„…az emberiség legnagyobb találmánya a zseb, hiszen belefér az egész világ, de a művészet mindenképpen” – tolmácsolta Tóth Ego István fotóművész szavait kollégája, Fekete István a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Fotóművészeti Tagozata Zsebben hordott művészet című tárlatának megnyitóján a szentendrei MANK Galériában. Felvetődött, hogy mennyi minden volt régen az ember zsebében, fölsorolva több, kedves irodalmi toposszá lett tárgyat is, majd ellentétezte a mai általános zsebtartalommal: zsebkendő, rágó, okostelefon.
Az augusztus 13-ig látogatható tárlat tizenhét művész mobiltelefonnal készült fotóit vonultatja fel azt a kérdést feszegetve, hogy a bárki számára hozzáférhető, zsebben hordott kütyük segítségével – úton-útfélen – hozhatunk-e létre műalkotásokat. Hóvári János, a MANK főigazgatója megnyitóbeszédében arra a kérdéskörre építette fel gondolatmenetét, miképpen is próbálnak a fotóművészek elmenekülni az egyszerű dokumentálástól.
A képeken ember nélküli terek jelennek meg. Látjuk Láng-Miticzky András hófödte templomtornyának sötétlő égbe villanását. Látjuk Czimbal Gyula festői Erdőjét – finoman lüktető, tétován ködlő kontúrokkal. Látjuk Mike Tamás lidércfényben álló mozitermét az üres széksorokkal, a huzatokat emberi kéz nem érinti, csak holmi reflektor beteges sárgája. Látjuk Hupján Attila világvégi hatású Menedékét – mintha egy posztapokaliptikus film díszletterve állna előttünk. Urbán Ádám Fácánját meg kellene mutatni valamelyik népszerű, szomorú szemű északi metálzenekarnak, a művész egyből sztárrá válna albumborító fronton: az elmúlás esztétikáját kevesen fogalmazzák ilyen keresetlenül puha és megengedő melankóliával.
Seres Géza Absztraktjai nem is olyan absztraktok, mint a címek ígérik, inkább valami kozmikus terek ígéretével grandiózussá növelt tértörmelékeket látunk – legnagyobb örömünkre. Vajda János Télminimáljának drámai kontúrjairól bármikor elhiszem, hogy örökre megfagyott a lelkem – akkor is átélem, ha nem szeretném. Ez a befogadói lelkiállapot utal az érvényes művészi hatásra. Ezek a hó fehérjébe csapódó, brutálisan egyenes kerítéscölöpök éppen olyan tragikusak, mint az Oltalom fénybe vezető lépcsői. Vajda olykor a kubizmus felé is absztrahál (munkássága egészét tekintve talán nincs is olyan izmus vagy zsáner, amelyik felé ne kacsintgatott volna), és teszi ezt ízesen roncsolt, zajos-tintás közlésekkel. Vajdának egyébként – ez önvallomásaiból is kiderül – zenei látása van, vagyis olykor egyenesen akkordmeneteket vagy szimfóniákat fogalmaz.