A híres, máskor hírhedt szöveg alapján már több kontinensen több változat is készült, többek között megfilmesítette eredeti környezetében Stephen Frears és Milos Forman, a XVIII. század koreai arisztokráciájának világába adaptálva Je-yong Lee, vagy a kilencvenes évek New Yorkjának yuppie-díszletei közt Roger Kumble – de sorolhatnánk a végtelenségig a szabadabb vagy alázatosabb további filmes vagy színházi feldolgozásokat, irodalmi továbbgondolásokat is.
Barnóczky Ákos az eredeti történetet áthelyezte korunk Budapestjére, és egy nagyon ügyes húzással – a többi feldolgozás prózai jellegű narratívájával ellentétben – megtartotta az eredeti levélregény formai jellegét, fragmentáltságát, szaggatottságát és az ebben rejlő és kihasználható drámai építkezés technikáját is. Hőseink egy elképzelt társkereső oldalon (vagy egy rossz képminőségű koreai chatfelületen) kommunikálnak egymással, hol videón élőben, hol egymásnak videoüzeneteket hagyva.
A történet szerint Janka (Parti Nóra) férje váratlan öngyilkossága után bejelentkezik a férj loginjával az általa használt randiportálra, ahol a véletlen összesodorja Tamással (Tálos József), akinek nemrég a lánya lett öngyilkos. Közös gyanújuk – mi szerint valahogy ez a randioldal felelős a szeretteik haláláért – hamar véd- és dacszövetséget alakít ki köztük, s egymást segítve lelkesen nyomozni kezdenek. Ha nem ismernénk az eredeti történetet – vagy jelen film szakadna el attól –, akkor itt kezdődne az a fojtogató atmoszférájú – hiszen mindig csak azt és annyit látunk, amennyit a laptopok kamerája mutat, és csak addig, amíg az adott szereplő ki nem kapcsolja – pszichológiai thriller, amelyben csak egy dologban lehetünk biztosak, az pedig az elkerülhetetlenül tragikus végkifejlet, bármi is legyen az.
Az ehhez vezető út pedig a két gaz csábító machinációival és intrikáival van kipixelezve. Gáspár Kata és Pál András fürdik a szerepben, tökéletesen hozzák a pesti éjszaka könnyelmű, ám a karrierért mindent és mindenkit eltaposni kész figuráit. Míg Parti Nóra és Tálos József egészen apró rezdüléseikben is hétköznapi természetességgel töltik fel a két, személyes veszteséget feldolgozó, új életet kezdeni akaró, megtört és reménykedő, majd összeomló kisembert, addig ők ketten épp azok az alakok, épp úgy játsszák tökélesen azokat az alakokat, akiktől a szülők teljes joggal óvják – mint a tűztől – világba kimerészkedő tapasztalatlan, majdnem felnőtt gyerekeiket.
Ez a film négyük miatt igazán jó. Amennyire rájuk – azaz a színészi játékra – épül, úgy hozzák is, ami csak kifér. Ha ők nem lennének, vagy időközben kiüresedne és manírossá válna az alakításuk, akkor ez az egész érdekes és eredeti Veszedelmes viszonyok újrakoncepcionálás unalomba fulladna, leginkább talán a választott szűk eszközű operatőri megoldások miatt. Így viszont nem kell félnünk, ami gyenge pontja lehetne ennek a filmnek, éppen az lesz az erőssége. Azaz megvalósult a szabad rendezői elképzelés, a kísérlet sikerült, működik és hat a LogIn.