A történet egy Miami külvárosában élő, nehéz sorsú fekete fiú életének három szakaszát meséli el. Chiron, azaz ahogy az iskolában csúfolják, Little (Kicsi, Alex R. Hibbert alakításában) szótlan, magának való kisfiú, aki drogfüggő édesanyjával (Naomi Harris) él, iskolatársai pedig folyton piszkálják és megverik. Ilyen balhéból menekülve botlik bele Juan (Mahershala Ali), a helyi drogdíler, aki akarva-akaratlanul pártfogásába veszi a kisfiút, és próbál neki lelki útmutatást adni. Dacára annak, hogy az általa nyújtott példa nem a legmegfelelőbb egy sérülékeny gyerek számára, mégis valamiféle apai szerepet tölt be a kisfiú életében. Chiron a férfihez és annak barátnőjéhez fordul tanácsért akkor is, amikor egyre jobban tudatosul benne, hogy ő valamiért más, mint a többi fiú, ezért is bántják annyit.
Zavarodott és fél, nem érti a társai által szitokként használt „köcsög” szó pejoratív jelentését.
A második epizódban a már kamaszodó Chiron (Ashton Sanders) élete folyamatos küzdelem drogos, leépült anyja és az őt továbbra is brutálisan zaklató többi fiú miatt. Szerelmes lesz, ám nem sokkal ezután egy durva összetűzés után döntenie kell arról, hogy hogyan folytatja majd életét. A harmadik részben Chiron (Trevante Rhodes) kigyúrt, tekintélyt parancsoló drogdíler messze szülőhelyétől, akit már csak a tekintélyes Black (Fekete) néven hív a környék. Egy nem várt telefon után azonban szembe kell néznie a múltjában mélyen elnyomott érzésekkel.
Barry Jenkins rendező második, ezúttal színdarabból írt játékfilmjében a gyerek- és kamaszkor egyik legnehezebb kérdését boncolgatja: milyen kilógni a tömegből? Chiront mindhárom életszakaszában körüllengi a magány, a kirekesztettség érzése. Lassan ébred rá, hogy mi zajlik benne, másságával való szembesülése pedig összefonódik az erőszakkal, amely körülveszi. Jenkins finom eszközökkel, egy-egy elejtett szóval is képes feszültséget gerjeszteni, miközben a fiú energiáit lassan felemészti az iskolai zaklatás és leépülő anyjának viselkedése.
Az afroamerikai rendező maga is Miamiban, a Liberty Square környékén nőtt fel, főhőse drogfüggő anyjának karaktere pedig részben saját édesanyján alapul. A képkockákon tapintható a személyes érintettség és az a törődés, ahogyan csak egy környékbeli srác tudja hitelesen átadni a hely atmoszféráját. A Holdfény talán ezeknek a hatásoknak köszönhetően nyerte el végleges mélységét, és kerülte el a pátoszt. A dialógusokat James Laxton operatőr impulzív kameratechnikája és a jelenetekben felhangzó hegedűszó teszi különlegessé és tartja egyensúlyban. A Holdfény mégis jóval több, mint szépen levezényelt fejlődéstörténet vagy meleg szerelmes film: személyes választásaink erejét és döntéseink jó vagy rossz eredményeit firtatja.
„Egy ponton majd el kell döntened, hogy ki akarsz lenni. Ne engedd senkinek, hogy helyetted tegye meg!” – mondja Chironnak választott apafigurája, ezzel pedig meg is fogalmazza a film legfontosabb üzenetét. A Holdfény azokról a pillanatokról, fordulatokról szól, amelyek eldöntik, hogy kik vagyunk, és idővel kivé válunk.
Elhozta az Oscart a Holdfény
A Holdfény című dráma kapta a legjobb filmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán, a legfontosabb kategóriában azonban először tévedésből a Kaliforniai álom című musicalt hirdették ki győztesnek.