2017. június 23., péntek, Zoltán napja
Lugas, Lugas Kritika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/a-bibor-melysege-1507594/

A bíbor mélysége

Zene – A Deep Purple huszadik albumával ünnepli életművét

Lehet, hogy magánügy, de a Deep Purple és én egyidősek vagyunk. Mindketten 1968-ban születtünk, ám csak 1987-ben találkoztunk először a Sportcsarnokban, majd utána még jó néhányszor. Mindig is bosszant, amikor azt olvasom, hogy a Deep Purple a heavy metal úttörője vagy legalábbis előfutára. A dogmává merevedett műfajtévesztés a Black Sabbathot és a Led Zeppelint egyaránt sújtja. A három brit zenekarban éppen hogy a gyökerek azonosak: a hard rock és a progresszív rock alapjait rakták le, pontosabban a két irányzat alapkövét egyszerre, ennek pedig nincs köze a csak jóval később megjelenő heavy metalhoz.

Karrierje során a Deep Purple százmillió lemezt adott el. A legsikeresebb-legtermékenyebb időszak a Ian Paice–Jon Lord (Jonathan Douglas)–Ian Gillan–Roger Glover–Ritchie Blackmore (Richard Hugh)-formáció, az úgynevezett második felállás. Mivel a hatvanas években a Beatles volt az egyeduralkodó, nem csoda, hogy a korai Deep Purple is pszichedelikus pop-rockkal, valamint különböző feldolgozásokkal kísérletezgetett. 1968 és ’69 között három nagylemezt adtak ki az úgynevezett első felállásban, mérsékelt közönségsikerrel. Végül a „mosoly nélküli gitáros”, Ritchie Blackmore megelégelte a dolgot, Jon Lord szimfonikus rockjához sem fűlött annyira a foga, egyszóval jóval keményebb zenei hangzást sürgetett.
Kilencszázhetven június 3-at írunk, és rocktörténelmet.

A soron következő három albummal a Deep Purple nemcsak a toplistákat tarolja le, de zenésznemzedékek számára is iskolát teremt. Megjelenik az in Rock című lemez – és vele az egyedi hangzás is; erőteljes-dús Hammond orgonaalapra épül a gitárszekció Blackmore komolyzenei ihletésű, összetett és igényesen kidolgozott akkordmeneteivel, valamint a basszus- és a dobritmus. Olyan alapművek születnek, mint a Speed King és a Black Night, továbbá az epikus, operai magasságokat ostromló, tízperces Child in Time a vokalista Ian Gillan sikolyorgiájával.

A sikerszéria 1971-ben folytatódik a Fireball című lemezzel, a progresszív Fools, a Demon’s Eye vagy az elragadó ritmusú, energikus Strange Kind of Woman című dalokkal. Egyaránt jegypénztár- és listarobbantó kiadás az 1972-es Machine Head. Az album az alkotói tehetség, az eredetiség és a bizonyítani vágyás kiforrott mesterműve. A kilencszáz zenekritikust tömörítő AllMusic amerikai szakmai adatbázis a lehetséges öt csillagból ötöt ad a lemezre.

Az album színe-java olyan klasszikus rockzene, mint az állandó koncertnyitó Highway Star, a többrétegű-derűs Lazy, a keményen zakatoló Space Truckin’, a fülbemászóan húzós Pictures of Home. Le nem maradhat a gitáriskolák kötelező tananyaga, a rajongók fülébe beégett Smoke on the Water. A tokiói és oszakai felvételek megszerkesztésével elkészül a rockipar etalonjának számító koncertlemez Made in Japan címmel.

Az 1973-as Who Do We Think We Are című munka már nem hozza az elvárt színvonalat – két erős dal, a Woman From Tokyo és a Mary Long ellenére sem. Talán a léc került irreálisan magasra, vagy éppen a világsiker nyomasztó súlya rogyasztotta meg kicsit a zenészek hátát, a lemez beragadt a listákon. Halkan jegyzem meg, hogy ez az album tartalmazza a legkidolgozottabb, legkompaktabb rock and roll dalt, melyet a banda akkoriban kiadott (Place in Line). A lejtmenet tagcserékben teljesedik ki, viszont a soul és a funk térnyerésével módosul az eredeti hangzás. Még ugyan kiadnak egy erős (Burn) és egy elfogadható (Stormbringer) nagylemezt, rajta az érzelemgazdag-lírikus Soldier of Fortune-nal. Az utolsó album a főpályaudvarról a holtvágányra löki a zenekart, a heroinista Tommy Bolin gitárossal veszik fel (egy évre rá túladagolásban meghal). A végkifejlet a hírnévhez méltatlan: a lemez megbukik, turnéján a zenekar csúfosan leszerepel, szétesik. 1976-ban a Deep Purple feloszlik.

Roger Glover basszusgitáros, Ian Gillan énekes és Steve Morse gitáros egy korábbi valenciai kon- certjükön. A 2017-es inFinite című albumuk a hagyományos hangzásvilágot idézi

Forrás: Reuters

Roger Glover basszusgitáros, Ian Gillan énekes és Steve Morse gitáros egy korábbi valenciai kon-
certjükön. A 2017-es inFinite című albumuk a hagyományos hangzásvilágot idézi

A zeneipar attól zeneipar, hogy a mindenre kiterjedő menedzsmentmunka mellett megadja a visszatérés lehetőségét is. Ám tévedés, hogy a „nagy” visszatérés mindössze annyiból áll, hogy néhány nagykutya a kiadónál kegyesen megemeli a telefont, és bemondja a kötegelt milliók számát és átvételi címét. Ha a hírnéven csorba esik, és beüt az alkotói válság, akkor a világ összes pénze sem elég, hogy a zenészeket feltámassza emlékeikből.
A Deep Purple 1984-ben bizonyította, még képes a hetvenes évek színvonalán játszani.

A Perfect Strangers az ünnepélyes újjászületés albuma, a zenészek vitán felül megtöltik a stadionokat. Az 1987-ben kijött album nem lép elődje nyomába – az újraalakulás egyedi élményét és elképesztő sikerét nem lehetett megismételni. Ám nemcsak objektív tényezők okolhatók, hanem az is, hogy ismét módosult a zenei karakter. 1993-ban aztán Ian Gillannel másodjára is összeáll az eredeti felállás; a The Battle Rages On című 14. stúdióalbumon a nagyszerű Anya című dal vési emlékezetünkbe a zenei alapokat, ugyanakkor a felvillanyozott elvárásoknak az összeállított anyag csak kevésbé felel meg.
A kilencvenes évek uralkodó tendenciái, a grunge, az indusztriális metál, a szimfonikus metál, a power metál stb. negatívan befolyásolták a hagyományos rockhangzást. Míg az alternatív irányzatok hatalmas piaci keresletet támasztottak, addig a gyökerekből lombosodó rock iránt megcsappant az érdeklődés. Ennek hatása érezhető az időszak Purple-kiadásain is. De a producerszakma egyik legjobbja, Bob Ezrin visszavezeti a zenészeket önmagukhoz. A 2013-ban megjelent Now What?! határozottan régi vágású Deep Purple-korong, rajta a Hell to Pay membránrepesztő rock and rollal (bármelyik klasszikus kiadásra felkerülhetett volna!), valamint a balladisztikus All the Time in the World nótával.

Jon Lord orgonamester 2012-ben elhunyt, komolyzenei képzettségét és teljesítményét mindig hatalmas tisztelet övezte. Helyét már jó ideje Don Airey tölti be, aki elsőrangú utód, méltó gondozója Jon Lord hagyatékának. Steve Morse pedig Ritchie Blackmore helyén áll. Remek gitáros, de a blackmore-i hagyományt és tudásszintet aligha lehetséges steril módon átültetni a jelenbe, és talán erre nincs is szükség. Mert a Deep Purple mostani formájában is jócskán működőképes.

Hogy mennyire, azt az earMusic gondozásában április 7-én megjelent inFinite című huszadik nagylemez igazolja. A nyitóopusz egyből telitalálat. A Time for Bedlam sejtelmesen kavarog, ám csakhamar lendületes tempót diktál; a virtuóz orgonafutam és a gitármunka hallatán a legkukacoskodóbb szakírók tolla is földre hull. Az All I Got Is You a diadalmenet újabb állomása, a dal klipjében Ian Gillan úgyszólván dúdolva énekli fel a máris klasszikus számot, hagyományos hangszerelés, hangulat plusz sodró lendület egyenlő Deep Purple. Kellemes rádióbarát rockzene a Johnny’s Band. A One Night In Vegas vérbő rock and roll boogie-ja füstös bárszoba süppedős foteljébe repít minket; Don Airey zongorajátéka feledhetetlen. A The Surprising a lemez fajsúlyos darabja, igényesen kidolgozott progresszív rock. A húzós Hip Boots, illetve a darabos-nehézkes blues, a Get Me Outta Here alighanem stúdiójammelések gyümölcse, karakán tételek. Ian Gillan poétaként mesél az On The Top of The Worldben, míg a Birds of Prey többszólamú, monumentális nóta. A Doors Roadhouse Blues című feldolgozása zárja a lemezt, s noha ezt a dalt számos előadó feldolgozta már, most Ian Gillan harmonikabetétje a nóvum.
A 2017-es inFinite tízből kilenc kövér pont.

A Deep Purple a rockuniverzum fényes és megkerülhetetlen égiteste. Egyedi hangzása és hangulata teszi nagyszerűvé mindazt, ami 1970 óta többé-kevésbé napjainkig tart.

A Deep Purple gyerekkor, felnőttkor, utókor. Rock and roll, tananyag, életerő. Közkincs, örömforrás, legenda. Éljünk vele, ameddig csak lehetséges!

Hirdetés

Kiemelt

Kalandozások a pisai ferde torony körül

Minden világjáró bakancslistáján szerepel a Torre Pendente, azaz a ferde torony, amely egész évben látogatók ezreit vonzza Pisába.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!