Képeskönyvbe illő hóvihar után téblábolunk a felismerhetetlenné vált tájban. Vakítóan süt a nap, az emberek gyanakodva szállingóznak elő menedékhelyükről, még nem merészkednek messzire. Nincsenek országutak, sem járdák, sem ösvények: a két napig tomboló viharban elvesztek a vonatkoztatási pontok a hó alatt. Egybe mégis belebotlunk, amikor átfúrjuk magunkat a tó partján feltorlódott hóbarikádon. Máskülönben, ha most nyár volna, és átlátható terepviszonyok, valószínűleg simán elmennénk mellette. Szégyenlősen húzza meg magát a fenyőligetben, a tóparti sétány mellett a gránitsziklára rögzített bronztábla, amelyen szakállas, idősödő úriember arcképe látható, alatta szlovák felirat. Vagy magyar. De leginkább szlovákmagyar: Jozef Szentiványi 1817–1905. V roku 1872 založil osadu Štrbské Pleso – 2013.
Azaz: Szentiványi József (1817–1905) 1872-ben megalapította Štrbské Pleso települést.
Inkább az örömnek, mint a siránkozásnak volna helye, mondhatnánk, hiszen Szlovákia kitüntetett idegenforgalmi központjában végre emléktáblát kaphatott egy magyar földbirtokos is. Akinek a nevét legalább félig sikerült leírni úgy, ahogy kétszáz éve bevezették az anyakönyvbe – azért a kis jozefozásért már igazán nem illendő szót emelni. Azért meg, hogy 1872-ben egy Szentiványi akkor sem alapított volna Štrbské Pleso néven települést, ha pisztolyt szorítanak a homlokához, már igazán nem is érdemes szót emelni.
A Csorba-tó emlékeztet az Isonzó folyóra: sport- és természetszerető magyarok ezrei rándulnak ki minden évben ide is, oda is – éppen ezekben a hetekben is –, hogy önfeledten átadják magukat a síelésnek, szánkózásnak, snowboardozásnak vagy az Isonzón a raftingolásnak, anélkül, hogy tisztában volnának a vidék magyar vonatkozásaival. Többek között azzal, hogy egy évvel azután, hogy Jozef megalapította Štrbské Plesót, a közeli Stary Smokovecen (akkori nevén: Tátrafüreden) megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület (MKE), az ország első turistaegyesülete, hogy tagjai nekilássanak a Tátra és a Kárpátok más részei feltérképezésének, tudományos feltárásának, túraösvényei, menedékházai, közlekedése kiépítésének – többek között az említett úriember hathatós közreműködésével. Egyszóval, hogy megteremtsék az alapjait mindannak, amit magas hegyi polgárságnak, művelt és humánus turistaságnak – talán örökre elveszett létformának – nevezhetünk. A mai kirándulók is ezeknek az ösvényeknek a nyomvonalain haladnak, sörüket, gőzgombócukat az MKE tagjai által épített turistaházak alapjaira épített (vagy még ma is álló) „chatákban” fogyaszthatják el.
Ehhez persze kellett egy Szentiványi József is, a gömöri nemes, aki először is megváltotta a közbirtokosságtól a Csorba település határában fekvő, ezért régen – helyesen – Csorbai-tónak hívott és a környező területeket, egyszersmind megakadályozva, hogy a derék szlovák parasztok lecsapolják a Tátra egyik legnagyobb tengerszemét, és juhlegelőt csináljanak belőle. Majd megépíttette a tó partján az első menedékházat, hogy hamarosan újabbak és újabbak emelkedjenek ki a tátrai vadonból, megnyitotta a birtokot a turisták előtt, támogatta az infrastruktúra kiépítését, míg Darányi Ignác földművelésügyi miniszter meg nem vásárolta az állam számára a területet 1901-ben. Ekkor született meg a magyar (és természetesen szepességi cipszer) turistaság Csorbai-tava – de igen hamar, már kamaszkorában, 1918-ban be is fejeződött pályafutása…
A befagyott tavat és a mindenre elszánt sífutókat elkerülve visszacsúszkálunk tóparti szállodánkba: az egykor Auguszta főhercegnéről elnevezett, ma már az 1945 utáni asztmakórház nevét viselő, kívülről azért most is monarchiás eleganciát sugárzó hotelbe. Belülről kissé más a helyzet az eleganciával: három napig bírjuk idegekkel, hogy reggel 7-től este 10-ig hidegburkoló brigád zúzza ütvefúrójával a betont, keverje a csemperagasztót. Gustáv Husák és a csehszlovák szocializmus szelleme még mindig ott lebeg sok tátrai vendéglátóhely felett. A csatazajban most mindenesetre találomra fölütjük itt is, ott is a Csorbai-tóval foglalkozó újságcikkeket az interneten, az Arcanum Digitális Tudománytár kimeríthetetlen gyűjteményét böngészve. A napilapok lelkes beszámolóiból lassan kirajzolódik mindaz, amiről a magyarok ma már szégyenletesen keveset tudnak.
A Budapesti Hírlap 1883-ban például lelkesen számol be a szenzációról, egy ifjú házaspárról, aki nem mindennapi teljesítményével felkeltette a fürdőző közönség figyelmét: „Vándor József postatiszt és neje, a költői működéséről is ismeretes Szokolay Hermin urhölgy […] a napokban megmászta a »Tengerszem-csúcs«-ot. Az idő a legkedvezőbb volt s az egész környék képe derült vala, úgy a galíciai, mint a szepesi oldal felől. A Csorbai-tótól reggeli 5 órakor indultak s fél 11 órakor érkeztek meg a csúcsra.” A Tengerszem-csúcsnak lesz egy talán még Józsefnél és Herminnél is híresebb megmászója, de rá még visszatérünk.
A lapokból megtudjuk, hogy 1880-ban telepítették a tóba az első pisztrángokat; és hogy a néhány éve még csak a vadorzók, aranyásók és szénégetők által ismert táj villámgyors karrierbe kezd. 1896-ra, a millennium évére elkészül a fogaskerekű vasút, hogy ontsa magából a pihenni, kirándulni, hegyeket meghódítani és gyógyulni vágyókat. A Csorbai-tó a Magyar Királyság fontos fürdőhelyévé válik, ahová jöhetnek „mindazok, kik a nyári nagy meleg elől menekülni, vagy a városok poros, inficziált és bűzös légkörét tiszta, illatos és egészséges levegővel felcserélni, vagy az alföld maláriás emanátióit kikerülni akarják”, de jöhetnek gyomorpanaszosok, idegbetegek, súlyos betegségből lábadozók is. Itt, a parti Nagyszállóban kúrálja magát Ady Endre és Bartók Béla is, és télen a kristálytiszta vizű tó jegét Bécsig, Ferenc József császár és király konyhájáig, de még Berlinig és Boroszlóig is fuvarozzák. Évről évre több híresség keresi fel Szentiványi József nagylelkűen megnyitott birodalmát: „A múlt héten a lapok elragadtatással írták, hogy Izabella m. k. herczegné a Csorbai-tavon csolnakázott és a czigány egy másik csónakon a fenséges asszonynak a »Ritka búza« czímű magyar dalt húzta” – tudósít 1902-ben a Borsszem Jankó. Ferenc József maga is Szentiványi vendége lett volna, ha a látogatás előtti napon egy anarchista meg nem gyilkolja Erzsébet királynét egy másik tónál: Genfben. 1913-ban kopaszodó, metsző tekintetű úriember, bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov, vagyis a száműzött Lenin kapaszkodik fel Galícia felől a Tengerszem-csúcsra (mai nevén: Rysy), mely teljesítmény még fél évszázaddal később is nagy visszhangot vált ki, de erre is visszatérünk.
Amikor a legpezsgőbb a tátrai társas élet, az már a haláltánc kezdete. „…az egész téli Tátra tele van skiző katonákkal. Egyes osztagok magasan, a Zöld-tó körül tanyáznak, mások a csorbai és poprádi tavaknál, katonai telepekké átalakított turistaházakban élik a téli sport vidám életét” – írja Az Est 1916 februárjában, az első világháború kellős közepén, ezzel némiképp megkérdőjelezve a hegyi harcászati kiképzés alatt álló, majd a dél-tiroli havasokba átdobott katonák vidám életét. S amikortól a Józsefek „Jozefek” lesznek, és a Csorbai-tó Štrbské Plesóvá avanzsál, a magyar lapok egyre szűkszavúbbá válnak. Tudósítanak a tó jegén rendezett nemzetközi hoki- és műkorcsolya-bajnokságokról, 1930-ban kárörvendve az itt megrendezett kisantant-tanácskozásról, amelynek során a felek szinte semmiről nem tudnak megegyezni; 1938 decemberében „a szlovák kormány dr. Tiso elnöklésével szakadatlan tanácskozást folytat részben Csorba-tón, részben Tátralomnicon, főleg a magyar területek visszacsatolása által előidézett időszerű kérdésekről”.
Aztán más kérdések lesznek időszerűek a tengerszem partvidékén. Ahmadulin, a tatár eredetű partizánparancsnok, a Magas Tátra fedőnevű brigád vezetője két hétig tartja csapatával a Csorbai-tó környékét a németek ellen: „…a néhai tatár dúlók kései unokája itt védte az itteni parasztok és polgárok biztonságát, harcolt szabadságukért. Nem is tudta, hogy így teszi jóvá Batu kan harcosainak vétkeit” – von érdekes párhuzamot a csehszlovákiai magyar lap, A Hét 1958-ban. Ugyancsak innen tudjuk meg, hogy 1974-ben már „tizennyolcadszor gyűltek össze a fiatalok a csorbai réteken. Hogy megmásszák a 2499 méter magas Rysy-csúcsot. Hagyomány ez már a csehszlovák ifjúsági mozgalom életében. Itt találkoznak Csehszlovákia s a többi szocialista ország fiataljai, hogy hódoljanak V. I. Lenin emlékének. Lenin 1913 augusztusában, amikor a lengyelországi Poroninban tartózkodott, szintén megmászta a Rysyt: erről a csúcson elhelyezett emléktábla is tanúskodik.” Csakhogy néhány éve mindig akad valaki, aki megelőzi a kommunista ifjakat: „…egy hatvanéves bácsi már reggel négy órakor ott állt az emléktábla előtt”. Talán Vándor József postatiszt nyughatatlan szelleme…
A Tátra őslakói és vándorai évszázadokig tündérekkel, hegyeket morzsoló óriásokkal, fortélyos szörnyekkel népesítették be a nehezen elérhető tengerszemeket. A ma már „szlovákos” Szentiványi József, a „régi táblabírák nemes fajtájának egyik utolsó példánya” – mint írja róla ifjabbik Wlassics Gyula 1905-ben, Szentiványi halálakor –, az európai hírű gömöri birtokos, aki mindig is vendégszeretetéről volt híres, olyannyira, hogy még a Felvidéken bóklászó Petőfit is vendégül látta, annak ellenére, hogy a költőre „kissé neheztelt, a miért az alföldi rónaságot fölébe helyezte a Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájának, s a csorbai tóért minden áldozatra kész Józsi bácsi sehogysem tudta megbocsátani, hogy valaki csak csodálja, ámde ne szeresse a Tátravidék égbenyúló bérczeit” – egyszóval ez a Szentiványi József alapozta meg a mai Tátra turizmusát, természetjáró kultúráját.
Ha a Csorbai-tó vizén csónakázunk, vagy a derékig érő havat tapossuk, gondoljunk erre, és csak magunkban zsörtölődjünk, hogy a parti sétány diszkrét zugában újabb szlovák hőssel gyarapodott a panteon!