Ma már nincs bennünk, nézőkben az a felszín alatti rettegés, a bizonytalan jövőtől való megfoghatatlan félelem, mint ami lehetett 1984-ben, amikor először mutatták be James Cameron remekművét. Megnyugodtunk, mert túl vagyunk ezen az egészen, de teljesen mégsem fújhattuk ki a levegőt.
A félelem természete olyan, hogy ami egyszer bevette magát a szervezetünkbe, az nem megszűnik, hanem átalakul. Ugyanezt intézi a másik oldalról a félelem marketingje is: amit egyszer elhintettek lángoló szemű prédikátorok vagy sejtelmesen hümmögő jósok, az ha nem is lett igaz, akkor átmagyarázzák, digitálisan felújítják, újrahasznosítják. Az átalakulás pedig nemcsak belül történik, hanem megvannak az ehhez kapcsolódó kötelező műfajváltások is. Így lesz például a jóslatból allegória, a látomásból filozófia, a töredékekből az üres helyeket tudatosító teológia.
Ez pedig nem szelídülés lesz, hanem metamorfózis. Ha nem teljesült konkrétan úgy, ahogy teljesülnie kellene vagy kellett volna, akkor egy gyors váltással átkerül az általános értelmezés szabad jelentésképződéssel bármivé átalakítható regiszterébe. Mi pedig elvonatkoztatunk mindentől, amitől csak lehet, univerzális érvényt és üzenetet keresünk, mert a félelem már bennünk van, formája és tárgya szabadon alakul, és ösztönösen szabadon is alakítjuk – inkább, mintsem elengednénk.
Így kerül elő újra és újra a Terminátor „gépek lázadása” szerint történő apokalipszisának egy-egy képkockája szinte minden alkalommal, amikor egy-egy friss hírt olvasunk a mesterséges intelligencia kutatásának vagy a robotika tudományának legújabb, váratlan eredményeket hozó fejleményeiről. Sokszor még az újságok címadása vagy az újságírók témakezelése is erre játszik rá: a Terminátor – A halálosztó (vagy folytatásai) egyes jeleneteire utalnak, amikor leírják, mi történt egy laboratóriumban vagy szupertitkos katonai bázison egy félresikerült vagy túl jól sikerült kísérlet során.
Ezt pedig azért tehetik meg, mert a Terminátor-filmek jelenetei, kérdésfeltevései és alapvetően popkulturális gondolatisága a mai ember számára valahol ugyanolyan közös kulturális tapasztalat lehet, ahogy volt évszázadokkal ezelőtt a Bibliában részletesen kifejtett végítélet.
Mindez azzal a plusszal, hogy közben belekerülünk – kollektíven az emberiség – önmagunk istenítésének paradox szituációjába, miszerint az általunk teremtett számítógépek öntudatra ébrednek és teremtőik pusztítására törnek. Tisztára olyan ez – felszínesen is, és talán a mítoszok strukturalista megközelítése szerint is –, mint például az ógörög mitológiában lehetett a theogónia (az istenek születése), a theomakhia (az istenek harca a hatalomért) vagy a gigantomakhia (a gigászok harca). Esetünkben – a Terminátort alapul vevő világképben – mindez valahogy így nézne ki: mekhanogónia (a gépek születése) és mekhanomakhia (a gépek harca a hatalomért).
Ebben a harcban vagyunk mi azok a teremtők, akik a teremtés örömétől elvakultan naivan létrehozunk valamit, és ez a valami aztán valami nagyobb jó érdekében eltöröl minket a föld felszínéről. Szólhat erről is figyelmeztetőleg feltartott mutatóujjal ez a film is. És szólhat arról is, hogy több mint három évtized alatt nem öregedett, nem kopott meg egy filmtörténeti klasszikus, és ma is ugyanolyan élmény beülni rá a moziba, mint volt 1984-ben. Főleg, ha a most gyártott nyári blockbusterek a nyomába sem érnek, semmilyen szempontból.
(A Terminátor – A halálosztó című film digitálisan felújított változatát mától vetítik, szinkronos és feliratos verzióban egyaránt.)