Van egy világ címmel jelent meg az új ZeneKépzelet-lemez. A Szabó T. Anna versétől kölcsönzött cím alatt egy különleges CD látott napvilágot: Várnagy Andrea és Farkas Zsolt előadásában négykezes zongoradarabok és Rudolf Péter által megszólaltatott versek építenek egy sajátos világot. A sajátos és különleges minősítés itt nem amolyan odabiggyesztett jelző csupán, és aki valaha találkozott a ZeneKépzelet-jelenséggel, pontosan tudja, hogy nem mindennapi élményről van szó.
Mi is az a ZeneKépzelet? Elsősorban egy remek ötlet: hogy komolyzenei élményt kínáljanak olyan gyerekeknek és fiataloknak is, akik oly eldugott vidékeken élnek, hogy eddig még nem adatott meg nekik a valódi művészettel való találkozás öröme. Remek és merész vállalkozás, hiszen elsőre naiv idealistának tűnhet az az ember, aki igazán hisz abban, hogy manapság, amikor kattintásra van bármiféle tartalom, valóban meg tudja szólítani a fiatalokat egy olyan „egyszerű” dolog, mint egy zongorajáték. De a remek ötlet épp a megfelelő emberekre talált rá: Várnagy Andrea és Farkas Zsolt nemcsak kiváló zongoraművészek, hanem a „civil” életükben is egy párt alkotnak, és valóban misszióként élik meg, hogy a fiatalokkal megéreztessék a zene lényegét.
Előadásukban verseket, történeteket, személyes impressziókat is megosztanak a hallgatósággal, ettől lesz mindez annyira egyszerű, közvetlen és szerethető. Karnyújtásnyira hozzák a klasszikusokat: aki hallotta már őket, az a komolyzenéről nem rizsporos parókákra vagy bambán maguk elé bámuló hallgatóságra, köhintgetésekre, nézőtéri feszengésre asszociál, hanem arra, hogy a zene is kép, érzelem és gondolat. És teszik ezt több mint egy évtizede.
Ráadásul nem úgy, hogy az ember azt érzi, biztosan kiírtak valahol egy cuccos pályázatot Komolyzenét a vidéknek címmel, és szép összeg ellenében felkerekednek valakik, nyomukban paparazzókkal, és kegyesen alászállnak a közönséges földi halandók közé, hanem láthatóan a legméltóbb helyre megy az a támogatás, amellyel az ő missziójukat segítik. – „Sokan úgy érzik, hogy a komolyzene tőlük távol áll, és ez a művészek hibája is” – véli Várnagy Andrea, aki szerint fontos a személyes hangvétel, az, hogy a művész kijöjjön az elefántcsonttoronyból.
Mindketten Németországban tanultak, onnan hazatérve mintha kissé kívülállók lennének, a hazai zenei elit mintha nem figyelne rájuk illőképpen. Nem halmozzák el őket díjakkal, nem irányítják rájuk gyakran a rivaldafényt. Ők viszont könyöklés és kapálózás helyett inkább abba fektetik a tudásukat és az energiáikat, hogy azért dolgozzanak, amiben hisznek.
– Nem elég, hogy a legelitebb koncerttermekben játszunk ugyanannak a háromszáz embernek.
A hangversenytermekből fel kell kerekednünk és elmennünk akár egy nyírségi tornaterembe is. Mert ezt fontosnak tartjuk. Ki fog évtizedek múlva beülni a koncerttermekbe, ha ma nem szólítjuk meg a fiatalokat? Ez nagy felelősség. Meg élményként is más. Egy hangversenyterembe bevonulnak a jól öltözött hölgyek, urak, tudják, hogy illik itt viselkedni, csendben végigülik a koncertet, de ha egy zsúfolt tornateremben síri csendben hallgat ötszázhatvan diák, az már visszaigazolás, hogy amit csinálunk, működik, hogy a játékunk megérinti a hallgatóinkat.
És a koncert után felállva tapsolnak, ujjonganak, füttyögnek, jönnek, kérdezgetnek. Ezt nem lehet máshol átélni – meséli Várnagy Andrea, amikor arról kérdezem, mi indítja őket arra, hogy miután hazatérnek egy huszonegy állomásos amerikai–kanadai turnéról, pár nap múlva felkerekedjenek egy újabb koncertsorozatra Nógrádba és Szabolcsba.
Mint mondja, nagy a kontraszt egy New York-i, washingtoni hangversenyterem után beülni egy hordozható zongorához egy iskolai tornaterembe, de nekik az álmuk vált valóra azzal, hogy a ZeneKépzelet hatására sokan elkezdtek négykezeseket játszani, hogy látják, értelme van annak, amit csinálnak. Az idei ZeneKépzelet-versenyre szinte megduplázódott a jelentkezők száma, március elején kétszázhatvan diák utazott Magyarország különböző pontjairól és a határon túlról Egerbe, hogy megmutassa a tudását.
– Úgy érzem, már most valamit hagytunk a világnak, már nyomunk van, sikerült sok gyerek lelkében magokat elvetnünk – mondja ragyogó mosollyal a zongoraművész.
Tehát idén már felvettek egy lemezt, túl vannak egy tengerentúli turnén, egy itthoni filharmónia-koncertsorozaton s egy általuk megálmodott és megszervezett zongoraversenyen. Adódik a kérdés, mi van ilyenkor a család többi tagjával, hiszen a házaspár három gyereket nevel. Mint kiderül, számíthatnak a nagyszülők segítségére, és a gyerekeik büszkék a szüleik elhivatottságára.
– Néha szeretnék kuglófillatú anyuka lenni, mert szerintem minden művésznek folyamatos lelkifurdalás, hogy a család vagy a művészete tölti ki az életét. Mi is igyekszünk egyensúlyt teremteni, és minél több időt a gyerekeinkkel tölteni – mondja a művész. Úgy véli, kettejük tehetsége adódott össze Lili lányukban, aki tizenhárom évesen a salzburgi Mozarteum Zeneművészeti Egyetem különös tehetségek osztályának hallgatója lett, aki tavaly például három nemzetközi versenyt nyert meg, egyet Olaszországban, egyet Vácott, egyet New Yorkban. Nővére, Laura színészi pályára készül, öccsük, Lóci pedig a Ferencvárosi Torna Club leigazolt futballjátékosa.
Mint mondja az édesanya, mindhárom gyermeke tehetségében hisz, rengeteget tanult tőlük, és bizony félti is őket: van, akit azért, mert ismeri annak a pályának a buktatóit és igazságtalanságait, amelyen a gyereke elindult, a többieket meg épp azért, mert ismeretlen terepre vágynak, és néha tanácstalan, hogyan segítse őket.
Talán épp ez az emberi és művészi érzékenység a legmegfelelőbb háttér ahhoz, hogy egy család minden tagja vállalni tudja a maga útját.