Ebben a véres és erőszakos folyamatban fontos szerepet játszott az újjászervezett politikai rendőrség. Marosán György, a megtorlás irányításának egyik kulcsembere a célt így fogalmazta meg: „A kínai elvtársak azt mondták, hogy itt nem volt proletárdiktatúra, mert annak az a feladata, hogy fizikailag semmisítse meg az osztályellenséget. Ha ezt 1945-ben nem sikerült megtenni, akkor 1957-ben meg kell tennünk.”
A mondat senkit se tévesszen meg, hiszen a forradalomban az úgynevezett osztályidegen elemek részvétele alig érte el a két-három százalékot. Marosán tehát mindazokról beszél, akik szemben álltak a kommunista hatalommal.
Az „új” politikai erőszakszervezet, a Politikai Nyomozó Főosztály a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitánysága szervezeti egységeként jött létre 1956. november 8-án. A főosztály vezetőjévé Mátyás László ezredest nevezték ki december 6-án. Az ország megyéiben politikai nyomozó osztályok jöttek létre, vezetőik egyben megyei főkapitány-helyettesek voltak.
A hivatásos állományt jórészt a volt ÁVH-sok soraiból töltötték fel.
Tömpe András belügyminiszter-helyettes 1956. december 28-án értekezletet tartott a politikai osztályoknak. Mátyás ezredes „ars poeticáját” így fogalmazta meg: „Ha nekem meg kell védeni a proletárhatalmat, és én csak úgy tudom megvédeni, ha szembeszállva az ellenforradalommal törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, azt nem lehet elítélni!”
Ez a felfogás érvényesült a politikai rendőrség egész megtorló tevékenységében.
A hivatásos állomány felállításával egy időben gőzerővel folyt a forradalomban szétesett besúgóhálózat újjászervezése is. A hálózatba egyesek önként jelentkeztek („hazafias alapon” történt beszervezés), de jórészt fizikai és lelki terrorral kényszerítették az embereket a besúgói feladatokra („terhelő adatok felhasználásával” történt beszervezések).
A politikai nyomozás csaknem minden lépése titkos volt, és törvényben nem szabályozták ezt a tevékenységet. Így a politikai rendőrségnek gyakorlatilag szabad keze volt bármilyen – még az egyébként bűncselekményt megvalósító – akció végrehajtására is.
A nyomozások rendszerint a (titkos) feljelentéssel indultak. Ezek lehettek írásbeli (akár névtelen is) vagy szóbeli közlések, vagy éppen a „hatóság hivatalos tudomására jutó” esetek.
A titkos nyomozások gyakran használt eszköze volt a célszemélyek mozgásának rejtett megfigyelése és dokumentálása rendszerint fényképsorozattal. Utcán, nyilvános helyeken, de templomokban, kirándulásokon, iskolákban (főleg egyetemeken) is gyakran végeztek ilyen megfigyelést, hogy felderítsék, a gyanúba került úgynevezett célszemélyek kivel, mikor és hol találkoznak.
Gyakran kombinálták a megfigyelést az ügynökhálózat beépítésével a célszemély mellé. Utóbbi alkalmazásával természetesen sokszor találkozunk önállóan is. Az ügynök gyakran a célszemély közeli ismerőse, esetleg bizalmas barátja. A tartótiszt rendelkezésének megfelelően beszélgetéseket folytat a célszeméllyel.
A technika akkori állása szerint gyakran alkalmazták a lakásban folyó beszélgetések lehallgatását, s e célból a rendőrség technikai személyzete lehallgatókészüléket („poloskát”) telepített. Hasonló eszközökkel figyeltek telefonbeszélgetéseket is. A lehallgatások egyben az ügynökök ellenőrzésére is szolgáltak. Az ügynöknek ugyanis a célszeméllyel folytatott beszélgetésről pontos leírást kellett adni, s ennek valódiságát és megbízhatóságát többszörösen is ellenőrizték.
Mindezeket kiegészítette a postai küldemények ellenőrzése.
A titkos nyomozások során gyakran alkalmazott eszköz volt a titkos házkutatás. Ennek végrehajtása – a büntető-eljárásjogról szóló törvényben szabályozott házkutatás rendjétől eltérően – titokban, a lakás tulajdonosának távollétében, tanúk nélkül történt. A titkos házkutatás során a politikai rendőrség rendszerint olyan iratokat, könyveket keresett, amelyeket később egy úgynevezett nyílt eljárás során „talált meg”. Az sem kizárt, hogy ilyen akcióban kompromittáló anyagot rejtettek el a célszemély lakásán, amelyeket később zsarolásra használtak fel. A titkos házkutatások megszervezése gyakran bonyolult feladatot jelentett, hiszen annak megtörténtéről az ismerősök, szomszédok nem tudhattak.
Nem egy esetben a titkos nyomozás része volt a célszemély „preventív” őrizetbe vétele és kihallgatása. A kihallgatás során nem érvényesülhettek a büntetőeljárásnak a terhelt kihallgatására vonatkozó szabályai sem, nem is beszélve az ügyvédi segítség igénybevételéről. A célszemély utóbb sem volt abban a helyzetben, hogy ügyvéddel konzultálva tanácsokat kérjen, hiszen a kihallgatása során aláírattak vele egy nyilatkozatot. Eszerint minden, ami vele történt, államtitkot képez, és ennek bárkivel való közlése súlyos büntetést vont maga után államtitoksértés címén.
A titkosszolgálati eszközök sorában gyakran alkalmazta a politikai rendőrség a zárkaügynököket: olyan letartóztatottnak álcázott hálózati személyeket, akiket előzetes letartóztatottak (esetenként már elítéltek) zárkáiba helyeztek el „zárkatársként”. A fogdaügynök rendszeresen jelentett a célszemély fizikai és pszichikai állapotáról, a vele folytatott beszélgetés tartalmáról, a célszemély zsarolhatóságának lehetőségéről. És közvetítette azokat a „tanácsokat” is, amelyek megkönnyítették a vizsgálótisztek koncepcióinak elérését. Tevékenységével segített előidézni azt a kiszolgáltatottságot, amely a letartóztatott foglyok helyzetét egyébként is jellemezte.
A politikai rendőrség nemcsak a jogilag szabályozatlan és garanciákat nagy vonalakban sem tartalmazó titkos nyomozás során járhatott el önkényesen, de módja és lehetősége volt arra is, hogy beavatkozzon emberek vagy csoportok életébe. Ilyen akció volt a „bomlasztási” intézkedések rendszere. Ez nem csak annyit jelentett, hogy – az ügynökök segítségével – ellentéteket szítanak egyes emberek között vagy vallásfelekezeteken belül. A politikai nyomozó osztály gyakran folyamodott „lejáratásra készült levéltervezetek” készítéséhez és közzétételükhez alkalmas időben. Így rágalmaztak meg lelkészeket, pedagógusokat, hogy működésüket lehetetlenné tegyék.
Hasonló akció volt a „kiszorítás” is, amikor a célszemélyeket környezetükből igyekeztek eltávolítani, nemegyszer életpályájuk kettétörésével lehetetlenné tenni. Az eszköztár olyan kompromittálási akciókat is tartalmazott, mint például egyes női ügynökök akciói: római katolikus papok vagy családos emberek elcsábítására tett kísérletek, amelyek eredményessége esetén már kattogtak a fényképezőgépek, hogy azután az áldozat kiszolgáltatottan álljon a politikai rendőrség szolgálatára.
Ultima ratióként kell szólni a célszemély likvidálásának lehetőségéről is. Az eddigi kutatások még adósak e kegyetlen akciók hátterének feltárásával, de bizonyított, hogy ilyen – megszervezett – gyilkosság áldozataként többen befejezték életüket.
A titkos eljárásokra egyik elrettentő példa az európai hírű tudós, Bálint Sándor néprajzkutató esete. Bálint professzor elsősorban keresztény meggyőződésével és a polgári demokrácia értékének nem titkolt elfogadásával vívta ki a politikai rendőrség haragját. Megbocsáthatatlan volt a szemükben az is, hogy Bálint Sándor az úgynevezett koalíciós időkben Pfeiffer-párti országgyűlési képviselő volt, ezért folyamatos titkos megfigyelés alatt állt.
Betyár fedőnéven figyelték meg, és ügynökjelentések sokasága számol be – 1957 után – minden lépéséről és kimondott gondolatáról.
Az ügynökök között találjuk Körmendi fedőnéven a szegedi Ságvári-gimnázium tanárát, aki 1955-ben tért haza a gulágról, valamint Mauser fedőnéven jelentő barátját, aki Kormányos István ügyvéddel volt azonos. Az ügynökjelentések mellett Bálint professzor lakásában lehallgatókészülék működött, és titkos házkutatáson keresték meg az egyik németországi útjáról magával hozott néhány emigráns kiadványt.
A cél Bálint professzor eltávolítása volt az egyetemisták köréből. Titkosszolgálati szakkifejezéssel: kiszorítás. Megindult tehát az akció. Ennek érdekében most már nyílt házkutatásban lefoglalták az emigráns kiadványokat, és izgatás címén indítottak büntetőeljárást. Még attól az abszurd helyzettől sem riadtak vissza, hogy Bálint Sándor védője az a Kormányos István ügyvéd legyen, aki mindvégig jelentett róla, és a bírósági eljárási szakaszban is folyamatosan vette az utasításokat, hogy miként lássa el „védői” teendőit.
Az ügyben végül a bíróság felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki, amely elégséges volt arra, hogy a hatvanéves professzor lemondjon állásáról, és elhagyja az egyetemet.
Számos bomlasztási intézkedési terv készült 1956 után a fiatalok baráti közösségeivel szemben (például a „Moszkva téri galeri”, az egyetemisták által alkotott és az egyházhoz kapcsolódó csoportjaik ellen).
A likvidálások áldozataként tartjuk számon – többek között – az 1957-ben meggyilkolt ösküi segédlelkészt, Szekuli Pált, akit korábban – Rákosihoz írt tiltakozó levele miatt – ítéltek el nyolcévi börtönre, amelyből 1956 nyarán szabadult.
Ezzel az akcióval a politikai rendőrség több célt akart elérni. Egyrészt csapást mérni úgymond az osztályellenségre, másrészt – mert agyafúrt akcióval a hetvenéves ösküi plébánost gyanúsították meg Szekuli Pál meggyilkolásával – kísérletet tettek az egyházközség szétrobbantására is.
Az ilyen akciót a titkosszolgálatok akkori nyelvezetével támadólagos elhárításnak nevezték. Nem rajtuk múlott, hogy az akció végül nem járt teljes sikerrel, sőt többé-kevésbé le is lepleződött. Ez dr. Csiky Ottónak, a plébános ellen folytatott gyilkossági ügy bírájának köszönhető, akinek volt bátorsága leleplezni a politikai rendőrség szövevényét, és felmenteni az ártatlanul megvádolt plébánost.
Kádár politikai rendőrsége a forradalom megtorlásának időszakában minden jogi korlát és erkölcsi gátlás nélkül teljesítette a politikai hatalomnak a forradalom megtorlására vonatkozó határozatait, nagyban hozzájárult a társadalom megfélemlítéséhez, kiszolgáltatottá tételéhez a diktatúra napi politikai igényének megfelelően.
Ez a rendszer valójában a rendszerváltoztatásig – személycserékkel – működött, és kiszolgálta az MSZMP hatalmi igényeit.
Eljátszott bűnök
A rendőrség technikai osztálya által készített, a Fortepan gyűjteményében található jelentős számú rendőrségi fénykép rögzítése a legkülönbözőbb jellegű bűncselekmények nyomozása során történt.
Politikai ügyekhez köthető nyilvánvalón az a felvétel, amelyen WC-tartály látható a MUK-ot éltető felirattal. Nyilvánvaló, hogy a politikai osztály 1956 decembere vagy 1957 január–márciusa között készítette a képet. A MUK – Márciusban Újrakezdjük – a forradalom folytatására felszólító rövidítés. A rendőrség bizonnyal szélesebb körű nyomozást folytatott a felirat készítőjének kézre kerítésére, nem tudjuk, milyen eredménnyel. Hasonlóan politikai ügy keresendő a falra festett Kossuth-címer esetében is, amely a Kádár-kormány elleni tiltakozás eszköze lehetett a képen.
Figyelmet érdemel a DT rendszámú nyugati gépkocsi, s talán nem tévedünk, ha ebben az esetben rejtett megfigyelés adatolását sejtjük a felvétel mögött. A rejtett figyelő kíváncsi lehetett a diplomáciai rendszámú gépkocsi parkolási helyére is, ezért a hátteret azonosítható módon fényképezte.
A képek egy másik csoportja köztörvényes bűncselekmény nyomozásának lehet a dokumentációja. A szétdobált szobát ábrázoló kép betörés helyszínének áttekintő felvétele. A betört ékszerüzlet kirakata – a rendőr sziluettjével – ugyancsak a szokásos helyszíni rögzítéshez szükséges. A vegyes bolt külső felvétele arra utalhat, hogy a bűncselekmény helyszínén nincs külső behatolási nyom. Ugyanakkor a ruhákat, cipőket bemutató polcok tipikusan lopási cselekményre utalnak.
Az a vegyesbolti felvétel pedig, amely pénztárca kiemelését mutatja be egy asszony félig nyitott táskájából, úgynevezett nyomozási kísérlet során készülhetett, amikor is a nyomozó „eljátszatja” az elkövetővel a cselekményt annak igazolására, hogy az a bemutatott módon megvalósítható volt. Hasonlóan a helyszínt bemutató és a bűncselekmény elkövetését szemléltető felvétel, a két géppisztolyos személyt ábrázoló fotó előttük az áldozattal.
A bűncselekmény elkövetésének lehetőségét bemutató kép az a hivatali felvétel is, amelyen egy nyitott ablak közelében látható egy pecsétnyomó. A kép szemlélteti, hogy a nyitott ablakon át a pecsétnyomó könnyen elvehető, és felhasználható valamilyen bűnös célra. A sorozatban a postazsákot felmutató kép nyilvánvalóan házkutatás során keletkezett, amikor a postával összefüggő bűncselekmény során elrejtett postazsák került elő, s ez bizonyította a bűncselekmény elkövetését.
Igen érdekes az a felvétel is, amely háztetőben elrejtett fegyverek és robbanóanyag feltalálását mutatta be, és rögzítette bizonyítékul. Házkutatás során készülhetett a felvétel, amely pisztolyt ábrázol egy asztalon. A háttérben álló nyomozó hosszú rudat tart a kezében, amelynek az ügy szempontjából ugyancsak jelentősége lehetett.
Több fénykép mutat be tetovált testű férfiakat. A tetoválások rögzítése a személyek azonosítása szempontjából igen jelentős volt, különösen abban az időben, amikor még olyan biológiai azonosítási módszerek, mint a DNS-vizsgálat, nem voltak ismertek.
A szerző jogász-történész, egyetemi docens