Megcsillan a lemenő nap az üzleti negyed felhőkarcolóin Panamaváros tengerpartján, miközben az óvárosban az utcazenészek szórakoztatják a fagyival sétálgató amerikai turistákat. A gyarmatosítók által felépített városrészben szinte Európában érzi magát az ember a régi házak, a gyönyörű templomok és a modern bárok között. A parttól távolabb eső kerületekben azonban mintha egy másik földrészre lépnénk. A koszos utcák mentén kínai boltok sorakoznak, olcsó árut kínálva. Az itt élők többnyire feketék: karibiak, afrikaiak, az egykori csatornaépítők hátrányosan megkülönböztetett leszármazottai. Itt már nem jellemző a fehér kalap, a világos öltöny és az élére vasalt nadrág, amelyet néhány utcával arrébb minden panameñón (panamain) látni. A kontraszt hatalmas: a rendőrség esténként kivonul a gettókból, az utcán átveszik a hatalmat a helyi bandák. Az itt élők azonban mégis a szerencsésebbek közé tartoznak: a káosz ellenére a város egyfajta biztonságot jelent. Bekötött vizet, csatornázást, elektromosságot, oktatást és persze orvosi ellátást.
Panama vidéki részein sokaknak ez nem adatik meg. Bár gyönyörűen süt a nap, a pálmafák békésen integetnek, és a természet ontja a gyümölcsöket, a szegénység elképesztő méreteket ölt. A nyomor főként az őslakosokat érinti, akik legtöbbször szinte teljesen elzárva élnek a világtól. Bár az országon a világ talán legnagyobb beruházása, a hatalmas csatorna vezet végig, az infrastruktúra korántsem olyan modern, mint azt gondolnánk.
A hegyekben élő népekhez és a vidéki apró falvakhoz sokszor nem vezet kiépített autóút, ezért a tömegközlekedés sem elérhető számukra. Így pedig mezőgazdasági terményeiket se tudják eladni.
„Az ilyen helyen élőknek sokszor órákat, akár napokat kell gyalogolniuk, hogy eljussanak a legközelebbi egészségügyi központba” – mondja Juan Antonio Montenegro, a Miguel de la Borda-i Egészségügyi Központ igazgatója. A körülmények magukért beszélnek: a vidéki otthonok közel felében nincs bekötött ivóvíz, sem csatorna, sem elektromosság. „Néhány közösségnek van vízvezetéke. A többi helyen a folyók, patakok, források és kutak vizét használják” – nyilatkozta az igazgató a La Estrella panamai lapnak. A sokszor szennyezett folyóvizek használata pedig megbetegedésekhez vezet, ami főként a kisgyerekeket érinti súlyosan. De nem csak a tiszta víz hiánya problémás: a Közép-Amerikában jellemző trópusi betegségek is állandó gondot okoznak a kisebb közösségeknek. A szúnyogirtásnak így alternatív, cseppet sem egészséges módját választják: a lerakott szemetet égetik el, hogy a füsttel távol tartsák a vírusokat terjesztő moszkitókat.
A kitörési lehetőség az oktatás lenne a vidéki lakosság számára, ám egyelőre ez sem megoldott. Sok őslakosközösségben egyáltalán nem jellemző a gyerekek tanítása. A szerencsésebb helyeken nonprofit szervezetek próbálnak segíteni. „Bármilyen segítségnek örülünk. Az itteni gyerekek semmilyen oktatásban nem részesülnek, így bármilyen tudás nagy segítség: angol, matematika vagy írás, de akár számítógépes ismeretek, egészségügyi oktatás is” – mondja Daniel, aki Panamaváros közelében segít egy őslakosközösségben.
Bár a legtöbb faluban képzett tanárok igyekeznek órákat tartani, a megfelelő infrastruktúra általában hiányzik: sokszor templomokban, közösségi házakban folynak az órák. De maguk a gyerekek is el-elmaradoznak. Az iskolai lemorzsolódás országosan eléri a 38 százalékot a hivatalos adatok szerint. Vidéken ugyanis prioritás, hogy a gyerekek a mezőgazdasági munkában segítsenek. „A legtöbben iskola után mennek dolgozni a földekre. Az oktatás alatt pedig folyton fáradtak, ez tarthatatlan” – panaszolja az egyik helyi tanár Donoso településen, Colón provinciában. Az írni és olvasni maguk sem tudó szülők gyerekei pedig egy idő után nem látják értelmét a tanulásnak, és otthagyják az iskolát.
„Ez a helyzet nem tolerálható az olyan országban, ahol közben ekkora a jólét – fogalmaz Kim Bolduc, az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) helyi képviselője.
Panama gazdasági mutatói egyáltalán nem árulkodnak szegénységről: egyike Közép-Amerika leggazdagabb országainak. A 3,5 millió lakosú államban az egy főre jövedelem éves szinten 13,343 dollár (3,5 millió forint), miközben a környező országokban, mint Honduras, Nicaragua vagy Guatemala, ez négy-ötezer dollár (1-1,3 millió forint) körül van. Az ENSZ latin-amerikai gazdasági szervezete (ECLAC) szerint 2002 és 2015 között ráadásul Panamában 21 százalékkal nőtt a GDP, ami hatszorosa a régió gazdasági növekedésének.
A panamai közgazdászok szerint azonban a gazdasági növekedés és a magas egy főre jutó jövedelem a külföldi befektetéseknek, illetve az olyan kormányzati befektetéseknek köszönhető, mint a Panama-csatorna bővítése vagy a metróhálózat fejlesztése a fővárosban. A lakosság nagy része tehát nem részesül a fejlesztések hasznából. Az egyenlőtlenség ráadásul növekedett Panamában, derül ki a gazdasági minisztérium hivatalos (MEF) forrásaiból. A La Estrella lap szerint a különbség még nagyobb, ha nem adjuk hozzá a kormány által a legszegényebb rétegeknek folyósított támogatásokat.
Miközben a hírekben panamapapírokról és dollármilliókról hallani, a helyi lakosság negyede szegénységben él, mintegy harminc százaléka jóval a szegénységi küszöb alatt, napi kevesebb mint egy dollárból. A Világbank idei riportja szerint Panama ráadásul alulteljesít a szegénység menedzselésében még a többi latin-amerikai országgal összehasonlítva is. Miközben 1990 és 2009 között a teljes régióban a szegénység és a mélyszegénység 28, illetve 41 százalékkal csökkent, Panamában ezt csupán 13, illetve 25 százalék volt.
Mi lehet a megoldás? A kormányzat különböző szociális projektekkel igyekszik kezelni a helyzetet. A Martín Torrijos elnök (2004–2009) által megkezdett program, az úgynevezett „Red de Oportunidades” (Hálózat a lehetőségek felé) pénzügyi juttatásokkal segíti a rászoruló nyugdíjasokat. Hamarosan megemelik a program által juttatott összeget havi 25 dollárra, hogy az érintett családoknak még nagyobb biztonságot nyújtsanak, közölte a fejlesztési minisztérium. Idén megjelentek a „Biocomunidad” nevű, ökoközösségeket fejlesztő projekt eredményei is: 14 településen sikerült utat építeni, és pékséget, hentesüzletet nyitni, illetve javítani az épületek állapotát, jelentette be Lorena Castillo de Valera, a panamai first lady.
Aristides Hernandez közgazdász szerint azonban ezek a programok önmagukban nem segítenek, hacsak nem társul hozzájuk az állami szolgáltatások fejlesztése, különösen a vidéki településeken. Bár a latin-amerikai régióban az utóbbi évtizedben rendkívül népszerűek voltak a populista kormányok által nyújtott szociális programok, amelyek a szegényebb rétegeket segítették, hosszú távon ezek már fenntarthatatlanná váltak. A kontraszt ráadásul bicskanyitogató Panamában. „Ötmillió eurót is megértek a németeknek a Panama-iratok” – szóltak a szalagcímek július elején. Az országban, ahol a gazdagabb rétegek ekkora összeggel dobálóznak, a 25 dolláros támogatás valóban nevetségesnek tűnik.