A kiadvány elkerüli azokat a jellemző hibákat, amelyek a debütáló könyvek esetén általában felmerülnek: A pusztítás reggelei nem egy koncepciótlan válogatás a szerző eddigi legjobb verseiből, hanem egy megkapóan határozott ívű, minden ízében átgondolt anyag, ami különböző személyes és családi tragédiákat jár körül.
A kötet százegy verse három ciklusra oszlik, amelyeknek a címe is igen beszédes: Mindennapi nehezék, Petefészekrakás és Eltört lovak. A szövegekben határhelyzetek jelennek meg, a kérdés mindig az, hogy van-e választási lehetősége annak, aki belekerült az adott helyzetbe: kiléphet-e egy bántalmazó kapcsolatból, képes-e feldolgozni a gyászt, vagy tehet-e valamit, ha éppen a szülei bántalmazzák.
A kötet ettől lesz jelentős: olyan témákat boncolgat, amelyek a legszűkebb körben, a családban, zárt ajtók mögött esnek meg, és az elszenvedői leggyakrabban eltitkolják az őket ért borzalmakat. De Bíró Tímea nem finomkodik, mindig pengeélesen fogalmaz. Mindez ráadásul nem veszélyezteti a költőiséget, amit ilyen sorok bizonyítanak: „anyám sírása / …/ dagasztja a tengert / mi meg csak / gubbasztunk a tatban / mint utazó jéghegyek.” (Anya-hajó)
A szerző traumanyelve egységes és kiforrott, nem viseli magán az első kötetes alkotókra jellemző bizonytalanságokat. A versek töredezettsége hasonlít ahhoz a beszédmódhoz, amelyet egy komoly lelki megrázkódtatás után lehet megfigyelni: mivel a trauma olyan elemi erejű, hogy a tudat nem tud hozzá alkalmazkodni, a személyiség, a megfogalmazás módja változik. A szövegek frappáns tömörsége talán leginkább a svéd gyerekversekre emlékeztet: a gyerekhangon megszólaló versbeszélő tökéletesen tisztában van saját, igen nyomasztó élethelyzetével és környezetével, ám elbeszélésébe gyakran fantasztikus, mesés elemek keverednek. „úgy lóg a kötélen apám / mint a szaloncukrok / kibontják a ruhából a testet / ujjaimra ragad a marcipán / ünneplőbe bújtatják hűtőbe tolják / bekapom a cukrot / és várom az olvadást.” (Utolsó vacsora)
A sűrű, sötét mondatokból szőtt szöveganyag azonban helyenként átengedi a fényt, és felvillan a megváltás lehetősége. Ám legtöbbször nem konkrét történésekről van szó, hanem a fantázia világáról, az egyetlen helyről, ahova a szenvedéseket átélt személy menekülhet. Ez általában valamilyen szimbólumon keresztül jelenik meg, amely nem egy esetben a tenger, mint például a Folyékony tartozás című versben: „anya azt mondta / lemegy a boltba / tengerért / hogy ne fölöttünk / hanem alattunk / csapkodjanak / a hullámok / és elhajózhassunk / egy lakatlan szigetre / amin elfér / a szegénységünk.” Ezt a koncepciót követik Miroslav Jovancic érzékeny illusztrációi is, amelyek egy túl korán felnőtt gyerek rajzainak világát idézik meg.
A kötet egyetlen hibája, ami viszont jelentősen rányomja a bélyegét a befogadásra, hogy túl sok – összesen százegy – verset tartalmaz, és emiatt első olvasásra – amikor még nincsenek kedvenc versek, amelyekhez az olvasó vissza-visszalapozhat – meglehetősen hígnak tűnik a könyv. Valószínűleg harminc-negyven igazán erős vers sokkal hatásosabb, egységesebb anyagot jelentett volna. A pusztítás reggeleiben ennek ellenére sok olyan vers van, amely így is kitörölhetetlenül megmarad az olvasóban, tehát Bíró Tímea első verseskötete összességében igen reménykeltő, biztató pályakezdés.
Bíró Tímea: A pusztítás reggelei, Fórum Kiadó, 2017.