Vajon kinek jutott eszébe, hogy egy orosz katonai szolgáltatásokat nyújtó magáncéget a nagy német zeneszerzőről, Richard Wagnerről nevezzenek el? Talán a volt katonai hírszerző, Dmitrij Utkin, a vállalat alapítója végtelen zeneszeretete nyilvánult meg a névválasztáskor? Esetleg A valkűrök lovaglása fogta meg Utkint, különösen az Apokalipszis most című film aláfestő motívumaként, amikor amerikai vadászgépek erre a zenére bombázzák szét a Vietkong állásait? De az ő egysége nem légi, hanem szárazföldi erőket tömörít. Vagy a névadó Wagneren keresztül szeretett volna utalni Adolf Hitlerre, akinek kedvenc zeneszerzője volt a XIX. században élt német operafejedelem? Ma már minden lehetséges Oroszországban is. Többen gyanítják, hogy pont a Harmadik Birodalom iránti rajongás állhat a névválasztás mögött.
A Wagnerről az idén tavasszal kezdtek megjelenni a hírek, először a Fontanka című független orosz lap közölt róluk írást, mégpedig a Szíriában vállalt küldetésükről. Nagy dicsőséget arattak, de hatalmas árat fizettek érte. Az egység Palmüra, az ókori romváros visszafoglalásában játszott elévülhetetlen szerepet, ám a Wagner több – egyes hírek szerint százat meghaladó számú – „szerződéses alkalmazottja” halt meg az Iszlám Állammal vívott csatában. „Ágyútölteléknek használtak minket – állítja egy azóta már kilépett, most Moszkvában állástalanul bolyongó harcosa a Sky News brit tévécsatornának. – Mire a »felszabadítók«, Bassár el-Aszad csapatai odaértek, mi már mindent lerendeztünk.”
Vlagyimir Putyin államfő a nyár elejei, Kremlben rendezett ünnepségen a Szíriában tett szolgálataiért néhány zsoldost is kitüntetett. Hogy is van ez? Miközben orosz törvény tiltja, mint ahogy nálunk is, hogy állampolgárok külföldön ilyen zsoldos munkát elvállaljanak, addig az elnök személyesen részesíti kitüntetésben őket? Mintha nem is vennék olyan komolyan az orosz szabályokat, sőt azokkal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot folytatnának. Három évvel ezelőtt a Szláv Hadtest – szintén magánvállalat – két alapítóját Szíriából Moszkvába visszatérve a repülőtéren rendőrök várták, majd három év letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. Ki korán kel, kap egyet a fejére? Ők is katonai szolgáltatások nyújtására szerződtek a szír kormánnyal, amelynek a hadseregét ekkor dezertálások gyengítették. Valószínűleg kicsit korán került a megállapodásra pecsét, ugyanis ez szembement az akkori orosz politikával, a be nem avatkozás elvével, amelyet mára meghaladott az idő.
A Wagnerral ilyen gond nincs. Először is, hogy kikerüljék a nem megengedő orosz szabályozást, valamelyik adóparadicsomban jegyezték be a céget, mint az ilyen jellegű orosz vállalkozások zömét. Másrészt pedig az az elsődleges, hogy jó kapcsolatot tartsanak a vezetéssel, előbb értesüljenek annak bármiféle szándékáról. Ez meg is van. Hát hol máshol lenne a cég oroszországi székhelye, mint a Krasznodar melletti faluban, Molkinóban, ahol az orosz különleges katonai egység, a Specnaz kiképzőközpontja van? Vajon a Wagner saját nehézfegyverein, tankjain, légelhárító rakétáin gyakorlatozik, vagy esetleg „kölcsönkap” az államtól is ilyen eszközöket?
A dumában, az orosz parlamentben 2013-ban a lobbierők megmozdultak, hogy törvénnyel szabadítsák fel az utat a katonai szolgáltatásokat nyújtó cégek oroszországi megalapítása előtt. Úgy érezték, hogy itt az ideje a hátrány behozásának, amelyet a nemzetközi biztonsági cégek versenyében elszenvedtek. Az első nekilendülés zátonyra futott: a vezetés „túl könnyűnek” találta a szabályozástervezetet. A Kreml még mindig attól tart, hogy az oligarchák könnyűszerrel felállíthatnak egy akár tízezres létszámú magánhadsereget, amely válsághelyzetben ütőkártyaként szolgálna a kezükben.
Mint ahogy Délkelet-Ukrajnában történt, ahol Igor Kolomojszkij milliárdos létrehozta Donbasz névre keresztelt magánhadseregét, amely még Kijevnek sem volt hajlandó engedelmeskedni.
Az egyértelmű, hogy Oroszországban is valahogy rendszerbe kellene foglalni az ilyen vállalkozásokat. Oroszország jelenleg egymillió főt tart fegyverben, a sorkatonaság fenntartására évente 300 ezer fiatal kap kiképzést. A Szovjetunióban a tisztélet netovábbja volt az, ha valaki külföldön szolgált, az egész világot behálózták a támaszpontok, kezdve a szocialista tábortól egészen Kubáig, Vietnamig, de még a Közel-Keletre, sőt Afrikába is jutottak katonai tanácsadók. Egy ilyen kiküldetés jelentősen növelte a tisztek anyagi jólétét, főleg a különböző üzletelésekből. Ma is főleg a pénzért adják a fejüket arra, hogy katonai jellegű magánvállalkozásban szolgáljanak, de van köztük olyan is, aki egyszerűen nem tud meglenni lőporszag nélkül.
A jelentkezni vágyók felhozatala hatalmas. Az utóbbi években több százezres létszámleépítés volt az orosz hadseregben, és minden évben mennek nyugdíjba az erejük teljében lévő, főleg 40-50-es éveikben járó tisztek. Ugyanez tapasztalható az FSZB, az orosz kémszervezet soraiban is, ami igencsak jó ajánlólevél az ilyen cégeknél. Orosz cégek egyenként egy hónapon belül ezer-háromezer főt tudnak kiküldeni a harcok helyszínére. Egy másik orosz vállalat, az RSB Group vezetője, Oleg Krinyicin így fogalmazott erről: „Ott, ahol a NATO, a nyugatiak kényelmetlenül érzik magukat, mi örömmel megágyazunk magunknak.”
A Wagner havi 3000-3500 eurót fizet az egyszerű alkalmazottaknak, magyarán szerződéses harcosoknak, ami az orosz átlagfizetés hat-hétszerese. De van olyan volt ezredes is, aki Szíriában, hadiövezetben havonta 80 ezer dollárt keres a hadseregben kapott 1500 helyett, igaz, ez az orosz magánvállalatok által nyújtott csúcsfizetés. Az orosz vezetőség attól is tarthat, ha megnyitják a kapukat a katonai magáncégek előtt, akkor azok egyszerűen elszipkázzák a rengeteg pénzért kiképzett, a csúcstechnológia kezelésében jártas embereiket. A pénz azonban nem minden. A Sky Newson megszólaló egyik volt orosz zsoldos így beszélt erről: „Ez egy dupla vagy semmi játék. Azoknak az embereknek, akiknek az itt megkeresett pénz lebeg a szemük előtt, a zömük sohase tér haza. Másokat a harc tüze hajt, legfőbb vágyuk az, hogy az amerikaiak támogatta szír lázadó erőkkel vagy egy az egyben az amerikai különleges osztagokkal csapjanak össze. Őnekik nagyobb a túlélési esélyük.”
Vlagyimir Putyin is megtapasztalhatta, milyen jó hasznát veszi a katonai magáncégeknek, főleg az olyan hibrid, vegyes eszközökkel zajló háborúkban, amelyek jelenleg számtalan helyen folynak. Ezeket a feladatra szerződött egységeket nem kötik merev alá-fölé rendeltségi viszonyok, sokkal mobilabbak, mint ha egy nagy hadsereg részeként mozognának. Ráadásul profikból állnak, kisebb tűzerővel is sikert érnek el. Van még előnyük: ha például valaki elesik közülük, nem szerepel a hadsereg hivatalos veszteséglistáján, ő külföldön vállalkozóként hunyt el.
Szíriában az orosz hadsereg nem hajt végre szárazföldi akciót – ezt szajkózza a propaganda, miközben a damaszkuszi kormány oldalán orosz magáncégek vállalnak harci feladatokat, logisztikai munkákat, konvojok és személyek biztosítását, kiképzést és tanácsadást. De ez a helyzet Délkelet-Ukrajnában is, orosz hadsereg katonája nincs ebben a térségben. Az már más kérdés, hogy „önkéntesek” természetesen segítik az oroszbarát erőket, például tavaly nyáron, ha harcosaik nincsenek jelen a frontokon, már rég temethették volna a két ukrajnai népköztársaságot.
A hadászat történetében szinte mindig voltak olyan csapatok, amelyek jó pénzért fegyvert fogtak amellett, aki fizetett nekik, a harci készségüket bocsátották áruba. A rómaiak is alkalmaztak ilyen erőket. Vajon ki tudja, hogy Mátyás király fekete serege is zsoldosokból állt? Ez a maga korában elég ritka megoldás volt Európában, de a harmincéves háború időszakára szinte általánossá vált a zsoldos erők foglalkoztatása. A XIX. században a sorozásos hadsereg elterjedésével csökkent az ilyen egységek száma, az állam ugyanis magának követelte a háborús erőszak jogát, de a 1960-as években a felszabadító mozgalmak ellenében Afrikában, Dél- és Közép-Amerikában, Ázsiában a gyarmatosítók előszeretettel fordultak a háború kutyáihoz, a zsoldosokhoz némi segítségért. Nem messze tőlünk, a ’90-es években a szemben álló felek a jugoszláv háborúban is bevetettek zsoldos egységeket.
Az 1990-es évektől volt tapasztalható – főleg Amerikában – a katonai jellegű magánvállalatok robbanásszerű elterjedése. Hogy érzékeltessük e hallatlan fejlődést, arra itt egy példa: az első, 1991-es öbölháborúban részt vevő, állami hadseregben szolgálók aránya száz az egyhez volt a magánalkalmazottakhoz képest. Ez mára egy az egyhez alakul, sőt vannak olyan háborús térségek, ahol több magánvállalkozó szolgál, mint hivatásos katona. Tévedés ne essék, ezek az afganisztáni és iraki amerikai csapatkivonás előtti adatok. A ’90-es évek végén Erik Prince – aki hatalmas vagyont örökölt, és mindemellett az Egyesült Államok egyik legjobb kommandójának, a Navy SEAL-nek is tagja volt, de előtte gyakornokként építette politikai kapcsolatait a washingtoni képviselőházban – megalapította a Blackwater céget, amely, ha magáncégekről beszélünk, először ugrik be az embernek.
Az észak-karolinai Moyock 24 négyzetkilométeres mocsaras, fekete vizű részén – innen van a cég elnevezése – a legnagyobb magán-kiképzőközpontot üzemeltették, amely tízezerszámra fogadta az egyébként hivatásos katonákat és rendőröket is. 2001. szeptember 11-e után a Blackwater évente dollármilliárdos üzleteket kötött az amerikai kormánnyal. Az afganisztáni és iraki háborús övezetben 2500-3000 volt amerikai kommandóssal, hírszerzési ügynökkel, exkatonával, rendőrrel voltak jelen. Nemcsak a szervezet profizmusa, hanem kegyetlen akcióik miatt is a sajtó címlapjára kerültek. Bagdadban 2007-ben egy konvojt kísérve lövöldözés tört ki, amelyben a blackwateresek 17 fegyvertelen iraki civilt lelőttek. Prince az incidenst követően döntött úgy, hogy megszabadul a cégtől, amelyet el is adott, jelenleg Academi néven működik.
De kit nevezünk zsoldosnak? „Olyan fegyverest, aki pénzért, hivatásszerűen, aktív fegyveres szolgálatot vállal […] olyan közösség érdekében, amelyhez egyébként nincs köze, és olyan pénzbeli juttatásért, amelynek összege meghaladja az ott szolgáló helyi katonák fizetségét” – ez áll a genfi konvenció kiegészítő záradékában. Bár azóta sem korszerűsödött a nemzetközi szabályozás, mára jelentősen módosult a piac és annak szereplői is. A szakirodalom öt nagy tevékenységi kört ír le a magánvállalkozásoknál, természetesen van cég, amely mindet felöleli. Az első a katonai objektumok-épületek őrzésére, védelmére vonatkozik.
A második – nem fegyveres szolgálat – a kiegészítő feladatok ellátása, ilyen az ellátmányozási, szállítmányozási, aknamentesítő és fegyverrendszer-karbantartói vagy tolmácsolási ügyek elvégzése. Vannak olyan cégek, amelyek kimondottan tanácsadói, kiképzési feladatra vállalkoznak. A 2000-es évek második felében megjelentek a tengeri biztonsági vállalatok, amelyek a kalózok ellen biztosítanak védelmet. A Szomáliával határos tengervizeken a NATO kiadta ezt a munkát is magánvállalatoknak, azóta ezen a vidéken sem hallottunk kalóztámadásról.
A katonai erőt biztosító vállalatok, a frontokon fegyverrel jelen lévők jelentik a piramis csúcsát: ezek olyan szerződéses vállalkozók, akik harci helyzetben is bevethetők. Az egyszerű alkalmazottak zömükben harminc-negyven évesek, korábban rendkívüli kiképzésben részesültek, nem egy közülük valamilyen különleges osztagnak volt tagja. Az ő parancsnokaik, akik lehetnek idősebbek, egy-két háborúban már tapasztaltak lőporszagot. A megrendelők általában nem rendelkeznek kellő számú ilyen magas szinten felkészült, harci tapasztalatokkal rendelkező hivatásos katonával, ezért bíznak meg egy céget a munkával. Ez lehet fegyveres személyvédelem vagy objektumőrzés, különösen veszélyes utakon konvojok kísérése, de belefér még kőolaj- és gázvezetékek felügyelete is.
A Blackwater az Egyesült Államok külügyminisztériumával kötött szerződés alapján évi harmincmillió dollárért látta el az „iraki kormányzó”, Paul Bremer védelmét. Harminchatan ügyeltek a fő amerikai diplomatára, három helikopter állt készültségben, ki tudja, hány páncélozott gépkocsi volt a garázsban, és két harci kutyás egység is Bremerre vigyázott. Ekkoriban 300 dollár körül mozgott egy testőr napi bére Irakban, a blackwateresek pont a dupláját kapták. Erik Prince, a leköszönt elnök könyvet írt erről az időszakról, amely tavaly ősszel magyarul is megjelent. Ebben elmeséli azt a történetet, hogy az amerikai elnök bagdadi látogatása előtt a Secret Service emberei, akik az államfő biztonságáért felelnek, kiérkeztek terepszemlére, és azt a jelentést küldték vissza Washingtonba, hogy csak egy, maximum két utcát tudnak biztosítani. A Blackwater elvállalta, mint számos magas rangú amerikai és világpolitikai vezető biztosítását is.
Miért éri meg ilyen jelentős összegekért magánvállalkozásokat alkalmazni? Hozzáértő szakértők kimutatták, hogy ez az olcsóbb megoldás. Nem kell a kiképzésre áldozni, vagy tudja a vállalkozó, vagy a cég fizeti az ilyen irányú tudás megszerzését. Nem kell állandóan állományban tartani, egy életpályán át a szállás, az étkezés, a ruházkodás, az oktatás költségeitől megszabadulnak. Csak bizonyos feladatokra, meghatározott időre kötnek szerződést privát céggel. Ez igaz a vállalatokra is, hiszen a korábban létrehozott listák alapján válogatják, hogy nekik kire van szükségük. A megrendelőnek utánuk nem kell nyugdíjat fizetni, nem kell szabadságot állni, és nem szükséges számtalan más juttatáshoz hozzájárulni. Ha összeadjuk ezeket a járulékos költségeket, amelyeket egy hivatásos katona egész életében megkap, talán igaza van annak, aki olcsóbbnak látja a magánmegoldást.
A magán katonai vállalkozások is érzik, hogy valamilyen módon szabályozni kellene az egyre nagyobbra duzzadó, jelenleg 350 milliárd dolláros piacot. Olyan eset ma már nem állhat elő, mint az iraki háború első szakaszában, amikor amerikai katonai bíróság nem ítélkezhetett magánvállalkozóval szemben, és a washingtoni kormány is felmentést adott számukra az iraki joghatóságok eljárása ellen, magyarul büntethetetlenek voltak. Nem oly rég történt a bagdadi vérengzés felelőseinek elítélése az amerikai szövetségi bíróság előtt, a fő bűnös életfogytiglant kapott. Az elmúlt években az ilyen tevékenységet megrendelő országok létrehozták a montreux-i szándéknyilatkozatot, amely szabályozza, hogy mire lehet vállalkozókkal szerződni. Sajnos azonban ez nem bír kötelező erővel.
A szakma is igyekszik meghatározni azt a vörös vonalat, amely elválasztja a magánvállalkozást a zsoldosoktól. A hétszáznál több magáncég 75 százaléka elfogadott egy magatartási kódexet, ám a vállalatok 25 százaléka nem csatlakozott ehhez.
De mi lesz akkor, amikor attól függ egy fegyveres konfliktus kimenetele, hogy ki tud hatásosabb katonai magánvállalkozót szerződtetni? Úgy lesz ez is, mint a sportban: a közel-keleti kupa döntőjében az Academi „játszik” a Wagnerrel, a képernyőkön pedig milliárdnyian csodálják a számtalan kamerafelvételről a ragyogó cseleket, pompás lövéseket? Csak azt a zárótüzet, azt tudnám feledni…