2018. január 16., kedd, Gusztáv napja
Lugas, Lugas Külpolitika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/a-fuggoagy-luxusa-2621521/

A függőágy luxusa

Panama – Vizit az embera indiánoknál
Veszélyes trópusi ragadozók, testfestett gyógyító indiánok, jótékony nemzetközi szervezetek és önzetlen önkéntesek. Csak kicsit hökkenünk meg, amikor a rákot eltüntető gyökeret nyomják ajándékként a kezünkbe. Semmi sem az, aminek látszik Panamában.
Békésen folyik a tanítás Panama egyik hegyi falujában, El Progresóban. A fővárosból érkezett tanárnő a betűket tanítja a gyerekeknek. Az embera indiánok lakta faluban mindössze egy osztály van. A legkisebb diák hat-, a legidősebb 12 éves.
A náluk nagyobbak már dolgoznak, 15 évesen pedig már házasodnak a faluban. A gyógyító népként ismert emberák a mai napig zárt közösségeket alkotnak. Eredetileg a Panama déli részén fekvő, veszélyes mocsarairól ismert Darién régióban éltek. Erről a vidékről vándoroltak északabbra ennek a falunak a lakói is néhány generációval ezelőtt.
A település neve, El Progreso, annyit jelent: „fejlődés”. A név azonban korántsem fedi a valóságot. A falu mindössze nyolc házból áll, egytől egyig deszkából épített viskók. A szegénység ijesztő: a legkényelmesebb fekvőhely a függőágy, a helyiek többsége csak a puszta deszkapadlón alszik matrac és párnák nélkül.
– A faluban nincs áram, és a tömegközlekedés sem ér el idáig – mondja a tanárnő. – A legközelebbi bolt és buszmegálló két óra járásra van. Néhány helyinek van saját lova, de a szegényebbek gyalog járnak – teszi hozzá.
Az embera indiánok elsősorban a dzsungelben gyűjtik és vadásszák a napi betevőt.
– Az erdőben minden megtalálható – mondja az egyik embera férfi, a 25 éves Enerdo. – Együtt élünk a természettel, a dzsungel élővilága és erőforrásai számunkra létkérdés. A szüleim azt tanították, ha nem élsz vissza vele, az erdő sem bánt téged.
A fiatal embera férfiak éjszaka leúsznak a közeli folyó medréig, hogy nagy halakat fogjanak.
– Időnként találkozunk aligátorokkal, néha csak egy-két méter a távolság köztünk. De tiszteljük és elkerüljük őket, így ők sem bántanak bennünket – borzongat Enerdo. – Vadászunk, gyűjtögetünk is, mivel munkát csak szezonálisan találunk a környéken. Leszedjük a megérett terményeket a közeli tanyákon, de a legtöbbünknek nincs állandó munkája.
Az indiánok elutasítják a nyugati orvoslást.
– Az erdő tele van gyógyszerrel – állítja Casillo, a közösség botanikusa, miközben a dzsungelben sorra mutatja, melyik növényből mi készíthető.
– Ha megcsíp egy mérges pók vagy kígyó, ennek a gyümölcsnek a magját kell porrá zúzni, és vízzel felkeverve meginni – mondja egy barackszerű gyümölcsöt verve le a magas fáról. Az ötvenes éveiben járó férfi elmondja, iskolában nem tanult semmit, a tudás az emberák között apáról fiúra száll. Casillo egyszer csak megáll egy fa mellett, és a bozótvágó késével lenyes egy indát.
– Most ajándékozok önöknek valamit. Ez a gyökér a rákot gyógyítja. A kórházakban nem tudják kezelni ezt a betegséget, de mi igen – tisztogatja le.
Bár az emberák még őrzik atyáik hagyatékát, már nem a tradicionális, színes öltözetben járnak. Ma már az indiánok is hétköznapi ruhákat hordanak, a gyerekek pedig a kötelező iskolai uniformist viselik.
– A családunkban az embera és a spanyol nyelvet is használjuk. Ha valamit nem tudunk kifejezni az egyik nyelven, akkor váltunk a másikra – magyarázza Casillo felesége a helyi szokásokat.
Az indiánok nemcsak a spanyolt vették át a hódítóktól, hanem a keresztény vallást is. A falu egyik főépülete egy romos fatemplom, ahol minden vasárnap összegyűlnek a helyiek. A pap délelőtt érkezik egy távolabbi faluból, hogy misét tartson.
– Mi is a templomban házasodtunk. Ma már mindenki keresztény esküvőt tart az emberáknál – mondja az asszony.

Fotó: A szerző felvétele

Embera indián gyerekek oktatása El Progresóban

Bár a civilizáció a legszegényebb falvakba is eljutott már, az indiánok azt is felismerték, hogy kultúrájuk megőrzése bevételt is hozhat. „Látogatás az embera indiánoknál” – hirdetik az egy-két napos túrákat a panamai utazási irodák.
A főként amerikai turistáktól két-háromszáz dollárt is elkérnek a szervezők az egyedülálló élményért. Ilyenkor az emberák az elvárásoknak megfelelően hagyományos öltözetben, testfestve fogadják a turistákat. Beavatják az érdeklődőket a helyi ételkészítési praktikákba, kézműves termékeket árusítanak, és néhány dollárért énekelnek és táncolnak is.
Léteznek már egyenesen a gyógyító indián kultúrára szervezett retreatek is. A kissé délebbre fekvő San Blas szigetek sámánjai egy-két hetes kúrákat kínálnak a stresszes külföldieknek.
– Az indiánok korántsem olyan barátságosak, mint ahogy az a közvéleményben él – figyelmeztet Daniel, a régióban működő GeoParadise nevű nonprofit szervezet menedzsere.
– Ha egy kis pénzt vagy élelmiszert ajándékozol nekik, azonnal barátjuknak neveznek – teszi hozzá szkeptikusan. Daniel az alapítvány nevében időnként ellátogat az emberák lakta faluba, hogy önkénteseivel segítséget nyújtson a helyieknek.
– Múlt héten a szemetet szedtük össze az iskola udvarán, most pedig az épületet jöttünk kifesteni – sorolja.
A jótékony akció azonban hagy némi kívánnivalót maga után.
– Persze örülünk minden segítségnek – mondja a tanárnő. – De jelenleg nagyobb problémák is vannak a faluban, mint a szemét összeszedése vagy a falak kifestése. Az épületben és az udvaron nincs fürdőszoba. Szeretnénk ide egyet építeni, de nincs pénz az alapanyagra – mutat egy három méter mély gödörre. Az önkéntesek most is bejelentés nélkül állítottak be tanítás közben.
A tanárnő egy ideig igyekszik folytatni az órát, de amikor a gyerekek már állva kukucskálnak kifelé az ablakon, feladja. – Akkor szünet, segítsünk az önkénteseknek – közli rezignáltan.
Daniel karton tejet és néhány csomag száraztésztát cipel be az iskolába. Összetereli a diákokat, hogy fotóval örökítse meg a pillanatot.
– Később nagyobb segítséget is nyújtunk a helyieknek. Szeretnénk minden háznál veteményeskertet kialakítani, és megtanítani őket a termelésre. De egyelőre adományokat gyűjtünk az alapítványnak, hogy legyenek anyagi forrásaink. Ehhez kellenek a fotók – magyarázza.
A gyerekek engedelmesen iszogatják a tejet, és pózolnak a fényképekhez. A felnőttek egykedvűen elfogadják az egy-egy csomag tésztát. Bár munkájuk nem lett, legalább aznapra megvan a napi betevő a családnak.
Panama – Farsang Ilona

Kiemelt

De kinek kell egy bohóc?

Magyarország első újcirkusztársulata mozgásszínházi eszközökkel és az előadók személyiségét karakterré formálva túllép a hagyományos cirkuszszámokon.

Poszt-trauma

Megfeszítették a vásárhelyi plébánost

Farkasbőrbe bújt bárány férkőzött a hívek közé.

A hülyeségnek úgy tűnik, nincs határa

Magyarországnak szerencsére kerítéssel védett.

Aczél Endre ezúttal Balczó Andrásba rúgott bele

Szabadnépes stílus.

Jöhet a 45 millió ukrán!

A „demokratikus” baloldalt a tények továbbra sem zavarják.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!