Becsöngettünk az Andrássy út 110. szám alatti korszerűen felújított neoreneszánsz palotába, a biztonsági őr kaputelefonon keresztül annyit közölt: felújítás miatt ideiglenesen zárva tartanak. Visszakérdeztem, hogy meddig tart a munka, azt mondta, egy-két hónap, de lehet három-négy is, ugyanis teljes körű rekonstrukcióról van szó.
A műemléképületet 2010-ben korszerűen, magas minőségben felújították, a tulajdonos, Zelnik István a rákövetkező évben nyitotta meg a múzeumát, amelyben több mint ezer unikális délkelet-ázsiai műkincs volt kiállítva az állandó tárlaton, az intézményben 30 alkalmazott dolgozott a múzeumshop és a földszinten működő teaház személyzetével együtt.
Kezdettől a kulturális intézmény üzemeltetési és személyzeti vezetője volt Zelnik István testvére is, aki arra kért, ne írjam le a nevét, de szívesen elmondja, decemberre miért telt be nála a pohár és gondolta úgy, nem hallgathat tovább. Testvére egykori alkalmazottai és hitelezői nála is rendszeresen érdeklődnek elmaradt béreik felől, miközben neki mintegy hatmillió forintos munkadíja maradt kifizetetlen. Pedig nemrég még bátyjával közös ügyként tekintett a múzeum felvirágoztatására, otthagyva eredeti, faipari mérnöki szakmáját.
Szavai szerint 2015-ben a járulékok kifizetése teljes egészében elmaradt a múzeumban, a dolgozók hónapok óta nem kaptak munkabért: így harminchárommillió forintos bérrel tartozik a műgyűjtő az alkalmazottainak, akik egy része pertársaságba tömörülve követeli jussát. Zelnik István legutóbb decemberre ígért pénzt, de mint oly sokszor, ekkor sem tudott utalni. Érdeklődésünkre, hogy miért nem álltak fel sokkal hamarabb a dolgozók, testvére azt mondta, megvolt a taktikája, miként hitegeti komoly jutalékok ígéretével, esetleg tárgyi ajándékokkal őket.
Világszenzációt ígért évekkel ezelőtt Zelnik István műgyűjtő, a Magyar Indokína Társaság alapítója, aki korábbi nyilatkozatai szerint több európai nagyvárosnak nemet mondva döntött úgy, hogy Budapestre hozza el a felbecsülhetetlen értékű, többségében Délkelet-Ázsiából származó műkincseit. A gyűjtemény egyebek mellett letűnt törzsi királyságok aranytárgyaiból, ötvösremekeiből és a korábban a Néprajzi Múzeumban már kiállított aranymaszk-kollekcióból áll, de külön szenzáció volt az önálló tárlaton bemutatott, XVIII. században elsüllyedt dzsunkáról származó korabeli kínai porcelánokból összeállított Ca-mau-gyűjtemény is.
Ugyan a tizenhatezer darabos teljes kollekciót senki nem látta, Kuszinger Róbert, a múzeum volt igazgatója lapunk megkeresésére elmondta, a kisebb értékű tárgyakkal együtt hétezer darab megfordult a kezei között. Ma is együtt dolgozik Zelnik Istvánnal a kambodzsai ásatások területén, de úgy tudja, hogy a gyűjtő ezen kívül burmai féldrágakövek azonosításán dolgozik. Az aranymúzeum jövőjéről nem volt információja, csupán azt mondta, Zelnik hangoztatja, hogy hamarosan meg fog nyitni, hiszen a mostani munka is a gyűjtemény része. Zelnik Isvánt nem sikerült elérnünk telefonon, vélhetően pillanatnyilag nem tartózkodik az országban. A gyűjtő öccse szerint nemcsak a teljes kollekció nagysága, de azok értékei is kétségesek, hiszen azokat testvére határozta meg. Ráadásul tudomása szerint a múzeum életében a határon kívül aligha jutottak el a „vándortárlatnak” bélyegzett darabok.
Zelnik munkásságáról és életéről évekkel ezelőtt Csúri Ákos újságíró könyvet írt Arany, ember címmel. A szerző lapunknak annyit mondott, hogy a könyvet nem fizette ki neki a műgyűjtő, sőt az országos könyvbemutató költségeit sem rendezte.
„Megállapodásunk ellenére azonban árulta a múzeumshopban a kötetet. Hivatalos ügyvédi felszólítással tiltottam el a könyv árusításától, de minderre fittyet hányva árulta azokat. Általa dedikált és dedikálás nélküli példányokat is értékesített” – tette hozzá az újságíró.
Az 1,7 milliárd forint értékű műemlék megvásárlásához a tulajdonos 850 millió forint hitelt vett fel a Raiffeisen Banktól, de mintegy 50 millió forintra rúg az épület közműtartozása is, az alvállalkozóknak ki nem egyenlített számlák értéke pedig közel ugyanennyi. A tulajdoni lap szerint cégek és magánszemélyek további 500 milliót követelnek Zelnik Istvántól.
Zelnik egyébként budapesti viszonylatban egyedülálló rekonstrukciót végeztetett azzal, hogy az 1860-as években épült villát egy XXI. századi építészeti elemmel – lépcsőházzal és lifttel – bővítette. A földszinten Sövény Aladár keletkutató nevét viselő teaházat alakított ki, egy hozzá kapcsolódó japánkerttel.
A Magyar Narancs legutóbbi száma Messziről jött Aranyember címmel ír Zelnik Istvánról, akinek korábbi üzleteivel a családja sincsen teljesen tisztában, így öccse mára úgy értékeli, naivitásának vagy tájékozatlanságának esett áldozatul, amikor belefogott a közös munkába.
Az itthon aranymúzeumáról megismert gyűjtő a moszkvai diplomataképzőben, az IMO-ban végzett. Már diákkorában szenvedélyesen kutatta a délkelet-ázsiai kultúrát, Sövény Aladárt példaképének tekintette, 1973-ban, a diploma megszerzése után Vietnamba helyezték, később Belgiumba került. A strasbourgi Európa Tanácsnál ő alapította és 1992-ig vezette a magyar missziót, majd az MDF-kormány alatt távozni kényszerült a külügyből. Brüsszelben tanácsadó céget alapított, feladata szerint uniós források elérésében segített kis- és középvállalkozásoknak. Semmi biztosat nem lehet tudni arról, miként jutott hozzá nagy értékű gyűjteményéhez, hiszen ezekre az újságírói kérdésekre Zelnik soha nem felelt egyértelműen. Tény azonban, hogy az általa vezetett tárlatokon felidézte néhány darab megszerzésének történetét. Tudomásunk szerint eleinte a kulturális tárca is ódzkodott attól, hogy a kétes eredetű kollekciót bemutató intézményt hivatalos közgyűjteményi rangra emelje.