Király István a tanárom volt, de én nem voltam a tanítványa. A hetvenes évek elejétől kollégám volt az ELTE-n, már amennyire kollégája lehet egy akadémikus tanszékvezető professzor egy tanársegédnek, majd adjunktusnak. Sokszor voltunk ugyanabban a szakmai közegben, de a társaságát önként, privát okból soha nem kerestem. Mit tudok róla mondani? Brutális egyszerűséggel azt, hogy emberként se nem szerettem, se nem becsültem. Alkalmanként sajnáltam. Politikai tevékenységének „vezérfonalával” nem tudtam mit kezdeni: ez nála lényegében a vállalt „folytonosság”, ama hírhedt „kontinuitás” volt Rákosiék-Révaiék kommunista hatalomátvételétől lélekben a haláláig. S még azokat a momentumokat is, amelyeket ő valamiféle „nemzeti megegyezés” jegyében izzadt ki magából, inkább balekságnak gondoltam.
„Tévesztett” életút
Személyesen soha rosszat nem tett velem – viszont velünk, barátaimmal, és mindig „elvi alapon”, annál többet. Ehhez adalékként említem (a Naplóban nincs rá utalás), hogy 1983 végén, amikor Aczélék eldöntötték a Mozgó Világ felszámolását, a tanszékcsoport pártgyűlésén ez kemény téma volt, inkább mellettünk, mint ellenünk ment a szó.
Nem felejtem Király szenvedélyes felszólalását: a legmélyebb empátiával irányunkban indította monológját, hogy végül a „vitapartnertől” az „ellenforradalmárig” húzva nagy eszmei ívet minden ponton helyeselje a hatalom gyalázatosságát. Ma nézve, emlékezve és a Naplót olvasgatva nem túl markáns, de azért néhány emlékezetes tudományos eredményt hozó, szellemi-politikai irányát nézve (ahogy ő mondta volna) „tévesztett” életút és szánni való magánemberi történet áll a Király István név mögött.
A Király-ügy nem szimpla szakmai kérdés, hanem korjellemző magántörténet, meghatározó eleme a Kádár–Aczél-féle kulturális politikának. És ennek számos eseménye előttünk, az új bölcsészgeneráció előtt zajlott az ELTE Pesti Barnabás utcai épületének harmadik emeletén. Ha szégyen, ha érdem: ez az U alakú folyosó (kilátással a Dunára, az Erzsébet hídra és a Váci utcára) volt olyan fontos szellemi és politikai fórum, mint a Pártközpont illetékes „emelete”.
Szívesen anekdotáznék itt a nevezettekről meg a többiekről, az öreg Waldapfelről (aki az erdélyi legyezőkötéses könyvborítók tanulmányozása után jutott el az 1919-es kommunista költészet apoteózisáig).
Az évfolyam előadásain a Leonov–Ázsájev–Bek-féle szovjet regényekkel kínlódó, de némi halvány iróniát magának olykor megengedő Kardos Laci bácsiról és a minden szoknyalibbenésre heves szuszogásba kezdő „főnökömről”, Tolnai Gáborról. Mesteremről, Mezei Józsefről, a Pándi-tanszék környékén elő-előbukkanó Tóth Dezsőről, aki szerzetesi reverendában kezdte tanulmányait, hogy pártközpontos egyenöltönyben fejezze be életét, atyai barátaimról, Bóta Lászlóról és Komlovszki Tiborról, Czine Mihályról, az előadói unalom mélységeiben megtelepedő Szobotka Tiborról, akiről majd lassan kiadott regényei és felesége, Szabó Magda emlékiratai mondják el, ki is volt, Nagy Péterről, akit előttem gyilkosozott le egyik akadémikustársa, az 1956-tól haláláig lakmuszpapírként színeskedő Koczkás Sándorról (akitől az egyetlen négyesemet kaptam, szegénytől) meg a többiekről, idevéve magát Aczél Györgyöt is, aki elő-előbukkant ünnepelni, ha valamely főrangú kegyence újabb stallummal gyarapodott, de igyekszem mértéket tartani. (Ha együtt gondolok Pándira, Királyra és Aczélra, mindig a felejthetetlen Illyés-kép van előttem a Kegyencből: az egy hámba fogott lovakról, akiket a „másik” kényszerít erőn felüli teljesítményre – a bakon meg ott a Hatalom, akinek nincs szüksége ostorra, ha ott van is a kezében.)
Hogy a személyes élmények sorát lezárjam, idehozom két kisebb részletét látogatásomnak Királynál, ama sokak által megrajzolt elképesztő Kossuth téri luxuslakásában, a hetvenes-nyolcvanas évek táján. Nem tudni, hogy került a vidékről fölkerülő lelkészgyerek, egyetemista, hivatalnok, könyvtáros a birtokába, ő sem beszél erről, noha szívesen oszt meg intim információkat naplója (képzeletbeli) olvasójával.
Néhol ugyan mintegy populistán önvádlólag említi mint „gazdagsága” jelét, aki életét a szegényekért kívánta áldozni: „életformám kínzó tehertétel”, „a kivételezettséget nem lehet elviselni”… Nem kizárt, hogy második feleségével, Landler Máriával kötött házassága révén, 1954-ben jutottak hozzá.
Ez a házasság juttatta Királyt ama epitheton ornanshoz, mely szerint karrierje alakulásában nem csekély felhajtóereje volt annak, hogy „benősült a Kreml falába”. Ami kétszeresen is igaz: apósa (Ernő) is ott nyert végső nyugodalmat, mint nagynevű fivére (Jenő), bár haláluk helye és módja jelentősen eltért egymástól: a hajdani népbiztossal Cannes-ban végzett a szívelégtelenség, testvérével Butovóban a tarkólövés.
Zsenyák, Jurijok
Az egyik epizódtörténet Király könyvtártermében éppen ez volt: elmondta, hogy esküvőjük előtt leültek a jövendő arával, aki végigbeszélte mit sem tudó vőlegényének, hogy honnan is jött, s hogy mik is történtek a Szovjetunióban a harmincas évek végén. Már erősen benne jártunk a szeszekben, de arra pontosan emlékszem, hogy – az „önigazoló” és a mindent átideologizáló
– Király főleg azért nyugodott meg ennek a házasságnak a gondolatában, mert így a „népbarát” Landler-frakcióval és nem a „doktrinér” Kun Béla-vonallal került familiáris kapcsolatba… A másik emlék: ülünk a fotelban, és a házigazda fölmutat szemben a könyvespolcra, ahol egymás tőszomszédságában ott sorakozott a teljes Lukács- és a hiánytalan Németh László-életmű. „Látod, ezért élek, ezért dolgozom, hogy ezt a két óriási szellemet egyesítsem a magyarság tudatában.” Az irodalom számára nem élményforrás volt, és nem is valami tudományos terrénum anyaga. Ebben rokon politizáló kor- és szaktársaival. Ady, Móricz, Németh László vagy – élete végén – Kosztolányi üzenetforrás volt, akiknek „mához szóló híreit” hol szolid szakmai eszközökkel, ám nem ritkán ideológiai-metaforikus „ráfogásokkal” kellett előhoznia. És ez számára nem csupán valamiféle „lukácsista-révaista” elkötelezettség lehetett (az is, persze, de még mennyire), hanem alkati tulajdonság is, amivel ő teljes mértékben tisztában volt. „…a valóság fölött elbeszélő ideológia. Ennek én vagyok a dokumentuma.”
Király István életének nagy rejtélye, amelyről tárgyszerűen sehol nem beszél, az a „fordulat”, ahogy kelet-magyarországi, vidéki, Sárospatakon szocializálódó, a német nyelvnek (csak Goethe nyelvének?) elkötelezett, református lelkészgyerekből az lett, aki. Hajdani ingerült averzióm vele szemben valószínűleg ebből a csalódásból táplálkozik: élete sokkal nemesebb pályaívet is leírhatott volna.
A kései Kosztolányi-könyv sem magyaráz, csak valamelyest motivál. A háború után évek különös dekadens mélyvilága volt az Eötvös-kollégista Királynak időleges terepe, világból kivonuló-kivetett baráti kör, merő nárcizmus, sötétség, amelynek Kosztolányi különös fia, Ádám volt a központi alakja. Király a Kosztolányi-monográfiát 1984-ben hozza tető alá, de már 1977-ben így ír: „Az Esti Kornél-érzés most közkeletű: a dionüszoszi léleknek nagy vonzereje van az apollói lélekkel szemben…” És ez a vonzódás ott lappang minden szervezett civilizáció mélyén, és számos viselkedési formát provokálhat ki. Királynál a döbbenetes, élete végéig megingathatatlan döntést, hogy kommunista lesz, annak minden nyomorúságos, olykor gyalázatos következményével.
És a „kommunista” szerepe az, ami „hibátlanul” működik minden világpolitikai fejlemény ellenére, méghozzá a magánbeszéd szikáran intim díszletei között is. Sehol gyanús jelek, kompenzációs mozzanatok. Magának beszél magáról. A Napló első mondata ez 1956 májusában: „Rámtört a taggyűlés előtti riadalom.” Azután: „a kommunizmus az emberiség jövője”, „ha nincs ott az ember mögött a párt, nem lehet jól dolgozni”. Ilyesféle mondatokat az ötvenes éveket utóbb feldolgozó filmek is szégyelltek kimondani…
Ami számomra akkor felfoghatatlan volt, ma meg továbbra is értelmezhetetlen, hogy mindeközben hogyan tekinthették őt egyes „népies” körök a maguk szószólójának, őt, aki ezt állítja büszkén az 1958-as „népi írókat” megbélyegző párthatározatról: „A szellemi atyja az egésznek én vagyok.” Ami viszont igazán döbbenetes, az Király elképesztően intenzív „szovjet” kapcsolatrendszere.
Mondhatni: beágyazottsága. Ezt pedig hazánkban a reformkori „pánszláv veszély” riadalma óta nem övezi különösebb rokonszenv. „Teoretikusan” is aligha összeegyeztethető a „Nagy Testvér” iránti érzelmi és politika elkötelezettség a Király István által évtizedeken át sulykolt „kurucos, szabadságharcos” örökséggel mint magyar nemzetpolitikai ideállal. Kíváncsi volnék, hogy a mögötte alkalmilag felsorakozó „mezei hadak” mit szóltak volna, ha tudnak állandó utazgatásairól a Szovjetunióba, megjelenéseiről-társalgásairól a szovjet követségen, vallomásos-áhítatos megnyilvánulásairól, az onnan jött látogatók tömegeiről. Tele vannak a Napló lapjai Zsenyákkal, Jurijokkal, Olegekkel, Ludmillákkal (Lenocskákkal), Nágyákkal (Nagyezsdákkal)…
A megfelelés kényszere
És köztük – a rokonok. Király nemcsak a Kreml falába nősült be, hanem – végső soron – az 1919-es kommün félmagyar-félszovjet emigrációjába is. Megrendítő adat, hogy Királyné legjobb barátnéja bizonyos Barta Istvánné Rabinovics Nagyezsda, évtizedekig Kádár titkárságvezetője és orosz tolmácsa – hányszor láttuk ott szerénykedni a tévéhíradóban fessen-szőkén, féllépésnyire néhai országvezetőnk és Hruscsov (Brezsnyev stb.) között…
És ez a „félmagyar-félszovjet” nemzeti genezis-identifikáció bízvást bővíthető a „félzsidóval”. Király politizáló életművének ez az egyik legkényesebb pontja. Az Aczél-féle kulturális nyilvánosság mögöttes tartományaiban oly virulens zsidóellenesség, illetve másfelől az olykor felettébb agresszív és provokatív szorongás az antiszemitizmustól, nos, ennek a közhangulatnak Király mindig is kitüntetett személye volt. Harsány filoszemitizmusa ellenére baráti körének jelentős részhalmaza, illetve ideológiai munkáinak némely hangsúlya folyamatosan az antiszemiták között tartotta számon a vele nem rokonszenvezők körében.
A másik idevágó súlyos elem: 1956 megítélése.
Ami szintén több évtizedes „akaratlagos” politikai döntés következménye, és számos lehangoló ténnyel szolgál a szövegben. Ennek záródarabja egy vacsora Bächer Mihályéknál 1989. június 16-án. „A ’nagy család’ hangulata vonzó, összehoz bennünket a ’nagy nap’ együttes elutasítása. A balkániságát közösen érezzük…” Ezután már csak két nap feljegyzései jönnek a Naplóban, és talán, ha négy hónap következik a naplóíró életéből.
Abban biztos vagyok, hogy ez a szerep, amelyet Király István mutat fel a képzelt jövőnek, csak olyan politikai rezsim és nemzeti morális közállapot idején jöhetett létre, mint amelyik Magyarországon több mint három évtizedig fennállt – egy mindent kockára tevő és levert, tehát mindent elveszítő nemzeti forradalom után. Ami a legjellemzőbb lélektani elem Király emlékeiben: tisztában van szerepével. „Úgy érzem, nincs önazonosságom, az alapoktól kell felépítenem magam” (1978).
Ha egyetlen szót kellene Király István nevével társítanom – a „megfelelés” volna ez a szó. A megfelelés kényszere. Megfelelni a hatalomnak, a családnak, a szakmai presztízsnek, az álnok korszellemnek, a hamisan erőszakos ideológiáknak, az ellenfeleknek. A megfelelés – ha egy egész életre szól – egyenlő a szolgálat és az igazodás önfelszámoló balekságával. Csak hát eljön a pillanat, amikor az ember köteles végre „megfelelni” saját halhatatlan lelkének is… Csak erről a naplóknak már nincs módjuk beszámolni. A Napló utolsó jegyzetéből tudjuk, hogy Király, amikor a „végső stádiumba jutott…, hallgatást erőltetett magára…”.
(Király István: Napló 1956–1989. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 1078 oldal. Ára: 9990 forint)