alter Tanz aus Wien Strauss-féle változatát, és egy jéghideg sört is megnyitott, a nagyapja emlékére.