Gyermekkorában nézte a televízióban, ahogyan az aukciósházak árverésén Picasso- és Monet-képek vásárlásakor leüt a kalapács. Ferenczy Bálint elhatározta, hogy egyszer ezzel a mesterséggel szeretne foglalkozni. A nagyanyjáé volt a még most is látogatható K.A.S. Galéria (Kortárs Alkotók Stúdiója). Tizennégy évesen már glettelte, festette a falakat, szögelt, és felrakta a képeket, olykor beszélgetett a művészekkel.
Ugyanakkor azt is látta, hogy milyen nehézségekkel jár egy kereskedelmi galériát pénzügyileg fenntartani, nyereségessé tenni, ezért szerette volna megtudni, hogyan működik ez tőlünk nyugatra.
– Miért éppen a fotóművészet érdekelte?
– Itthon még egyetemistaként a Faur Zsófi Galériánál kaptam először munkát. Rengeteg külföldi művészeti vásáron vettünk részt, és tapasztaltam, amikor bemutatkoztam a műértőknek, hogy a magyar fotográfia egy közös pont. Fontos gyűjtőktől kezdve az alkalmi látogatókig mindenki ismerte vagy legalábbis hallott már Brassaïról, Robert Capáról, Martin Munkácsiról, Moholy-Nagyról vagy André Kertészről. Később már nagyon sok fotót vittünk a vásárokra, bár az a furcsa helyzet, hogy a legnagyobb fotósaink alig készítettek képeket Magyarországon, a munkásságuk külföldön teljesedett ki… Egyre inkább érdekelt ez a világ.
– Hol tanult tovább?
– Felvettek a londoni Sotheby’s Institute of Art mesterképzésére. Ez a világhírű aukciósház egyeteme, akkor indult a fotótörténész-képzés. Az egyetemes fotótörténetben legalább tíz-tizenkét magyar név van, köztük a már említetteké, akik abszolút szupersztárok.
– Hogyan került a Sotheby’shez?
– Az aukciósházhoz kétszázan jelentkeztek gyakornoknak, tudtuk, hármat-négyet talán felvesznek. Az első londoni állásom nem sikerült jól, habár olyan művészekkel dolgozhattam együtt, mint Zaha Hadid vagy a Campana testvérek. Ott álltam fizetés és lakás nélkül, s egy tizenkét ágyas hostelszobában laktam. Aztán egy csütörtöki napra interjúra hívtak, pénteken pedig már jelezték, hogy hétfőn gyakornokként kezdhetek a kortárs osztályon. Három hónap után felvettek rendes munkatársnak. Az aukciósház olyan, mint egy multicég. A központban hét-nyolcszázan dolgoznak. Van kortárs művészeti osztály, impresszionizmus és modern művészeti, régi művészeti, fotótörténeti, bútor- és óraosztálya is, és még sorolhatnám. Olyan szerencsés beosztásba kerültem, hogy ingázhattam a kortárs művészeti osztály – amely az 1945 utáni irányzatokkal foglalkozik –, az impresszionista és modern művészeti osztály s a régi mesterek osztálya között, ahol például egy El Greco-festmény lógott az íróasztalom mögött. Volt a kezemben ezerkarátos nyers gyémánt, Enigma kódfejtő gép és Nobel-díj is, amelynek tulajdonosa a bevételt egy alapítvány számára ajánlotta fel. Az aukciósházban a titkos ajtók mögött privát ebédlők és éttermek találhatóak konyhával, komornyikkal, ahol a kiemelt üzletfeleket látják vendégül. Kiderült, hogy magyar vagyok, az egyetlen az egész cégben, s áthívtak az orosz osztály vezetőjéhez, aki egy aukció előkészítésével kapcsolatban kelet-európai munkaterületre küldött el. Így vehettem részt a magyar szempontból nagy sikerű 2016-os Contemporary East árverés szervezésében, ahol többek között Reigl Judit festménye és Maurer Dóra, illetve Kepes György fotográfiái is kalapács alá kerültek.
– Mi alapján lehet eldönteni, hogy mely művész fényképeit érdemes meghirdetni egy-egy aukción?
– Hosszú folyamat. Meg kell nézni, hogy kik azok a művészek, akik benne vannak a múzeumi gyűjteményekben, kik állítanak ki a galériákban. Ismerni kell a gyűjtői körök ízlését is, egy idő után kialakul, hogy kit érdemes aukcionálni. Aztán az elkészült „kívánságlista” alapján találni kell gyűjtőket, akik el akarják adni a képeiket az árverezőházon keresztül. Hosszú tárgyalássorozat kezdődik arról, mi és milyen becsértékkel legyen az aukció tárgya. Én felhívok egy magyar, cseh, román vagy orosz gyűjtőt, de sokszor nem egyezik a véleményünk a becsértékről. Innentől fogva sokszor nehéz az árazásban megegyezni, mert kevés korábbi regisztrált eladást lehet találni. Mivel ezen a piacon különösen igaz, hogy az ár meghatározza az értéket, a magyar művészeknek sokszor az a problémájuk, hogy hazai áraik túl alacsonyak a nemzetközi piachoz mérve. Ha Magyarországon egy nagyon jó művész képe kétmillió forintba kerül, az külföldön könnyen kevés lehet, hiszen öt-hatezer fontért Londonban kevés kvalitásos képzőművészeti munkát lehet kapni. Fotóban számít az, hogy hány darab készült a fényképből, mikor készültek a nagyítások, és ki írta alá azokat, s nagyon fontos a kép állapota is.
– A világban emelkedett a fényképek iránt a kereslet?
– Az elmúlt évtizedekben igencsak. Jó helyzetben van a fotográfia, mert egy gyűjtő számára alacsony az úgynevezett belépő ár. Míg egy Picasso-festmény ára könnyen több százmillió forint is lehet, addig egy eredeti Brassaï-fotót aláírva s korabeli nagyításban már meg lehet venni akár három-ötezer euróért. A műkereskedelmi piacot leginkább az USA, és újabban Kína határozza meg. Rögtön mások az összegek. Hiába mondom azt, hogy semmi sem érhet százmillió eurót, azaz nem létezhet olyan festmény, amely ennyit ér, a kijelentésem csak addig igaz, amíg meg nem jelenik két eszméletlenül gazdag ember, akik elkezdenek azon versenyezni, hogy melyiküké legyen a kép. Az ár absztrakt értékké válik. A napokban kelt el például egy Leonardo da Vincinek tulajdonított festmény több mint 450 millió dollárért…
– A határ tehát a csillagos ég?
– …és tovább… Fotográfia tekintetében a világ legdrágább fényképe címet a közelmúltig Andreas Gursky képe birtokolta, amelyet a New York-i Christie’s árverésén 2011-ben 4,3 millió dollárért értékesítettek. A mintegy 4 × 2 méteres nagyságú fényképen, a Rajna II-n a Rajna partszakasza látható. Az 1955-ben Lipcsében született és ott alkotó fotográfus a világhírű Düsseldorfi Iskola egyik fontos képviselője. Nemrégiben viszont egy ausztrál tájképfotós, Peter Lik fényképe lett a világ legdrágábban eladott fotója, mivel egy magángyűjtő 6,5 millió dollárt fizetett érte. Peter Lik képe egy természetfotósok körében népszerű helyen, az arizonai Antilop-kanyonban készült, és annyiban különbözik az ugyanott készült képeslapfotóktól, hogy a napfény által megvilágított felszálló por egy emberi alakot rajzol ki. Innen kapta a kép a Fantom címet. Mivel a névtelenségbe burkolózó vásárló két másik képét is megvette már 2,4 millió, illetve 1,1 millió dollárért, így a művész négy fényképe is szerepel a világ tíz legdrágább fotója között. A hatalmas árak eredményeként viszont külföldön létrejöttek már olyan tőkés társaságok, amelyek a 60-30-10-es szabály szerint fektetnek be a művészetekbe. Hatvan százalékban olyan művészektől, például impresszionistáktól vásárolnak, amelyek minimum értékállóak, harminc százalékban kortárs művészetet vásárolnak, amelyeknek az értéke könnyen felmehet (de vissza is eshet), tíz százalékban pedig tehetséges, ám teljesen „rizikós” művészekbe fektetnek be. Ausztriában négymillió euróból jött létre egy olyan művészeti alap, amely a fotósokra fókuszál, s csodálatos gyűjteményüknek nagy kiállítást szerveztek Bécsben. Katalógust adtak ki, cikkeket írtak a tárlatról, majd azt követően emelt áron adták el a képeiket. Jó befektetésnek bizonyult, s a befektetők egyes alkotásokat kikölcsönözhettek, kirakhatták az irodájukba.
– Kik a legkeresettebb, leginkább elismert kortárs magyar fotósok ma nyugaton a galériák körében?
– Magyar Ádám, Dezső Tamás és Szabó Dezső. Hatvanhét és hetvennyolc között születtek.
– Mitől magas az áruk?
– Minden ott kezdődik, hogy jónak kell lenni, s tudnak nyújtani extrát is. Magyar Ádám például kifejlesztett egy kamerát, és nagyon egyedi, hátborzongatóan hatásos képeket készít. Mint ahogyan egy focistánál is kell egy menedzser meg egy klub, egy művésznek is szüksége van egy kereskedelmi galériára, amelyik felfedezi, képviseli, és kiáll mellette. Ezért is alapfeltétel, hogy egy sikerre törő művész jól beszéljen angolul. Szükséges, hogy intézmények, múzeumok kiállítsák a képeiket. Ezeknek a magyar, de már külföldön élő fiatal fotósoknak a képeit több millió forintnak megfelelő euróért árulják a neves galériák. Ott voltam, amikor Brüsszelben először tudtuk eladni Magyar Ádám három képét. Elégedett volt a galéria, elégedett volt Ádám is. Azóta megtöbbszöröződött ezeknek a fotóknak az ára. Mindenkinek van az életében legalább egy olyan fényképe, amely fantasztikusan sikerült. Kirakhatnánk akár a legnevesebb fotográfusok mellé is. Viszont egy művész felvételének az értékét a múltja határozza meg, az, hogy az egész életét az alkotásra tette fel.
– Létezik olyan, hogy egyszer csak felfedeznek valakit?
– Persze! Ettől is izgalmas ez a világ. Volt olyan magyar fotós, akinek háromezer eurónál kezdtük a képeit árulni, amely, megjegyzem, csak magyar viszonylatban magas ár. Itthon nem lehetett eladni, de a külföldi gyűjtők megvásárolták a nagy méretű képeit ezen az áron. Aztán felfedezte egy New York-i galéria, amely kiállította a műveit, s még sikeresebbé, keresetté tette a művészt. Mi eladtunk három év alatt körülbelül húsz képet tőle, a New York-i galéria pedig egy év alatt negyvenet, de már nem egymillió forintos, hanem 7-9 ezer eurós darabáron.
– Nemrég zárt az ezúttal a Föld még megmaradt értékeit, élővilágát s tájait fényképező brazil Sebastião Salgado kiállítása a Műcsarnokban. Ő milyen értéket képvisel?
– Nagyon nagy név. A képeihez nem kell leírás, magyarázat. Salgado munkái darabonként 5–15 ezer euróba kerülnek az aukciókon.
– Két aukciósházi év után több mint egy éve a londoni székhelyű Vastari Group munkatársa. Mit csinál?
– Tanácsadóként múzeumokat segítek abban, hogy a magángyűjtőket megtalálják kiállítási műtárgykölcsönzések kapcsán. Itt nem csak fotókkal foglalkozom. Például ha egy neves múzeum kiállításához egy Renoir-festmény hiányzik, az a munkám, hogy találjak egy készséges gyűjtőt, aki hajlandó azt kölcsönadni. Ezen túl, függetlenül a londoni munkámtól, gyűjteményépítési tanácsadóként dolgozom együtt magyar és külföldi kliensekkel. Amikor művészettörténet szakra jelentkeztem, nem tudhattam még, hogy lesz-e egyáltalán munkám valaha, viccelődtek is velem a mérnök vagy közgazdász ismerőseim. Amikor Magyarországon vagyok, az állami művészetfinanszírozást kutatom egy PhD-program keretében. Fontosnak tartom, hogy a sport vagy éppen a filmes szakma mellett megtaláljuk a képzőművészeti szektor megfelelő támogatási formáját is. Egy nap pedig én is saját galériát szeretnék nyitni.