Sokaknak csak híres trianoni beszéde kapcsán mond valamit gróf Apponyi Albert neve, ám a Nobel-békedíjra öt alkalommal jelölt államférfit élete alkonyán kortársai a legnagyobb élő magyarként emlegették, halálakor a nemzetközi sajtóban világszerte méltatták pályafutását. Gróf Apponyi Albert Emlékirataim című írása részletes áttekintést ad a nagy formátumú honatya hat évtizedet átfogó politikai tevékenységéről, ám a könyv jóval többet nyújt ennél.
A vaskos olvasmányt élményszerűvé teszi, hogy a korabeli közélet szereplőit nemcsak személyes ismerőseiként volt módja ábrázolni a grófnak, hanem kiváló elemzőkészsége révén olyan megállapításokat tett pályatársai gondolkodásmódjáról és habitusáról, amelyek finoman árnyalják az ismert történelmi eseményeket. Érdekfeszítőek a gróf Andrássy Gyula rendhagyó munkamódszeréről, valamint miniszterelnöki és külügyminiszteri tevékenységének összevetéséről szóló fejtegetések, ahogyan a hosszú ideig fő ellenfelének szerepét betöltő Tisza Kálmán elemzőkészségéről és taktikai tehetségéről tett észrevételek is lebilincselőek.
Apponyi olvasmányos beszámolót ad arról is, hogy a Generális becenevű kormányfő miért igyekezett a protestáns egyházak javára billenteni a felekezetek hatalmi egyensúlyát. Megvilágító erejűek, egyúttal élvezetesek a nagyobb ívű történelmi eszmefuttatások, köztük a Monarchia osztrák és magyar fele között a vámunió kérdéséből kibomló konfliktusok elemzése.
A korabeli arisztokrácia körében nem megszokott álláspontot képviselt Apponyi azzal, hogy államférfiként a magyar nemzeti szuverenitást helyezte előtérbe. Az emlékiratokból kiderül: már szülei is ragaszkodtak ehhez az elvhez, így bár Ausztriában, Kalksburgban taníttatták fiukat, a fiatal gróf anyanyelve a magyar lett.
Azonban Apponyi magyar identitástudata és politikai elvei nem merev dogmák voltak, amelyeket pusztán azért vallott volna, mert felmenői is azokat hangoztatták. A könyvben éppen az a megindító, ahogyan a szerző bemutatja, erkölcsi elvei és szociális érzékenysége hogyan kényszerítették örökölt nézeteinek folyamatos felülvizsgálására, valósághoz csiszolására. A vallás- és oktatásügyi miniszterként a nevéhez fűződő, ingyenes oktatásról szóló törvény is korának leghaladóbb eszmeáramlatait képviselte, a választójog kiterjesztésének képviselete pedig – amelyet először ellenzett Apponyi – szinte forradalminak számított akkoriban.
Később mégis az általános választójog mellett foglalt állást, ebben pedig visszaemlékezése szerint szerepet játszott az is, amikor egy béressel folytatott beszélgetése során nem talált kielégítő érvet arra, hogy a szolgálónak miért is nem lehet szavaznia.
Bár az ifjú Apponyi bírta Deák Ferenc rokonszenvét, politikai arénába lépése mégsem volt zökkenőmentes a magyar nemzeti függetlenségről alkotott elképzelései miatt. Rendkívüli szónoki képességei gyorsabb közéleti sikert tettek volna számára lehetővé, amire egy bécsi társasági eseményen elmondott beszéde a példa. A fiatal grófot érkezésekor arra kérték, hogy rögtönözzön méltató szónoklatot Wagner zenéjéről, Apponyi pedig mindössze öt perc felkészülés után olyan beszédet mondott, amelyet negyven év elmúltával is sokan emlegettek.
A könyvben kitér a politikusi pályafutásának mérföldköveit jelölő többi híres szónoklatára is, melyek közül legemlékezetesebb az 1920-as drámai trianoni védőbeszéde, amelyben a Wilson amerikai elnök által hirdetett nemzeti önrendelkezés elvére is hivatkozva szólított fel Magyarország szétdarabolása ellen.
(Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Helikon Kiadó, Budapest, 2016, 471 oldal. Ára: 5999 forint)